Könyvtáros Testvér jótanácsai

Cserna-Szabó András - Mérgezett hajtűk

Vidám a könyvesblogger élete. Szórja a kritikákat, megmond, közvéleményt alakít, hiszi magát valakinek. Aztán van párszor, hogy szembejön az üvegajtó, és a távolba révedő blogger hatalmasat koppan rajta. Mert - valljuk be- a recenzióírás, kritizálás egy fattyú-szakma. Már ha szakma. Ugyan öncélúnak nem lehet nevezni, de hozzáadott értéket nem hoz létre. Legtöbbször nem az alkotás okozta örömöt érzi a recenzens, hanem egy kis kárörömöt, hogy valakiről úgy istenigazából leszedhette a keresztvizet.

Nagyon ritka az olyan könyvajánló, amit önmagáért is érdemes elolvasni, nem csak azért, hogy segítsen eldönteni, kiadjunk-e egy kötetre háromezer forintot, vagy ne? Ritka - de van. És nem meglepő módon nagyon sokszor írók írják. (Vö. Szerb Antaltól Zalán Tiborig rengeteg példával.)

A Mérgezett hajtűk is ilyen tükröt tartott elém - és szerintem tart mindenki elé, aki recenziókkal foglalkozik. De talán elég az énblogolásból, lássuk a könyvet. Negyvenkét (!) novellán keresztül mesél nekünk Cserna-Szabó írókról, irodalomról, könyvekről, és ezek kapcsán ételről, italról, szerelemről, Európáról, másnaposságról, és úgy egészében a Nagy Büdös Életről. Így jutunk el Hemingwaytől a popsztárrá válás csapdájáig, Szerb Antaltól a sör és a bor lelkekért folytatott háborújáig, Hajnóczytól a Volt egyszer egy Vadnyugatig, de van itt Boccaccio és Garaczi, Csehov és Tömörkény, Don Quijote és Himnusz, kannibálok, nyárspolgárok, képmutatók, elmebetegek és zsenik, tehát nagyjából minden, amit a világirodalom adni tud nekünk.

Mindezt pedig legelsősorban érdekesen. Egy-egy novelláról, könyvről, vagy íróról mindig nagyon sokat és nagyon unalmasan lehet beszélni, de a Mérgezett hajtűk nem áll meg itt, hanem a témához kapcsolódva kalandozik. A kötet első mondata már jelzi is ezt:

"Coitus után minden jószág szomorú - kivéve Szép Ernőt, aki már előtte is."

És jön szépen az esszé a magyar nyelvről, Szép Ernő életéről, az Ádámcsutkáról és az öregedő férfiakról. Mindezt négy oldalban. És ugyanilyen a többi írás is, mintha a toposz csak egy ürügy lenne, hogy körbejárjuk az embert. Mely toposz természetesen általában egy regény, egy novella, vagy egy író, de van pár kivétel is. Cserna-Szabót gasztrozófusként is ismerhetjük (Levin körút, Jaj a legyőzöttnek), így nem is ő lenne, ha nem csempészne bele a kötetbe egy esszét a lecsóról, egy zseniális leírást Ínyesmester szakácskönyvéről (meg is vettem azon nyomban a feleségemnek), vagy ha Karinthy kapcsán nem mélázna el röviden a kannibalizmus kultúrtörténetéről.

Piacról élünk, ezért röviden ki kell térjek még egy kivételre, az Aki lop, nem szop - a pináról című esszére. Larry Flynthez hasonlóan Cserna-Szabó is felteszi a kérdést, ami a médiával egyidős: mi az obszcén? Tömeggyilkosságot mutatni, vagy pinát? Miért van az, hogy a "gyerekprostitúció" szót szabad kimondani bármikor a tévében, a "baszás" elhangzása után pedig lesújt a "médiainkvizítori morál-gittegylet", az ORTT vasökle?

Mind a negyvenkét írás gondolatmenetét ismertetni értelmetlen lenne, de talán a fentiekből is világos: nem szokványos olvasónaplóról van szó.

Cserna-Szabó nem véletlenül novellista, stílusának -melynek a Félelem és reszketés Nagyhályogon óta nagy rajongója vagyok -ez áll jól. Milyen ez a stílus? Nehéz frappánsan összefoglalni. Okos, de trágár. Szellemes, de mélabús. Bölcs, de nem bölcselkedő. De a Mérgezett hajtűk nem olyan könyv, amit agyon kell elemezni (van egyáltalán ilyen?), olvasni kell, mélázni kell rajta, örülni kell neki. Fel kell tenni a polcra, de figyelni kell rá, hogy szem előtt legyen, mert néha egész biztosan azon kapjuk majd magunkat, hogy leemeljük, felütjük egy véletlenszerű helyen és huszonhetedszerre is elolvasunk belőle egy novellát.

Kötelező.

A stalker jelenthet orvhalászt, besurranó tolvajt, vagy akár guberálót is. Piti bűnözőkre, kisstílű alakokra szokták használni. A kifejezést a Sztrugackij fivérek hozták be a köztudatba a Piknik az árkokparton című regényükkel, amit Tarkovszkij később megfilmesített, sőt a GSC Game World fejlesztőcsapat lövöldözős kalandjátékot is készített a sztori alapján. A film viszonylag pontosan követi a cselekményt, a S.T.A.L.K.E.R. játékban viszont megváltoztatták a sztori alapját, de érdemes vele foglalkozni, mert olyan atmoszférát teremt, ami túlmutat a hagyományos FPS élményen.

Találkozás: az ember szembesülése nem emberi civilizáció valamely megnyilvánulásával.

Első típusú találkozás: az ember egy nem emberi civilizáció valamely jelét észleli (rádióüzenet, fényjelek, távoli objektum, stb).

Második típusú találkozás: az ember észleli egy nem emberi civilizáció alkotta eszköz mozgását, működését, de a részletek nem kivehetőek, és a lényekkel nem kerül kapcsolatba.

