2010-ben az SF Meetupon Kelt kérésére posztmodern (értsd: csapongó és átgondolatlan) előadást tartottam az "Én vagyok az olvasó, az én véleményem is számít, kedves író" témakörben, ahol régi vesszőparipáimat meglovagolva hánytam a falra a borsót. Azóta lett Hármas Könyvelés, itt a 78. és 79. adásban Gabi ismét a kritika és vélemény közötti különbségen rugózott, én pedig megpróbálom - főleg a magam számára - összeszedni a gondolataimat.
A web – és főleg az általam rühellt fogalom, a web2 – megjelenésével a tartalomgenerálás és –fogyasztás közelebb került egymáshoz. Az írók sokkal több és sokkal autentikusabb visszajelzést kapnak. Persze azzal, hogy ma már mindenki internetezhet, blogolhat és véleményt nyilváníthat, a webet riasztó mértékben önti el a szemét. Vonatkozik ez mindenre a cicusblogoktól kezdve az olvasónaplókig mindenre, így tengernyi krtikikának aposztrofált hulladék kerül ki a webre nap mint nap. Ugyanakkor születik értékes tartalom is, csak kevésbé látszik, ezért tud még mindig fentmaradni a "nyomtatott sajtó, azigen" tévképzet (melyet azt hiszem főleg a nyomtatott sajtó munkatársai terjesztenek). Gyönyörű példa erre Boldog Zoltán cikke az Irodalmi Jelen honlapján (haha), ilyen és hasonló mondatokkal:
Csak találgathatunk, hogy miért vonult ki az otthont jelentő digitális garázsból a nyomtatott kultúrát jelentő szalonba a már blogként is erőteljes kezdeményezés.
Ez persze mellékszál. Ami a kritikát illeti: természetesen mint mindennek, aminek köze van az íráshoz, a kritikának is számtalan irányzata, ellenirányzata, vonulata, satöbbije van, lehetne külön elemezni a pszichoanalitikus kritikát, a feminista kritikát, formalista, dekonstrukciós kritikát, de ezektől eléggé leesik a libidóm, két okból.
A kevésbé tudományos, nekem viszont fontosabb szempont, hogy sajnálom rá a kalóriát, erősen hiszek ugyanis abban, hogy pár igazán nagy műtől eltekintve a kritika önmagában hozzáadott értéket nem hoz létre, egy kritikától nem lesz gazdagabb a világ, vagy az irodalomtörténet. Ha mégis, akkor az nem pusztán kritika, gondoljunk most talán Szerb Antal Irodalomtörténetére, hogy világosabb legyen, mire gondolok. A kritikát kritizálni, és / vagy elemezni pedig már valaminek a második deriváltja, ami olyan, mint hírgyűjtő szájtokat gyűjtő szájtokat összegyűjteni. Lehet, csak szerintem értelmetlen és hidegen hagy.
A másik, ok az objektív-szubjektív vonal mentén szokásos hisztivel magyarázható. Nem tartom magam kritikusnak (mint főnév), de ha komolykodó akarok lenni, akkor kijelenthetem, hogy régen a blogomon olvasói válasz (reader-response) irányzathoz tartozó kritikákat tettem közzé.
Ezen belül is az individualista típusba tartozót, mert miért pont ennek ne lenne több ágazata, ott van például az uniformista, mert persze a németeknek nem lehet megmagyarázni, hogy nekik egyéniségük van, elkezdenek azon rugózni, hogy jó-jó, olvasói válasz, de akkor az legyen egy elképzelt, ideális olvasó, de akkor már megint a pozitivista elmebetegeknél vagyunk, hát ne ragaszkodjunk már a tudományos, racionális megközelítéshez egy művészeti alkotás kapcsán, nem ezért végeztem el a műszaki egyetemet, de ez már tényleg nem ide tartozik
A reader response lényege pedig, ahogy a neve is mutatja, hogy az olvasóra (a kritikusra) gyakorolt hatása mentén mutatja be az adott művet. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne elhelyezni egy könyvet a kulturális kontextusban, hogy ne lehetne elemezni, vájkálni, hogy miért tett ránk olyan hatást, amilyet, de a lényeg akkor is ugyanaz: valamilyen hatással van rám egy könyv, és ezt megpróbálom átadni. A műfaj szükségszerűen szubjektív. Nem hiszek az objektív kritikában. Persze a szélsőségek nem feltétlenül jók, az adott műfaj / író / borítószín iránt érzett rokon-, vagy ellenszenvemet célszerű kordában tartani és magára a műre koncentrálni, tiszta sor, de ez csak egy alap. Nem hiszek a kanti idealizmusban, éljen a nyelvhez tapadt dogmatizmus, éljen Derrida és a dekonstrukció, csak aztán óvatosan azzal az elemző-szikével, mert elalszanak az olvasók.
Az olvasói válasz kritikában hiszek, ami definíciószinten magában hordozza a szubjektivitást. A poszt-strukturalizmusban hiszek, sőt, a gonzóban hiszek, máig összerándulok, ha eszembe jut a "Mit akart mondani a költő?" tehetségtelen iskolaköpeny-szagú agyrohasztó kérdése, és előre sajnálom a kislányomat, amiért kénytelen lesz ő is ezt hallgatni. Nem hiszek a szöveg abszolút jelentésében, egy vers, vagy egy regény mindenki számára mást fog jelenteni, és itt a jövő héten élő picidzét is egy teljesen más valakiként kell kezelni.
Lehet komolykodni, objektív irodalmi koordinátarendszert létrehozni, beszélni a cselekményhúrok körül örvénylő önálló mellékszálak aldimenziói által felszínre vetített lételméleti mélységekről, számomra hiteltelen az egész. A művészet arra való, hogy befogadd, sírjál, röhögj, vagy basszad a falhoz, mert szar (ez egy tökéletes olvasói válasz kritika), arra való, hogy befogadd és élvezd, nem arra, hogy a megkövült tehetségtelenségeden értéknek álcázott kődarabokat reszelgess és ezzel ütlegeld.
És mi a legszebb? Hogy minden, amit itt leírtam, csak egy vélemény. Teljesen fölösleges vitatkozni vele.
Egyetek kevesebb szénhidrátot, olvassatok sokat és élvezzétek!
