Békés Pál - Csikágó
Orhan Pamuk „Az új élet” c. könyve kezdődik valahogy úgy, hogy „Elolvastam egy könyvet és megváltoztatta az életemet.” (Hogy mi a vége, ne kérdezzétek, fogalmam sincs, szerintem rettenetes.) Szóval ha az életemet nem is, ez a könyv kicsit megváltoztatta azt, ahogy a lakóhelyemre nézek. Rottenbiller utca – Thököly út – Dózsa György út – Damjanich utca. Csikágó. Sznob budai gyerekként még ma is furcsa nekem, hogy itt lakom és ez után a könyv után kicsit másképp nézek az omladozó falakra, összevert piás nőkre, kocsmákra, kutyaszarra, a gyerekeikkel ocsmányul ordítozó anyákra (aki a szomszédban lakik, arra nem nézek másképpen, egyszer úgyis agyonverem egy lexikonnal). Meg úgy egyáltalán. Ha közhelyes, akkor is. Na.
A Csikágó lazán összefüggő történetekből áll amolyan helyi mítoszteremtő jelleggel. Különböző korokban felbukkannak ugyanazok a szereplők, koccannak egymás fel- és lemenőivel, mennek tovább és soha többet nem találkoznak - én valamiért nagyon szeretem az ilyesmit. Nagyjából végighaladnak a történetek a huszadik századon és olyanok, mint maga a Csikágó. Koszosak. Ugyanakkor van bennük valami torz romantika is. Már úgyis teljesen átmentem érzelgősbe, szóval kicsit olyan, mint az igazi Vadnyugatról olvasni. Magányos hős nélkül, de azért szájharmonika még a Csikágóban is akad.
Nekem nagyon tetszett. Jövőre pedig megnyerjük a Super Bowlt is.