Harmadik típusú találkozás: az ember közvetlen kapcsolatba kerül más civilizáció lénye(i)vel. A kétoldalú kapcsolat mindkét oldal fizikai jelenlétén alapul.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton, Stalker

Egy szép napon földönkívüli lények látogatnak el hozzánk, de nem vesződnek a kapcsolatteremtéssel. Egy kis ideig – talán egy éjszakán át – tartózkodnak itt, majd szedik a sátorfájukat és tovább állnak. Az érintett területeken furcsa tárgyakat hagynak hátra, valamint néhány vicces anomáliát. Se puszi, se pá, még egy fatörzsbe sem karcolják bele, hogy itt járt Jolán és Géza, a Tejút 736/b-ből. A kormány lezárja a kérdéses területeket – a Zónákat –, a tudósok pedig igyekeznek megfejteni az érthetetlen elven működő szerkezetek titkát. Megjelennek persze a szerencsevadászok is, akik átlógnak a kordonon, és kicsempészik a műtárgyakat, amiket egy nemzetközi orgazdahálózat értékesít. A stalkernek nincs könnyű dolga, mert a Zónát a hadsereg őrzi, a katonák pedig mindenre lőnek, ami mozog. Ha átjutott, egy magányos világba ér, ahol nem él sem ember, sem állat, csak a növényzet maradt meg. Az elhagyatott és lepusztult ipari terület halálos csapdákat rejt: Tele van láthatatlan gravitációs anomáliákkal, mérgező tócsákkal, és tűzesőt okádó lyukakkal. Kockáztatni kell, viszont a relikviák közt található soha le nem merülő akkumulátor, antigravitációs szerkezet, és még egy csomó minden, aminek nem csak a működési mechanizmusát nem értjük, de funkcióját sem igazán. A regény Redrick Schuchart életét követi végig, aki Marmontban (a Zóna melletti városban) született. Mivel nagy a munkanélküliség arrafelé, nem megy el kukásnak, vagy utcaseprőnek, hanem a tiltott területen guberálva próbálja fenntartani magát.

A jó könyvek több szinten szórakoztatják az olvasót. A felsőbb rétegekben folyik a tulajdonképpeni cselekmény, alant pedig lesből lecsap ránk az erkölcsi mondanivaló, vagy éppen a szerző személyes hisztije. Anélkül, hogy belemennék a komolyabb spoilerezésbe , ki lehet emelni két kérdést, amit felvet a regény: Mi van akkor, ha szembe kerülünk egyszer egy civilizációval, ami olyan szinten áll fölöttünk, hogy nem vesződnek a kapcsolatteremtéssel? Mi sem ülünk le egy guppival kártyázni. Idejönnek, nyomnak egy illegál partyt valamelyik erdőben, elszórnak némi szemetet, oszt' viszon'hallásra. Néznénk nagyokat, és semmire sem tudnánk használni az idegenek eszközeit, csak szöget vernénk a falba elektromikroszkóppal. És mi történne akkor, ha létezne olyan technológia, ami érzékeli, hogy mit akar az ember legbelül, és gombnyomásra megvalósítja? Képes lennék szembenézni a legtitkosabb vágyaimmal, vagy rettenettel töltene el, ha tálcán kínálnák azt, amiről lehet, hogy tudni sem akarok?

A Stalker az egyik legeredetibb történet, amit olvastam. Külön érdeme, hogy úgy fantasztikus, lenyűgöző és izgalmas, hogy egyáltalán nem használja a sci-fi jól bejáratott klisséit. A Könyvtáros Tezsvér majommal értékel, én pontban számolok. Tízből tíz.

Stalker - Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij filmje

A könyv – ami igazából egy novellafüzér – végén található a Stalker című kisregény. Itt egy kiégett író, és egy tudós szeretne eljutni a Zóna közepéig, és megbízzák Redrick Schuchartot, hogy megfelelő díjazás ellenében vezesse oda őket. Menet közben lassan kiderül, hogy ki milyen indíttatásból akar belépni a "titkos szobába", és az is egyértelművé válik, hogy ezek az okok nem igazán egyeztethetők össze egymással.

Megmondom őszintén, tartottam egy kicsit a filmtől, mert Tarr Béla húsz perces, elviselhetetlenül unalmas snittjei óta fenntartásokkal kezelem a művészfilmeseket. Szerencsére Tarkovszkij, nem tekinti a forgatást matyizásnak – ami rajta kívül senkinek sem jó –, hanem elénk tárja a gyönyörű és félelmetes Zónát. A film ritmusa tényleg nem túl gyors, de sohasem unalmas. Vannak benne álmosító részek, de ezeket is kitölti lassan változó, csodaszép képekkel. Kell hozzá egy hangulat, egy nyugalmas este, de feltétlenül érdemes megnézni. Minden képkockája olyan, mint egy gondosan megkomponált festmény.

Érdekes, hogy a filmbeli stalker sokkal kevésbé vagány, mint Szrugackíj főhőse. Retteg a Zónától, és nem is annyira a pénzért, hanem inkább küldetéstudatból vállalja a feladatot. Ránézésre eléggé kattant a csávó. Ez a jellemváltozás összefüggésben lehet a forgatás körülményeivel. Tarkovszkij ugyanis megállapodott egy német forgalmazóval, hogy kap előlegnek jó minőségű negatívot, ám azt a Szovjet Állami Filmhivatal ellőtte valami teljesen indifferens produkcióra. Küldtek helyette kísérleti alapanyagot, de az orosz csúcstechnológiás film rögtön megsemmisült, ahogy megpróbálták előhívni. Ekkor már leforgatták a Stalker első részét, és mivel további támogatásról szó sem lehetett, az eredeti költségvetés feléből kellett megoldani a az egészet. Mivel rengetegen segítettek és vállaltak ingyenmunkát, a minőségből nem kellett alább adni, viszont a történet elég sokat változott. Tízből nyolc pont.

S.T.A.L.K.E.R. - FPS/RPG számítógépes játék, GSC Game World, Ukrajna

A 30 km-es zóna: (Зона відчуження) A csernobili atomkatasztrófa után a reaktor 30 km-es körzetéből kitelepítették lakosságot, és az ukrán hadsereg ellenőrzi a területet. Napjainkban a külső része már akár lakható is lenne, de a kormány csak néhány idősebb embernek engedélyezte a visszatérést. A környék lakói sokszor beszöknek a Zónába. Komoly probléma az illegális fakitermelés, az orvvadászat, és az elhagyott lakásokból is elvisznek minden mozdíthatót. A katonaság ezért szígorítja az ellenőrzést, őrjáratozik odabent, de a terület nagysága miatt igazából tehetetlen a guberálókkal szemben.

Idegen lényekről, találkozásról itt szó sincs, viszont egy zseniális húzással új alapokra helyezték a történetet a fejlesztők: Egy szép napon MÁSODSZOR is felrobban a csernobili atomerőmű, senki  sem érti, mi történt. A sugárzás mutációkat idéz elő a növény és állatvilágban, de ami még ennél is fontosabb, veszélyes anomáliákkal, és különleges hatású tárgyakkal lesz tele a környék. A hadsereg megerősíti a kordont, a külső gyűrűben támaszpontokat, beljebb pedig kutatólaboratóriumokat létesít. Ekkora területen persze nem tudják megakadályozni az átjárást, ezért megtelik a Zóna kincskeresőkkel, életművészekkel, és a társadalom egyéb söpredékével.

