Vér.

Sok mindent jelent.

Rokonságot. Testvériséget. Természet adta tulajdonságokat, melyeken nem változtathatunk.

És tartozást.

Albániában a komor, ködös Fennsíkon mindent a szigorú Kanún, az élet minden területére kiterjedő törvénykönyv szabályoz. Előírja a vendégség, a leánykérés, a házasság – és a vérbosszú szabályait. Vagyis – ha jobban megvizsgáljuk – igazából csak a vérbosszúról beszél.

Előírja, hogy kell bánni a vendéggel, és kinek kell megbosszulnia, ha baja esik. Előírja, hogy a vőlegény a menyasszony családjától egy puskagolyót is kapjon – amivel lelőheti a feleségét, ha az el akarná hagyni. Előírja, hol lehet ölni, és hol tilos. Mikor lehet ölni, és mikor nem. Hogyan lehet ölni, mit kell előtte, utána tenni. Mennyi az ára a vérnek, hová kell kitenni az áldozatok véres ingét, mennyi időre lehet békét kötni.

Gjërg megöli bátyja gyilkosát március közepén, a két család pedig az ősi szabályok szerint megegyezik a 30 napos fegyvernyugvásban. Ha ez letelik, Gjërg szabad préda. Tudja, hogy az ő áprilisa kettétört abban a pillanatban, ahogy meghúzta a ravaszt – nem fogja megérni a májust. Ezt mondja a Kanún. Megölték a bátyját, mert azt mondta a Kanún ő is ölt, mert azt mondta a Kanún, és őt is meg fogják ölni, mert a Kanún nem hagyja, hogy másképp legyen. A két család viszálya már negyvennégy halottat követelt, és nincs ez máshogy más falvakban sem. Korszakok óta ömlik a vér a hegyekben. Nincs is rá kilátás, hogy elapadjon a vérfolyam, mert a vidék urának, a hercegnek a jövedelme jórészt a véradóból származik. Aki öl, fizet. Márpedig ölni kell.

Gjërg életének utolsó pár hete alatt bejárja a Fennsíkot. Útjának elején futólag összetalálkozik egy íróval, aki nászúton van ott gyönyörű feleségével. Nem tudja kiverni az asszonyt a fejéből, őt keresi a kettétört április minden napján, de a nő – bár szintén folyton csak a fiatal hegylakóra gondol - férjével utazgat fel alá, hallgatja annak számtalan történetét a Kanúnról.

A vékonyka könyv cselekménye ennyiben nagyjából ki is merül, de nem is ez a lényeg. Nem szájbarágósan, de fölvet olyan kérdéseket, amin érdemes elgondolkodni mindenkinek Magyarországon. Úgy érzem, Kadare azt feszegeti: vajon mennyire kell, hogy irányítsa életünket a hagyomány? Mennyire legyen autoriter a hatalom? (Tudom, hogy ha egyáltalán nem az, akkor nincs is, de kéretik nem kukacoskodni.) Meddig kell elmenni a saját, vagy családunk becsületéért?

Bár úgy érzem, hogy a könyv egy elég erős antitézis, helyenként mégis sugallja, hogy gyökerek nélkül nem lehet. Hogy a nőies, egyéniséget feloldó nagyvárosban csak fújja a szél a hegylakót. Elsorvad, meghal.

Rettenetesen viszketek, hogy a hagyományokkal és az összetartó közösségekkel kapcsolatban belemenjek kicsit a magyar külpolitikába 60 évre visszamenőleg, illetve ehhez kapcsolódóan elmélázzak az ősi román nép sikerein, akiknek ugyan nem voltak hagyományaik, de száz év alatt csináltak maguknak kétezer évnyit, de nem teszem.

Ezennel megkövetem az Ulpius-házat, van még számukra remény. Hobo Vadászat lemezéről küldenék „Az üldözés rövid, de véres” című számból egy részletet Hiller Istvánnak és mindenkinek, aki szereti.

A vér az égre fröccsen,
Vér a törvénykönyvben,
Vér minden időben,
Vér a mesekönyvben,
Vér a reményben.
Vér, vér, vér, véreb.
Vér, vér, vér, vér.
Még nem a te véred!

Vér a havon...