Háy János – A gyerek

Ha egy költő prózaírásra adja a fejét, arra mindig érdemes odafigyelni, az eredmény sosem lesz középszerű. Tandori prózáját például olvashatatlannak találtam, míg Zalán Tibor papírváros-ciklusa örök toptízes nálam. Ízlések és kizami cukik. No akkor lássuk a könyvet, melynek már a borítója is nagyon eltalált – az író festményének felhasználásával készült.

A regény egy mára már negyvenes évei közepén járó férfi életét követi végig, aki egy Budapesthez közeli faluban születik az Alföld peremén, egyszerű szülők gyermekeként. A neve nem fontos, csak az utolsó oldalakon derül ki – de ez igaz a regény összes fő-, és mellékszereplőjére. Senkinek nincs neve, ez kicsit hatásvadász, de igen jó eszköz arra, hogy úgy érezzük: ez tipikus történet Magyarországon, bárkivel megeshet(ett volna). Szóval a gyerek tehetséges, felvételizik a filozófia szakra, de nem beszél nyelveket – így a Szegedi Egyetemen köt ki, tanár lesz, majd szülőfalujában igazgató – ezzel együtt reményvesztett, összetört, alkoholista roncs.

De természetesen nem a sztori a lényeges, hanem a környezet, a kor, az emberek közti kapcsolatok rajza.

Látjuk, ahogy emberek beleszületnek a cocializmusba, beletörnek, majd nem tudnak mit kezdeni magukkal, mikor eljön a szabadság. Már amennyire eljön. Látjuk, milyen reménytelen, kicsinyes, gyűlölködő az ember – főleg, ha egy kis faluban lakik, tehetném hozzá budapesti elitizmusom tenyérbe mászó önelégültségével, ha nem mondhatnám őszintén, hogy Háy János megtette ezt helyettem könyvében.

A könyv ritmusáról szólva idéznék először is egy recenzióból az ekultura portálról.

Szintén e lételméleti mélyréteget vetítik a felszínre a cselekményhúrok körül örvénylő önálló mellékszálak aldimenziói - a közelítéskor teljes univerzumokká táguló életek időtlenített, vagyis időben kiterjesztett leképezései.

Látjátok, kedves gyerekek, ezért nem olvasnak általában az emberek könyvkritikákat (vö. a KönyvesBlogon folyó parttalan vitát arról, hogy jó-e, ha vannak könyves blogok, és válságban van-e vajon a magyar irodalom, illetve irodalomkritika. Bizony, igen.)

Szóval a ritmus: Nem találok rá jobb kifejezést, mint amit Babiczky használt: nagyon jól, ügyesen van eltalálva. Állomásról állomásra ugrálunk előre a gyerek életében, a közben történt eseményeket kis kitérőkben, elkalandozásokban ismerjük meg. Így leírva talán szaggatottnak tűnik, de egyáltalán nem az - szépen hömpölyög előre a regény, mint a Szigetközben a Duna. Folyton elágazik, egy hasonlatból, vagy félmondatból is lehet oldalakon keresztül tartó mellékszál, mely egy, a történet szempontjából lényegtelen mellékszereplő – általában szerencsétlen – sorsát írja le, de mindig észrevétlenül visszatérünk a főágba, a Fekete tenger pedig ez esetben a gyökértelenség, a reménytelenség, az alkoholizmus.

Magyarország, 2007. Ennyi.