A főhős amnéziában szenved, mert úgy izgi a játék, ha az elején semmit sem tudunk, aztán majd összeáll minden, mint a tejberizs. Ezt a trükköt már milliószor sütötték el mindenféle platformon, finoman szólva nem számít túl eredetinek. Na mindegy, szóval nem emlékszünk semmire, csak arra, hogy feltétlenül meg kell ölnünk egy bizonyos Strelokot, aki valahol a Zóna belsejében kóborol. Arrafelé meg a túlélés sem egyszerű feladat, hát még a bosszú, hiszen a sugárzás és mutánsok mellett még egymással versengő frakciók is nehezítik a dolgunkat. Az Ukrán Hadsereg alakulatai pénzzel próbálnak lehúzni az átjutásért cserébe, később szakadár csoportokkal kerülünk kapcsolatba. Ezek hétköznapi stalkerekből és dezertált katonákból álló szervezetek. Legnagyobb talán a Duty, ami igen konzervatív fickókból áll. Szerintük a Zóna léte az egész világot veszélyezteti, és meg kell akadályozni, hogy onnan bármi is kikerüljön.

Velük szemben a Freedom frakció áll, akik úgy érzik, a veszély ellenére hatalmas kincs a Zóna, és tanulmányozni kell, hogy az emberiség tovább fejlődhessen. Találkozhatunk még tudósokkal, banditákkal, sőt egy vallási alapon működő katonai csoporttal is. A cél eljutni az erőműbe, elkapni a rosszfiút, aki minden baj okozója.

A játék – függetlenül attól, hogy csak laza szálon kötődik az eredeti történethez – hozza a "stalker életérzést", nagyon látványos és bizony parás is helyenként. Amikor az X-18-as földalatti laboratóriumban bolyongtam, és fogalmam sem volt hogy jutok ki onnan élve, ugyanazt éreztem, mint amikor tíz éves koromban eltévedtem egy régi bérház pincerendszerében. Fontos megjegyezni, hogy az RPG-kalandjáték elemek másodlagosak, itt igazából lőni kell, ez a lényeg. Kicsit húztam is a számat, hogy mi lesz az én harmatos, szépíró lelkemmel, de be kell vallanom, hatalmas érzés belenyomni egy tárat a zombikutya fejébe, és kiabálni közben, hogy "Megdöglesz a kurva anyád, megdöglesz!" Tízből hét pont.

Poszt ott, poszt itt.

Roger Zelazny - A fény ura

Az Agave sci-fi klasszikusokkal erősít. Nagyon helyesen, teszem hozzá. Viszont így rettenetesen megnehezítik a dolgomat, mert valódi klasszikusokról írni nagyon nehéz – főleg azért, mert megálljt kell parancsolni a gátlástalan ömlengésnek. Imádom Zelaznyt, na. Mint másik kedvencemnek, Neil Gaimannek, neki is a mítoszok, mesék, legendák a kedvenc alapanyagai, ezekből táplálkozik A Fény Ura is - egész pontosan a hindu mitológiából és buddhista tanokból.

Ennek ellenére nem fantasy regény, hanem valódi sci-fi: (Az itt leírtak nagyon hamar kiderülnek, nem [sok] spoiler jön) a hindu istenekről rögtön kiderül, hogy űrhajós-telepesek, akik egy új bolygón az őslakosokat leigázva, az embereket pedig középkori szinten tartva uralkodnak.

Ezt elégeli meg Sam (aki a Mahasamatmanból a maha és az atman használatától általában eltekint), aki az új világban Buddha tanai mögé bújva veszi fel a harcot régi társaival. Újra lejátsszák a régmúlt történeteit, megbolondítva annyival, hogy mindenki teljesen más okból cselekszik, mint az eredeti mítoszokban. Erre még valószínűleg nem kapja fel a fejét senki, mert azóta rengetegen megírták már ugyanezt, de ez is a baj a klasszikusokkal. Annyiszor találkoztunk már egy adott témával a fantáziátlan hollywoodi rereremake-ekben, hogy az eredetivel találkozva már csak unatkozva vállat vonunk. Ne keseregjünk, hisz ettől még Zelazny regénye mestermű! Ezt nem a retrofíling vagy a kritika nélküli tisztelet mondatja velem, A Fény Ura megállja a helyét bármelyik mai sci-fivel összehasonlítva.

A sztori remek, szórakoztató és okos, a karakterek kiválóak, mélyek, a stílus mesteri. Sci-fi keverve a mítoszokkal és a buddhizmus tanításaival, mindezt egy enyhe noiros beütéssel – unottan dohányzó istenek, gyilkosságok, nyomozás - lehetne olvashatatlan is, de ez esetben a kotyvalék zseniálisra sikerült.

Ami pedig szerintem a legjobb a könyvben: Zelazny nem ítélkezik (egy buddhizmussal kapcsolatos regényhez nem is illene.). Mindenki eldöntheti, hogy valójában ki a rossz fej: az anarchista vagy az oligarcha? Az igaz tanítás hamis cél szolgálatában ugyanolyan igaz marad-e? Ha Buddhával találkozunk, tényleg meg kell ölni? És a többi. Most még okoskodhatnék rengeteget, de nem teszem. Legyen valaki sci-fi, vagy fantasy-rajongó, keresztény vagy buddhista, vagy egyszerűen csak egy gondolkodó ember, olvassa el Zelazny meséjét! Gazdagabb lesz tőle.

Kathy Lette - Hogyan öljük meg a férjünket

Sokan istenítették a könyvet, általában nők. (Most Amadeán és Csengán kívül nem jut eszembe más, amúgy már nem iszom annyit mint régen.) Éppen ezért a cselekményt meg ilyesmit most nem is ismertetném, csak röviden a gondolataim.

Hülyét kaptam tőle, végig sem tudtam olvasni. És a feleségem is Brian, ezt le kell szögezzem. Szerintem ez nem szatíra. Az valami finom, utalásszerű dolog. Itt az, hogy a pasik rondák, büdösek, lusták, tehetségtelenek, otrombák és teljességgel alkalmatlanok mindenre, úgy van az arcunkba tolva, mint az erkölcsi tanulság a Szomszédok végén. Egy-egy ilyen részl a sikításig fel tudott idegesíteni, félúton már fennhangon ordítottam, hogy "Értem bazmeg, haladjunk tovább!"

Szájbarágós, vontatott és idegesítő. Az erkölcsi részről annyit, hogy azzal lehet kibaszni hosszú távon, aki hagyja, az ilyen játékokat ketten játsszák.

