Ajándékba kaptam ezt a könyvet véleményezésre. Ez nehéz ügy – főleg, hogy beleolvastam és nagyon nem tetszett. Opportunista kis senkiháziként ezért megmondóemberemhez fordultam. Nem más ő, mint Angelface barátom, a Geistwald Ghast játékügyi blog tulajdonosa – itt már jómagam is vendégeskedtem kétszer. Nem dicsekszem, csak büszke vagyok.
Szóval barátom megkapta a kötetet, nem sokkal ezután vissza is adta – véleményét pedig alább olvashatják a kedves gyerekek.
Nem teljesen lehetetlen, hogy öregszem. Egyre többször veszem észre magamon, hogy képtelen vagyok átlépni bizonyos dolgok felett. Először nem értettem, milyen logikai mintát követnek a gondolkodásomban itt-ott felbukkanó fekvőrendőrök, de később leesett, hogy mindegyik az elkényelmesedéssel van összefüggésben. Ha valamire nincs pénzem, nem kutatok pótszerek után, inkább nem veszek semmit. Ha valaki nem tud köszönni, az F betűhöz írom fel a nevét. Nem eszem meg olyasmit, aminek porcukor van a tetején. Satöbbi. Ha valami nem passzol a normálisról alkotott elképzelésemhez, akkor ritkán bajlódom vele, hogy a négyszögletű formát megpróbáljam belepréselni egy kör alakú negatívba.
A modell egyre inkább érvényes a könyvekre is. Nem szoktam önszántamból végigolvasni olyasmit, ami roncsolja az idegeimet. Régebben minden könyvet kivégeztem, ami a kezembe került, manapság viszont jobban megbecsülöm saját magamat. Legelőször John Steinbeck Arthur királyának riasztóan gyenge magyar fordítása kényszerített kapitulációra, azóta pedig tucatszor feladtam már a küzdelmet. Nem igazán érdekel, hogy az író a középiskolai tananyag ellen vívja szélmalomharcát, vagy csak megdöbbentően tehetségtelen — a sokadik nyelvtani vagy stilisztikai rablógyilkosság után egyszerűen otthagyom az egészet.
Sajnos a fenti metodika lehetetlenné teszi, hogy véleményt alkossak a Pirkadatra várva című könyvcsemegéről, amely fantasy / misztikus / horror novellákat tartalmaz fiatal magyar írók tollából. Azon a szellemi drótakadályon, amit az előszó jelentett, még valahogy átevickéltem, de azután elfogyott a kraft. A nyolc szerző tizenöt misztikus történetéből már csak egy felet bírtam elolvasni (Michael Mansfield: Szimbiózis), a többibe alig lapoztam bele. Ez nemcsak mintavételnek elégtelen, de az is lehet, hogy túl hamar adtam fel, és ezzel lemaradtam néhány remek novelláról.
Egy biztos, rengeteg embernek van teljesen más elképzelése az irodalomról, mint nekem. Ami számomra képzetlenséget vagy elviselhetetlen modorosságot sugároz, arra mások szerint inkább a megjelenítő erő és a finom humor jellemző (karcolat.hu), vagy éppen magukkal ragadó, izgalmas alkotásokról van szó, amelyek közül némelyik az elismert írókat is lepipálja (napvilag.net). Olyan könyvet a Jóisten sem írt még, amiért mindenki egyformán lelkesedne (konkrét példát tudok erre), így csak azoknak adhatok kéretlen tanácsot, akiknek az ízlése teljesen megegyezik az enyémmel: óvatosan közeledjenek a kötethez. A felkészülésben segítségükre lehet a 3:20-as blues, és idemásolok egy jellemző mondatot is:
Remegő, erőszakos mozdulattal, mint egy kaméleon, a fegyver után kapott.
- Geistwald Ghasts
Valahogy így.
Nekem még nem volt ennyire drága az időm, mikor megkaptam a könyvet (hogy most miért drága, arról lásd az előző bejegyzést), ezért barátom kapitulációja után nekiláttam, hogy végigrágjam magam rajta. Röviden akkor a novellákról – illetve a szerzőkről.
(Az írónak joga van álnevet választani. Bármilyet. A választás pedig elvileg sokat elmond róla – ennek ellenére Hematith mégsem 15 éves. Fura.
Egy rövid, kétoldalas, enyhén impresszionista izé a halálról. Nem rossz.
Logikátlan emberáldozós. Poént sosem lövök le. Alapelv. De ha lenne olyan poén, amit lelövök, akkor ezt nem lelőném, hanem ráparkolnék egy Leopard 2-vel, miután lenapalmoztam. Továbbá rendkívül idegesít, mikor egy fantasy világban csinálnak egy MAJDNEM olyan egyházat, mint a keresztény. Tipikusan félművelt dolog. (Iskolapélda: William Glendown alias Beregi Tamás regényei. Nem kereszt van, hanem háromszög. HÁROMSZÖG! De áldoznak és esznek ostyát. Ezek szerint a Megváltót Beregi világában nem keresztre feszítették, hanem elvérzett a trigonometria vizsgán. Gratulálok bazmeg.) Szóval itt is egy ilyen vallás esküvői szertartására érkezünk, majd baj lesz.
