Mielőtt kinyitnánk a könyvet, muszáj elidőzni a borítón. A hatalmas bötűkkel fölvésett felirat alatt eszelős tekintetű tinédzserek tekintenek vissza. Kicsit olyan a hangulata, mint egy zombis film plakátjának: lehet, hogy kinyírsz néhányat, de az egyik tutira elkap. Bevallom, többek közt ez a borító volt számomra a döntő érv a vásárlás mellett. Amúgy kis finomságokat is találhatunk a könyvben, ilyen a térkép, hogy a cselekményt koordináták alapján követni tudjuk, és a minden oldalon megjelenő apró grafikák (amik közül a legkedvesebb számomra a gyerkőc számláló). Ezektől mind olyan érzésem támadt, mintha egy manga képregényt tartanék a kezemben, aminek az oldalaira túl sok szöveget nyomtattak.

Most pedig vegyük sorra a dó’katitten.

Cselekmény

Mivel a történet alapját egy, az 1984-ben már megismert diktatorikus rendszerhez hasonló japán kormány népnevelési programja szolgáltatja, aminek keretében a középiskolai osztályok közül kiválasztanak párat, és a tinédzsereket egymás szanálására kényszerítik, ezért főleg alapvető túlélési stratégiákkal találkozunk. Ez jelen esetben azt takarja, hogy a gonoszok „Search & Destroy” üzemmódban sorra ölnek mindenkit, a jók pedig menekülve teszik ugyanazt. Természetesen ez a környezet ideális táptalaj a korábbi sérelmek tisztázására, így számos párharcra kerül sor. Nagyon érződik az írón, hogy hetekig agyalt azon, hogyan lehetne összepárosítani az osztálytársakat, és milyen fordulatos módon tudnának egymással megvívni. Egyértelműen pankrációs behatás, – amit egy percig nem titkolt - még a fejezeteket is így indexelte. Ezek amúgy a kedvenc részeim voltak, csak azt sajnálom, hogy a legvadabb harc a középdöntők végén történik, és azt sajna, már nem tudta überelni.

 
Karakterek

A karakterek szerintem nagyon jól sikerültek. Itt ismét az animékből jól ismert kamaszos extremitásokkal találkozunk. Aki hűséges, az nagyon hűséges és önfeláldozó, aki gonosz, az velejéig romlott. A szereplőknek nem csak a jellemük szélsőséges, hanem a képességeik is. Akit az író felruházott valamilyen tulajdonsággal, vagy képességgel, az abban a legjobb, és csakis ezekkel tudnak a másik fölé kerekedni. Természetesen a legkegyetlenebb kamasz az összes ilyen képesség birtokában van, hiszen naponta 9 órát játszik brácsán, 11 órát sportol (mindent egyszerre), 18 órát olvas. A maradék mínusz 14 órát rablással, zsarolással és az időexpandérenek bütykölésével tölti. Nyilván nem lenne annyira izgalmas az egész történet, ha az író az amúgy is gátlástalan fiút megfosztotta volna Superman összes képességétől. Az előtörténetek kiötlésében sem fogta vissza magát Takami szan. Van egy tinilány figura, - aki az egyik legszórakoztatóbb jelenség a könyvben – akit nyolcévesen négy öregember erőszakolt meg, fejenként háromszor. Ezután a mamája rájött, hogy ebből akár pénzt is lehetne csinálni, és ismeretterjesztő filmeket forgatott kislánya főszereplésével a pedofíliáról. Ha ez még nem lenne elég, a fiatal leányzó lekéselte anyut, és a barátnőivel közösen kezdtek kurválkodni. No, ennél a résznél azt hiszem fel is ordítottam a csepeli HÉV-en, hogy „ELÉG LESZ MÁR, ÉRTI MINDENKI!”.

 
Párbeszédek

No, a párbeszédek egészen érdekesek. Ha valaki látott már animét, és nem értett belőle egy árva kukkot sem (de ettől függetlenül élvezte), akkor tudja, mire számíthat. Csöppet bennragadunk egy tinédzser fejében, mindent úgy észlelünk, ahogy ő. Eddig még nem is lenne gond, de nem tudom, hogy egy 20 évesnél idősebb ember mennyire tud azonosulni a kamaszkori problémákkal. Például a golyózápor kellős közepén szükséges-e azt megbeszélni, hogy kinek jöttünk be az osztályból? A dialógusok színvonala amúgy egy kései ’80-as évekbeli Van Damme mozi szintjét üti, ami nem is baj, mert ezekért én is rajongtam akkoriban.

A franc, ez fix nem normális. Szétver egy lányt, ráadásul egy élettelen tárggyal. Ennek semmi sem tabu. Úgy tűnik, még élvezi is.

Arra azért kíváncsi lettem volna, hogyan alakul a történet, ha mondjuk egy élő nyuszival próbálja meg agyoncsapni azt a bizonyos lányt. Személy szerint én megtaláltam a magam kis szórakozását az idétlenebbnél idétlenebb dialógusokban, de tizennégy évesen egyenesen rajongtam volna értük. Fuck off.

Anime

A szerző le sem tagadhatná, hogy japán, aki mangákon és animéken nőtt fel. Ahogy már korábban említettem, a karakterek, a cselekmény mind tükrözik ezek sajátosságait. Még a stílusán is érződik, hogy szinte filmes vágásokban gondolkodik, úgy irányítja a tekintetünket, mintha operatőr lenne. A könyv ritmusa is hasonló, szép hosszan tudja elnyújtani a leíró részeket, – mangákra jellemző, hogy oldalakon keresztül csak állóképeket látunk, semmi cselekmény, semmi dialógus, ezek amúgy általában 300+ oldalas kiadványok – aztán pedig hirtelen bedob minket a purgatóriumba bulizni, és vica versa.

Ha már említettem a filmet, kötelességemnek érzem figyelmeztetni mindenkit a könyv moziváltozatának kerülésére. Veszélyes. Májsorvadást okoz. Kicsit hasonlított egy Uwe Boll műre, ahol a stáb összes tagja (értsd: mindenki, akinek a legkevesebb köze volt a film elkészítéséhez) tróger.

Vélemény

A Battle Royale nagyon jó, mindenkinek ajánlom. Nem lesz senkinek élete legjobb könyvélménye, de mindenképp üdítőleg hat majd. Ide a négy majmot, kösszönteeem!

(Főemlős b+, főemlős! - KT)