A fentiek persze nem jelentik azt, hogy Kathy Lette, vagy az Ulpius rosszul csináltak valamit. Nem én vagyok a célközönség.

Megjelent magyarul az Anansi Boys (Anansi fiúk), a könyvesblogon olvashatjátok a gatyába rázott értékelést.

Aaaamit szokás szerint ide is bemásolok. Szeretettel.

Van, aki élvezettel nézi, ahogy a Mona Lisa megöregszik. Én nem vagyok ilyen, ezért volt kínkeserves számomra, míg végigolvastam az Anansi fiúkat. Na nem mintha rossz könyv lenne, mert egyáltalán nem az. Csak éppen középszerű, és ez sokkal nagyobb vétek. (Hatalmas zárójelben szögezném le, hogy csak azért lehet nálam nagyobb Gaiman-rajongó az országban, mert majd' húsz kilót fogytam az elmúlt hónapokban, tehát nem hivatásból fanyalgok.)

A könyv az Amerikai istenek spinoffja, ami csak jót ígér, mert végtelen számú isten, következésképp végtelenszer végtelen történet létezik, Gaiman pedig nagyon szeret mesélni. A cím is sokat ígér, Mr. Nancy - Anansi -, a cselszövő pókisten az egyik legszórakoztatóbb mellékszereplő az előző regényben. A történetről annyit, hogy Anansi fia, Kövér Charlie egy átlagos tag, átlagos állással, átlag alatti önbizalommal, mellette pedig ott van az a bizonyos barátnő is, akivel elvileg tökéletes a kapcsolata, de már az első bekezdésből világos, hogy nem is.

Charlie apja meghal, ő elutazik a temetésére, és az élete. Fenekestül. Felfordul. Itt kezdődnek tehát a bajok, hiszen ez az alapfelállás lehangolóan ismerős. (Lásd még: Sosehol.)

A regény címe már önmagában árulkodó, így nem nagy spoiler: Charlie megtudja, hogy van egy Pók nevű fivére. Anansi isten, így az sem nagy meglepetés, hogy a fivére nem hétköznapi ember. Vízen jár, kedvére felölti mások alakját, kedvére kiforgatja a téridőt - de főképp azzal van elfoglalva, hogy Charlie idegeire menjen, és a lehető legtöbb kavarodást okozza. Aztán jön a csűr és csavar, mitológiai lények, rendőrök, néger öregasszonyok, istenek és madarak fokozzák a káoszt, de hadd ne soroljam tovább.

Gaimanre nem lehet mondani, hogy rosszul írna, sőt. Szép nyelvezettel fonja össze a különböző mítoszokat egy új mesévé. Jók a szimbólumok, jók az eszközök, gördülékeny a szöveg, elvileg minden adott - de hát ez egy mese, az ég szerelmére, ütős történet és szerethető főhős nélkül nem sokat ér! Charlie pedig idegesítő, a sztori lapos - legalábbis akkor, ha olvastuk előtte Gaiman többi regényét is. Ha most találkoznék a Mesterrel először, lehet, hogy könnyes szemmel isteníteném a könyvet, de így könyörtelen verdiktem így szól: az Anansi fiúk egynek épp elmegy.

Fejős "Termékeny" Évának új könyve jelenik meg. Ő lesz az új Kurcmáler, bárki meglássa.

és néha írok még az indexnek.

Volt egy interjú Király Ferivel. Amit a Csillagos könyv blogformában való megjelenésének apropóján készítettem. Erről is cikk itt.

Aztán voltak kurva szar fantasztikus könyvek. Kossuth kiadó scifi-pályázat.

Aztán Kleinheincz Csillának megjelent egy novelláskötete, melynek kapcsán elbeszélgettem vele.

Továbbá még vár pár írás leközlésre. Az Anansi Boysról szóló bejegyzésemet át kell írnom kicsit, vannak új Agave könyvek, Csilla novelláskötete, és az új Cserna-Szabó. Ha megjelennek, szólok.

Asszem ennyi. Köszönöm a figyelmet.

ezt tényleg muszáj volt.

konyves.blog.hu/2009/04/03/demszky_tovabb_buntet_minket

A fröcsögést Valuska sajnos kivágta. Eredeti kezdőmondat ez lett volna:

Önként – mit önként, a kéjtől sikoltozva – jelentkeztem a Könyvesblog szerkesztőségénél, hogy Demszky Gábor könyvéről írhassak, mivel szerintem a magyar nép – és ezen belül a fura budapesti alfaj – életképtelenségét minden Gyurcsánynál és Orbánnál jobban jelzi, hogy Demszky Gábor ötödik ciklusát tölti a főváros főpolgármestereként.

Indzsoj.

Kedves olvasók!

Bizonytalan időre felfüggesztem a  blogolást. Valamiért nem megy már. Halmokban állnak az elolvasott, de meg nem írt könyvek, ha mégis írok valamit, szar lesz. Ez nem meló, erőltetni nem érdemes.

Két év, kábé 150 elolvasott könyv. 

Veszekedtünk itt faszparasztokkal, nagyritkán előfordultak jó beszélgetések, kaptam jó tippeket, még dícséretet is. Köszönöm mindenkinek. (A faszparasztoknak is. Ők viccesek.)

Jó volt.

Nálam persze sosem lehet tudni, rakjatok be RSS-be, oszt majd meglátjuk.

Szevasztok!

Bán Mór - Hunyadi

Bán Mórtól, bár igen termékeny szerző, még nem olvastam semmit. Ez főként annak köszönhető, hogy egyszer régen megpróbálkoztam egy magyar mítosz-fantasyval (a Kalandor kiadótól volt valami, a címére sem emlékszem), de kínszenvedésnek találtam. Ezt akkor szörnyen sajnáltam, mert maga a koncepció hiánypótló (lett volna), de azóta hála az égnek lett nekünk egy Kleinheincz Csillánk. Előéletemről akkor ennyit, lássuk a fát, amelybe Bán Mór a fejszéjét vágta. Az elgondolás igen nagyívű, egy egész nagyregény-sorozatot tervez az író, mely végigvonul a magyar történelem egyik legizgalmasabb időszakán, a 15-16. századon.

