Egyik ministránsfiúm furcsa leletet hozott nekem a vasárnapi mise előtt: Burger István verseskötetét. Róla annyit kell tudni, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatszerkesztője, és bizonyos források szerint gyakorló elmebeteg. Ez nem az én véleményem – forrásaimat természetesen nem adom ki – de verseskötetét olvasva cáfolni semmiképpen nem tudom ezt. (A neten csak annyit találtam róla, hogy volt munkatársai szerint hihetetlenül lehúzós és kisstílű.)

’88 tavasza volt. Új szelek fújtak Magyarországon, érezte ezt mindenki, ki így, ki úgy vezette le az idők változása okozta izgatottságot. Burger István verseket írt.

Ez nem baj. Mindenki írt már verset. Mindenki. Szerencsésebb esetben ezek a fércművek az érettségi után soha nem kerülnek elő többet, a tépett lelkű tinédzser a Dunába dobálja széttépett kéziratának cafatait, vagy elteszi a „Nekem Kedves Volt De Vér Ciki” feliratú kartondobozba és elhelyezi a spájz legfelső polcán.

Nu, Burger István máshogy ítélte meg saját munkásságát: kiadta verseit. A hátoldalon Svelta Zsóka (a költő felesége) értékeli / ajánlja a kötetet. Ezt is érdemes elolvasni, minden szava aranyat ér. Aszongya:

Burger István – Még ismeretlen „költő”. Költő, hisz verseket ír, már több mint hét éve. Huszonhat éves.

Az idézőjelek szabados használatától tekintsünk el (ennek nagymestere Szlobo, tök jó lenne, ha megint ellátogatna szerény oldalamra). Tehát aki verset ír, az költő. Vegyünk három mély levegőt, és mormoljuk magunk elé Szabolcska Mihály nevét párszor.

Kazamata-ország – Ez a mostani, első verseskötetének címe. Úgy vélem, találó.

Az információ-túladagolástól fájó fejünkre vegyünk tán be egy Aspirint.

Verseit saját xerográfiáival illusztrálja, igen megdöbbentően.

Valóban megdöbbentő. Hogy mi az a xerográfia? Már vártam a kérdést. Az gondolom mindenkinek megvan, hogy először kaparint kezébe Paintet. Vagy ACDSee-t. Vagy kamerát Tornóczky Anita esetében. Baromi nagy élmény eljátszogatni a különböző effektekkel, jaj de jó, klikkeltem kettőt és impresszionista festmény lett a fényképemből. Nagy kaland. Kétszer.

Na, gondolom a nyolcvanas években ugyanekkora fless volt a fénymásoló. 

(Hatalmas zárójel a levéltáros srácról, aki a munkatársaival együtt szintén rápörgött a fénymásolásra, majd odáig fajult a művészet, hogy kitették az ablakba az eszközt, hogy lefénymásolják a budai hegyeket. Az egész hóbelevanc persze kizuhant az ablakon, hősünk sem levéltáros azóta.)

Burger István is rájött, hogy a fénymásoló remek játékszer. Az említett xerográfia pedig nem más, mint a költő különböző testrészei lefénymásolva, effektezve. Effekt: húzogatja az arcát a fénymásolás folyamata közben. Dermesztő. Rettenetes.

Maguk a versek elég egységsugarúak, ahogy geistwald barátom mondta annak idején: semmi baj nincs azzal, sőt még szórakoztató is, mikor egy átlagember a Semmi Ágán Tomboló Lélekvihar Szívtépő Tőrdöféseiről ír.
 

Szavaimban a mindennapok
zokogása tombol.
Egy tükörtojásban bámulom
Gennysárga tükörképem.

 
Hosszan idézgethetnék még, de minek. Ugyanolyan az összes vers, fölösleges lenne egyenként végigsavazni. Sajnálom a ráfordított időt.