Zombis fantasy egyentörténet – az előző folytatása. Egynek jó.
Az író „…önmaga állandó továbbképzésére törekszik: bölcsészeti és matematikai tanulmányai után jelenleg teológiát hallgat.” Az ördögnek nem tudtam rájönni, hogy hány éves, wiw ide, vagy oda. Tehát.
A) 10 évvel idősebb annál, mint amit a fényképei mutatnak – ebben az esetben nagyon sajnálom, hogy van pasija, mert ugye az érett nők és én.
B) Kirúgták / abbahagyta / elege volt mindenből.
Az Édenkertben játszódó sztori stílusa talán a legjobb a kötetben – bár önmagában ez még nem nagy dícséret, tehát inkább úgy mondom, hogy kifejezetten jó. A történet viszont nem nyűgözött le – valahogy mindig éreztem, hogy mi következik, hová tart az egész. De ha lehet majd a Szellemlovasban kapni antikvár példányt a regényéből, szerintem meglesem.
Lovecraft-utánérzés tűrhetően kifaragva. (Én a „Shoggoth különleges” óta röhögőgörcsöt kapok Lovecrafttól, de előtte szerettem. (Igazából most is szeretem, csak röhögök rajta, na.) Zárójel bezárva.)
Tipikus példája a fantasztikus irodalom félreértelmezésének. Nem igaz, hogy bármi megtörténhet, mindig kell lennie valami logikának a történetben – nézzünk csak meg egy népmesét. Bármely néptől.
Ha valaki bármikor lángoló óriássá képes változni, miért vesződik szüzekkel meg pentagrammákkal? Persze mindent meg lehet magyarázni, csak valamit nem érdemes.
A novella Lovecraft emlékének van ajánlva, ami élből nem lenne baj. (Ott van a Harc a bestiával is, ami nem utánozza, hanem újraértelmezi a Capeki érzést – mégha szerintem nem is csillagos ötös a megoldás.) Szóval a novella első fele (rémtörténet a rémtörténetben) szemérmetlen lopás. Ezt illő lenne tényekkel alátámasztani, de én meg nem mondom már, hogy melyik magyar fantasy-antológiában olvastam az eredetit. A sírboltban bolyongás pedig olyan nehézkes, hogy egyáltalán nem tudja hozni a nagy előd írásainak hangulatát.
Nem rossz ötlet évszázadok múltán újjáéledő gonosszal, a stílus, a megvalósítás csapnivaló.
Ismét egy Lovecraft-utánzat. Rettentő körülményeskedő, dagályos stílussal, vér gáz lezárással. Ismét csak ugyanazt tudom mondani: a stílus utánzása és a szolgai másolat között óriási különbség van.
Megint idézek, nem bírom ki.
.jpg)
Vidám színű, családias hangulatú házak maradtak el mellettünk, mialatt az egyik magazinban látott, dekoratív külsejű nőről beszélgettünk…
Egy anekdotával érzékeltetném, milyen a stílusa. Kamaszkoromban cimboráimmal egy jelenet miatt imádtunk egy – amúgy gyenge - kosztümös pornófilmet. A huszár épp tolja a hadnagy feleségét, mikor bejön a hadnagy és közli:
- Asszonyom, szopjon le!
Nem rossz egyes szám első személyben írt kis szösszenet, de a világon semmi új ötlet nincs benne.
Egész jó ábrázolása a fű okozta paranoiának és az LSD által előidézett hallucinációknak. Helyenként kifejezetten feszélyezett olvasás közben – és ezt most pozitívumként értem. Akinek volt már kisebb-nagyobb pszichikai balesete bármilyen vegyülettől, az szerintem értékelni tudja majd a művet.
Kriminek induló állattemetős. Ennyi. Ja és megint egy kis gyöngyszem.
Johnban sajnos a magabiztosság legapróbb szikrája sem volt meg, és hiába volt sikeres az üzleti életben, nem tudott annak látszani.
Nincs olyan sikeres üzletember, aki ne ezt sugározná magáról, mert enélkül nem is lehetne az, ami. Pont. Egy-egy apróság annyira el tudja rontani az egész összképet.
Lehet, hogy egyszer majd elolvasom, de inkább nem. Azon épp túltettem magam, hogy a szigorú, zsidó mama széder este megmondja lányának, hogy férjhez adja, és az esküvőig apácazárdába küldi, de ott muszáj volt abbahagynom, hogy:
Hajába simogatta a megalázó és értelmetlen pusztítást, aztán a tehetetlenségtől bénultan csókolta, szorosan a hideg vashoz szorítva testét.