Az első kötet, A hajnalcsillag fénye Hunyadi János nagyapjával, apjával, és a fiatal János kalandjaival foglalkozik. Menekülés Magyarországra, nikápolyi csata, Galambóc. Ja igen, a menekülés: a sok történelmi fantasy írása nem múlt el nyom nélkül: az amúgy egy laikus számára (mint én) történelem, korrajz szempontjából elég hitelesnek tűnő regényben a család egy fekete köpenyes, rettentő gonosz, Vlad nevű valaki miatt menekül el otthonából, aki hírügynökségi jelentések szerint vért iszik és szereti a karókat. Rakjátok össze a képet. Ezt annyira nem szerettem. Talán az én hibám, de a szélsőségek embere vagyok. Vagy csatázzon a fiatal Hunyadi János vérfarkasokkal és pogány mágusokkal, vagy ne bohóckodjunk ezzel az egész vámpírosdival. Még egyszer mondom, lehet, hogy valakinek nagyon is be fog jönni a dolog, teljesen ízlés dolga.

A témáról ennyit, lássuk milyen is tulajdonképpen A hajnalcsillag fénye. Talán úgy lehetne legjobban jellemezni a könyvet, hogy egy Egri csillagok szigorúan felnőtteknek, mert elég sokat dugnak benne, és itt el is érkeztünk oda, amit a legnagyobb problémának éreztem. Nem tudom eldönteni, hogy kinek, kiknek szól a könyv. Ahhoz túlságosan didaktikus és terjengős a stílusa, hogy élvezetemet leljem benne, ebből a szempontból kissé gyerekesnek találtam – értve ezalatt, hogy ezt inkább a gyerekek szokták élvezni. Ha valaki gonosz, akkor nagyon gonosz, és még kopasz is. És a fasza is kicsi. Nem vicc.

Hunyadi János ugyan gyilkolt, de hát be volt baszva szegény, és ráadásul ő volt a 15. század Rocco Siffredije, ha hinni lehet Bán Mórnak.

János meglátja, hogy a földesúr kizsákmányolja a jobbágyokat és szomorú lesz.
Nem sorolom tovább, azt hiszem, érthető.

A nyelvezet szerencsére nem túl modoros, persze valamennyire próbál archaizálni az író, de nem viszi túlzásba. (Mondjuk a lovagtermet szisztematikusan cinteremnek írja, amin nagyon jót röhögtem. Az temető.) Ezek a dolgok egy ifjúsági regényben elmennek, engem kicsit fárasztott.

Ugyanakkor gyerekeknek sem ajánlanám tiszta szívvel, mert – bár explicit kefélés nincs benne – túl nagy szerepe van a könyvben a szexnek és az erőszaknak ahhoz, hogy majd valamikor a 8 éves gyerekem kezébe nyomjam, mondván, hogy olvasson csak a gyerek, még a történelemről is tanul valamit, és addig sem Counter-strike-ozik. (Igen, lesz CS 10 év múlva is. A CS örök!)

János ugyanis – a már említett méreteivel – folyamatosan ismerkedik. Édeshármas a csűrben cselédekkel, szénakazalban kefélés parasztlányokkal, egy kis hempergés baldachinos ágyban a háziasszony földesúr menyasszonyával – Hunyadinak minden napra jut betevő punci.

A felsoroltak ellenére sem mondom, hogy rossz könyv, mert akárhogyan is, de végigolvastam, tehát lekötött. Ugyanakkor a következő kötetet nem feltétlenül venném meg – kivéve persze, ha teljesen bele lesz gyúrva a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig című klasszikus.

az van. Alkotói is. Nem tudok írni könyvismertetőket. Állnak halomban a könyvek, és nem és nem. Karácsonyra kaptam Glancot, olvassátok el Wostry Feri kedvcsinálóját, jobbat írni még jobb napjaimon sem tudnék.

Előbb-utóbb mindenkinek eljön az életében az az időszak, amikor ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy újraolvassa ifjúsága nagy regényeit. Ilyenkor lehet a padlásom kutakodni, vagy órákon keresztül turkálni egy antikváriumban. Nekem egész listám van ezekből, és most végre egy aukciós oldalon rábukkantam az első helyezettre:

Ludvik Souček: A Vak Madarak Titka

Első ránézésre ez egy riportkötet, fényképekkel és rajzokkal illusztrálva. Sehol nem szerepel benne, hogy fantasztikus regény, ezért én - tíz éves fejjel talán megbocsátható - végig azt hittem, hogy a csehszlovák bácsik tényleg találkoztak az ufókkal. Anyukám persze elmagyarázta, hogy az író csak kitalálta ezt az egészet, és azért csinál úgy, mintha mégse, mert ettől sokkal izgalmasabb. Ez viszont még jobban összezavart, és már magam sem tudtam, mit higgyek. Mostanában már hajlamos vagyok elfogadni, hogy nem élnek óriás robotpolipok Izland barlangjaiban, de titkon még reménykedem benne.

Dr Kameník, egy prágai orvos. Agglegény, literszám issza a kávét, és rá van csúszva a barlangi bogarakra. Megismerkedik izlandi kollégájával, Dr Blejkévlel, aki küld neki néhány különösen érdekes példányt a Snaefellsjökull nevű vulkán környékéről. Valami olyasmi gond van a bogárkákkal, hogy különböző méretűek, pedig egy barlangban - bizonyám - csak egyféle fordulhat elő. Ezen vergődnek egy darabig, majd új vitatémát találnak: Szóba kerül Verne Gyula meg az Utazás A Föld Középpontja Felé. Kameník csodálkozik azon, hogy az író milyen szépen lefestette az izlandi tájakat és szokásokat, pedig sosem járt a szigeten. Dr Blejke viszont leinti, hogy ezt ő első kézből tudja, mert Verne bizony ott járt náluk, sőt a nagyapjával volt is valami sötét ügylete. Fellapozzák a regényt, és valóban. A talpig becsületes helybélit Hans Blejkének hívják, és hogy tovább nőjön a feszültség, kiderül, hogy a Föld belsejébe vezető lejárat éppen a Snaefellsjökull kráteréből indul, ahonnan azok a NAGYON furcsa bogarak származnak.

Nincs is más lehetőség, a helyszínen kell utánanézni a dolgoknak. Dr Kameník szerencsére jó káder, és a Csehszlovák Kommunista Párt kiküldi őt Izlandra, bogarakat tanulmányozni. Frankón. Leereszkedik a csapat St Patrick barlangjába, ahol egy földön kívüli civilizáció látogatásának nyomaira bukkannak. Radioaktív madárképek, furcsa szobrok, és egy rejtvény, amit persze nem oldhat meg bárki. A történet végén felerősödik a politikai vonal, mert az Amerikai Haditengerészet megpróbálja rátenni a kezét a leletre. Szerencsére egy helyi baloldali újság cikke nyomán fény derül mindenre, és összefog az egész emberiség, hogy együtt tárják fel az ismeretlent. Tizenkét éven felülieknek ajánlott.

Paco Ignacio Taibo II, Subcomandante Marcos – Fészkelődő holtak

Mexikó furcsa hely. Tudom, tulok vagyok, de valahogy a fejemben mindig csak úgy élt,mint az USA picike kis szomszédja. Pedig egy olyan országra, melynek közel kétmillió négyzetkilométerén 106 millió ember él, a picike jelző nem igazán illik. Egy ekkora országban pedig simán elfér például egy lázadó hadsereg is, amelyik 1994 óta hadban áll a mexikói állammal. A zapatistákról sem tudtam eddig túl sokat azon kívül, hogy még a mexikói forradalom idejében volt egy Zapata nevű tag, aki Pancho Villával haverkodott, és aki szerint a parasztoknak is vannak jogaik. A Rage Against The Machine vernyogására sosem figyeltem, akkora balhét meg úgy látszik nem csináltak „ezek a komenisták”, ami átlépte volna az ingerküszöbömet.

A Fészkelődő holtak egy négykezes regény, a két szerző Paco Ignacio Taibo, odaát híres történész, újságíró, író és Subcomandante Marcos, odaát híres zapatista nagyfőnök. Ők nem találkoztak egymással a könyv írása közben, egy újságnak küldték el felváltva a fejezeteket, és próbálták összefűzni a szálakat. Talán magyar viszonyokban ahhoz lehetne ezt hasonlítani, mintha Thürmer Gyula – aki már 10 éve a Bakonyból visel hadat a fasiszta magyar kormány ellen – és Moldova György próbálnának összehozni egy közös regényt a Népszava hasábjain.

Háttöö.

Elvileg krimiről van szó, de inkább céltalan katyvasz, mint bármi. Taibo főhőse Hector Belascoarán Shayne, a szerző más regényeiben is feltűnő félszemű, sánta nyomozó. A Shayne-könyvek ugyan krimik, de nem a klasszikus whodunit-vonalat követik, hanem főként a mexikói, mexikóvárosi mindennapokról, társadalmi igazságtalanságokról, korrupcióról, mindenhol burjánzó kis- és nagystílű bűnökről, a kormány és a politikusok lelkiismeretlenségéről és kegyetlenségéről szólnak.

A fészkelődő holtak esetében nem meglepő, hogy ezek a témák még hangsúlyozottabban jelen vannak, hiszen minden második fejezetet egy konkrét forradalmár írt, aki ugyan a krimihez nem ért, de ahhoz igen, hogy jól megmondja nekünk, hogy mi nincs rendben. Agyhúgykövet tudok kapni attól, mikor az író a beszélgetésnek álcázva végeérhetetlenül oktat, magyaráz, filozofál, kifejt. A Subcomandante fejezeteit olvasni teljesen olyan, mint egy politkai pamfletet. Illetve kicsit fárasztóbb, mert az ő főhőse, Elías Contreras hangsúlyozottan iskolázatlan (de nagyon okos), és tájszólásban beszél. Ezt fogalmam sincs, hogy lehetett volna jobban visszaadni magyarul, de szerintem a fordítás kicsit döcög. (Az első kommentelő, aki beírja, hogy „fordíccsájobbatköcsög”, KönyvesBlog-előfizetést nyer.)

Taibo ugyan próbálja menteni a menthetőt, de nem sikerül neki. A könyv nem egyéb, mint egy politológiai-történelmi-nemtoménmilyen érdekesség. Gondolom nem meglepő, hogy szerkezete nincs neki, kusza a sztori, fárasztóak a nagy igazság-megmondós részek. Kínszenvedés olvasni. Ugyanakkor a Fészkelődő holtak – ha másra nem is -, de arra jó volt, hogy csomót olvassak Mexikó történelméről, és jelenlegi problémáiról, így Subcomandante Marcos elérte célját.

Para todos todo, para nosotros nada!

Megjelent magyarul a Fragile Things, amiről már összefüggésteleül habogtam kicsit. Könyvesblogra megírtam még egyszer. Olvassátok szeretettel.

Neil Gaiman – Törékeny holmik

Gaiman regényeit – bár rendkívül sikeresek -, nem imádja mindenki, de olyannal még nem találkoztam, aki nem imádta volna a novelláit. Most majd fogok sajnos. A Tükör és füstöt amúgy vegye meg mindenki, mert zseniális.
A Törékeny holmik meg olyan, mint a Tükör és füst. Majdnem.

Ennek a könyvnek nem önteném aranyba minden egyes betűjét. Van olyan novella, amit simán át fogok lapozni legközelebb, van olyan is, amiről azt gondolom, hogy nem is kellett volna beválogatni a kötetbe. (A versekről nem is beszélek, azok engem kiborítanak.) De azért vannak nagyon erős írások is a gyűjteményben. Jut is, marad is.

Folyton a Tükör és füsthöz fogom hasonlítgatni, mert kényelmes vagyok. A terjedelmes bevezető itt sem marad el, minden novella születéséről leír Gaiman valami érdekeset, és nem marad el a külön az előszóba rejtett elbeszélés sem. Ugyanakkor az előző gyűjteményhez képest általában elmondható, hogy nem dominál annyira a fantasztikum. Ott van persze minden töténetben, de sokkal inkább átlagos, hétköznapi figurák, helyzetek állnak az elbeszélések középpontjában. Ha nem hangzana ez nagyon hülyén, akkor azt írnám, hogy sokkal hihetőbbek a történetek. Ha muszáj címkézni, akkor Gaimant az „urban fantasy” kategóriába szokták sorolni, én pedig azt mondom a Törékeny holmikról, hogy ez inkább urban, mint fantasy. Ha értitek, mire gondolok. (Valamiért két Long Island után egyből verekedni kezdek, ha meghallom a „mágikus realizmus” kifejezést, nem is tudom, miért.)

31 írás kapott helyet a kötetben, teljesen értelmetlen lenne őket egyenként kivesézni, inkább csak egy kis kedvcsináló. A KönyvesBlogon már olvashattátok a Smaragdzöld tanulmányt, ami zseniális darab: egy Sherlock Holmes-történet a Chthulhu-mítoszba ágyazva. Rettentő béna is lehetett volna, de Gaimannak nagyon megy a mixelés. Az Október a székben talán a kedvencem. Ray Bradburynek ajánlotta Gaiman, nem véletlenül. A Mester stílusát idéző gyönyörű szép, és rettenetesen szomorú történet egy kisfiúról, aki világgá megy. Aztán.

Akad céltalan, de mégis hatásos játszadozás is. Mi a fantasztikum és mi a valóság? Ezzel labdázgat az Arcanincs pórok átokvert arái az iszonytató szomj éjének tiltott zugolyában. (A címet Gaiman akkor rövidítette jelenlegi hosszára, mikor sok év után átdolgozta a történetet.)

Szintén játékos, de mégis komolyabb, kicsit ijesztő írás a Keserű zacc, melyben a főszereplő egy eltűnt férfi bőrébe bújik, az ő életét éli tovább. Egy ideig.

Gaiman saját bevallása szerint szeretne sokkal többet írni a szerelemről és a szexről, de mire nagy nehezen leküzdötte az érzést, hogy ilyen történetek írása közben a szülei figyelik a válla fölött, hogy mit is ír, már nagyon is valóságos gyerekek hajoltak át a válla fölött, figyelve, mit is ír. Két nagyon jó novella mégis van a kötetben, melyek a szerelemről és a szexről szólnak. Az Emlékek és kincsek, és a Szerinted milyen érzés igazi Gaiman-mesterművek. Felkavaróak, erotikusak, szépek.

Amit én nem szerettem a könyvben, azok főleg a versek, a kifejezetten Tori Amosnek írott dolgok. és pár olyan történet, aminek előre tudtam a végét, pedig meg kellett volna lepődnöm. (Más emberek, Napmadár)

Megismétlem magam: nem minden írás zseniális a könyvben. Viszont az ötöst simán megérdemli azok miatt a novellák miatt, amelyek valóban emlékezetesek.

A könyvesblogon (Istennek hála, kommentek nélkül), megjelent az írásom Babcsenkóról. Olvassátok szeretettel.

Arkagyij Babcsenko – Jelenetek egy háborúból

Valószínűleg sokan nem hallottak még Arkagyij Babcsenkóról, pedig az épphogy 30 éves író már jó néhány díjat besepert a csecsen háborúkról szóló írásaival. Babcsenko mindkét háborúban részt vett, átélte a kiképzés terrorját, saját bajtársainak brutalitását és a csecsenek gyűlöletét.

Aki abból él, hogy az eszét használja, annak fura átélni, hogy egyszer csak sorszámmá változott. Ha pedig mindez az Orosz Birodalom közmondásosan vízfejű, hatalmas és kegyetlen hadseregében történik, mi marad akkor egy 18 éves fiúból kiképzés végére? Senkit nem érdekel, él-e, hal-e, (ha mégis, csak a statisztika miatt), senkit nem érdekel, hogy éjjel pusztán szórakozásból eltörték-e az állkapcsát, senkit nem érdekel, hogy fizeti vissza a zsoldodból a tartozását. Éjjel autókat tör fel a városban? Rakétavetőket ad el csecsen gyerekeknek? Nem számít, csak tejeljen. Ha nem tejel, ha tiszteletlen, ha rosszkor rossz helyen van – bénára verik.

Arra persze alkalmas lesz az újonc, hogy Csecsenföldre tereljék a húsdarálóba. Arra, hogy aknára lépjen, bent égjen egy csapatszállítóban, vagy orvlövész végezzen vele. Meleget, ételt keresni. Másra nemigen. Az orosz katonai vezetők inkompetenciája, a csecsenek fanatizmusa és kegyetlensége, és a rettenetes körülmények állatot csináltak a legtöbb orosz közkatonából – nem először a világtörténelemben. Így lehetséges az is, hogy az író - akit besoroztak, hogy az első csecsenföldi háborúban harcoljon -, szerződésesként önként térjen vissza harcolni a másodikba.

Babcsenko stílusa szép, letisztult, sallangmentes, de éppen ettől nagyon hatásos. A brutalitás tényleg görcsbe rántja az olvasó gyomrát, majd a rengeteg kegyetlenkedést olvasva eljut oda, ahová az egyszeri katona is: nem érdekli, ki, hogyan hal meg egymás után a lapokon, csak sodródik. Babcsenko nem finomkodik, de nem is próbál szándékosan ijesztgetni, vagy undort kelteni. Egy háborús riporternek erre nincs is szüksége.

Nem tudom, szigorúan véve szépirodalom-e a Jelenetek egy háborúból. De üt, mint Bob Sapp.

Itt megnézhetik a kedves gyerekek Babcsenko fotóit, amiket az dél-oszétiai harcokban készített - csak erős idegzetűeknek.

Kristóf Attilával kapcsolatban osztottam meg a kedves gyerekekkel, hogy ő az egyik kortárs a kettőből, akinek már szartam a vécéjében. Nos, tegnap Király Ferenc (aka Lotterfeld Boholy, a tündérgyáros) is felkerült a listára, köszönhetően a kínai büfé másodlagos frissességű szecsuáni csirkéjének.

Utána kocsmába mentünk.

Örüljetek velem a mesterhármasnak!

Lawrence Block - A betörő, aki Bogartnak képzelte magát

A Bernie Rhodenbarr sorozatot eddig nem szerettem annyira Blocktól, mert eddig halálra idegesített, hogy Bernie, A Szimpatikus Betörő minden munkája során belebotlik egy hullába, jól át van verve, aztán persze kinyomozza, felmentik, és lop tovább.

Most ezen sikerült kicsit túllépnem, és nagyon jól szórakoztam. Igaz, ami igaz: talán csak hereszőrhúzogatással tudna ráveni két rafinált kínai kínzómester, hogy pontosan meséljem el a sztorit, miszerint hogy kerül Bernie egy Bogart-fesztiválra, ki az a titokzatos, kelet-európai nő, akivel csak filmet néz, de nem kefél, ki vert át kit annak idején a hidegháborúban egy nemlétező ország nemlétező nemzeti kincsét kutatva, mennyit érnek a bélyegek, miért nem jött Ilona aztán moziba, és akkor tulajdonképpen.

Mert nem is ez e lényeg. Block a betörős sorozatot nem azért írta, hogy lenyomja Tolsztojt a polcokról. Nagyon könnyen fogyasztható, nagyon szórakoztató könyvek ezek, melyeknek a rövid, szellemes párbeszédek, az elejtett, zseniális félmondatok, és a minden lapról csöpögő önirónia az igazi lényege. Pont mint Wodehouse-nál. Most komolyan, el tudja valaki mesélni séróból, hogy a Forduljon Psmithhez lapjain ki mire akar pénzt szerezni és ki kinek a volt osztálytársa? Nyilván nem. De ez nem is fontos. A szöveg a fontos, a ponyva mögül kikacsintó zseni. Na Blockra azért nem mondom, hogy zseni, de megéri elolvasni, amit ír.

Michal Viewegh - Kidobós

Többször megesküdtem már, hogy Ulpius-házas könyvet én a kezembe nem veszek, de a Kidobós nem tűnt olyan rossznak, meg aztán ingyen is volt, köszönjétek meg szépen a Könyvesblognak, kedves gyerekek! Tényleg nem volt rossz, levonok a kiadótól 10 rosszpontot, a maradék 10000 meg elfér.

Tegye fel a kezét, aki hallotta már Michal Viewegh cseh bezzelleríró nevét, köszönöm, gondoltam. Odaát roppant népszerű, ontja a sikerregényeket, a rajongói pedig Nick Hornbyhoz szokták hasonlítani, ami talán kisség túlzás, de a témák és eszközök tényleg hasonlítanak.

Naszóval miről is szól ez? A fülszöveg szerint három agglegényről, akik húsz év elteltével megint egy lakásban élnek, és próbálnak rájönni, hogy hol baszták el (lásd még: Kutyaszorítóban). Valójában ez az idősik pár tíz oldalnál többet nem tesz ki az egész regényben, inkább azt meséli el nekünk a zíró, hogyan lett az idealista gimnazista fiúkból az, aki. Hogyan szűkülnek folyamatosan az ember lehetőségei.

Lassan 30 vagyok, lassan tudatosul bennem, mennyi rengeteg mindent nem fogok már egészen biztosan elérni. Ez nem szomorú dolog, hanem egyszerűen így van. 20 évesen ott van előttem négymilliárd lehetőség, ezek pedig logaritmikusan csökkennek évről évre. Nem lettem űrhajós, istenkém, hát a magasságtól is félek, klausztrofóbiám is van.

Ettől még boldogan élek, míg meg nem halok. Nem nagyon tudom máshogy átadni azt a hangulatot, amit rámragasztott a Kidobós, de asszem a korombeliek nagyjából érteni fogják. Ez nem _hűdebölcsöregvagyok_, simán máshogy látjuk a világot. Ültessetek le a tizenévest a Kertben c. film elé, egész máshogy fogja értelmezni, mint én, teljesen mást fog belőle fontosnak tartani.

(Tehát megöregszünk és kurvára nem tehetünk ellene semmit? Ez az elméleted? - kérdezte Renton a Beteg Sráctól.)

Nem a kicsit klisészerű karakterek, vagy a baromi váratlan fordulatok jöttek be a könyvből (ez utóbbiakat nem is erőlteti Viewegh), hanem ez a fentebb vázolt megfoghatatlan izé. Nagy meglepetések nélkül, de magával ragadóan folydogál a történet – illetve legalább öt történet, a három férfi, az osztály szépe és az osztály csúfja narrálnak, szépen véget ér a könyv ott, ahol kell neki, le lehet tenni és az ablakon kibámulva mélázni kicsit a zélet folyásán.

Az angol címért elnézést, ez a kedvenc Faith No More számom, és mindig akartam írni egy ilyen című bejegyzést.

Nathaniel Hawthorne – A skarlát betű

(A bejegyzés címe egyértelműen és undorítóan klikkvadász, elnézést!)

Nem tudom, ismerős-e számotokra a következő gondolatmenet:

„Hmm, ez megvan a szüleimnek, és drága is, igazán nem kéne megvennem. Ezt igazából nem is akarom elolvasni, de milyen jó állapotban van, nem hagyhatom itt. Na jó, ez hülyeség. Jézusom, háromnegyed órája molyolok itt, na, ha öt percen belül nem látok meg semmit, akkor megveszem a Hogyan termesszünk szép babot második kötetét.”

Hasonló lelkiállapotban húztam ki találomra egy polcról A skarlát betűt, és egyrészt már nagyon rajtam volt a konzumláz, másrészt Demi Moore nagyon jó csaj, így kénytelen voltam megvenni. (Külön bájos a tollal áthúzott _Vegyipari dolgozók Szakszervezete – Központi Könyvtár, mellette pedig a Fővárosi Gázművek Könyvtára pecsét, ilyet már nem találni minden bokorban, fiatalok!)

Háttöö.

Furcsa.

A regény egy szinte olvashatatlanul cikornyás bevezetővel kezdődik, ami kellemesen önironikus lenne, ha nem ugyanolyan stílusban íródott volna az egész regény. A sztorit gondolom mindenki ismeri az új-angilai megesett asszonyról, aki nem hajlandó elárulni a puritán véneknek, kitől van a gyerek.

Kissé bugyuta, fekete-fehér történet, melyet iszonyú fárasztóvá tesz a a kacifántos, hasonlatokkal agyontűzdelt fogalmazás. Tudom, hogy egy 150 éves regényt nem érdemes összehasonlítani dr.Máriás agymenéseivel, de nagyon-nagyon fárasztott A skarlát betű. Jó írás, de számomra idejétmúlt, csikorog. Egynek ez is jó volt.

Neil Gaiman – Anansi Boys

Sajnos immár tény: Neil Gaiman regényekben nem a legerősebb. A novellái zseniálisak, de a regények mintha egyre gyengébbek lennének. Az Anansi Boys az Amerika istenek egy spinoffja, Mr. Nancy (Anansi), az afrikai cselszövő pókisten (akit a Rémusz bácsiból is ismerhetnek a kedves gyerekek) két fiának története.

Az alapfelállás lehangolóan ismerős. Dagadt Charlie egy átlagos tag, átlagos állással, átlag alatti önbizalommal, és ott van az a bizonyos barátnő is, akivel _elvileg_ tökéletes a kapcsolata, de már első olvasatra világos, hogy nem is szerelmesek, nem is boldogok, nem is izé. Dagadt Charlie apja, Mr. Nancy meghal, Charlie elutazik a temetésére, megtudja, hogy van egy fivére, és az_élete_fenekestül_felfordul.

Nagyon-nagyon ambivalens érzésekkel olvastam a könyvet. Gaimanról sokmindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy rosszul ír. Nem rossz az Anansi Boys sem. A nyelvezet csodálatos. Rengeteg mese és mítosz köszön vissza a lapokról, ami szintén Gaiman-sajátosság, és amit imádok. Jók az eszközök, gördülékeny az egész szöveg, elvileg minden adott.

Csak az a baj, hogy a történet lapos. Legalábbis lapos, ha olvastuk a Mester eddigi regényeit. Jól ismert karakterek köszönnek vissza jól ismert problémákkal, és ez számomra kiherélte a könyvet. Ha először olvastam volna tőle, nagyon-nagyon tetszett volna, így viszont csupán halovány visszhangja volt az eddig olvasottaknak. Egynek éppen elment.

Kovács Szabolcs - Túléltem Afrikát

Kovács Szabolcs egy ingatlanos cégnél valaki, időnként pedig a CKM-nek ír cikkeket. Ezekből még egyet sem olvastam, de simán elhiszem, hogy jók. Egy könyv viszont más tészta. A CKM elküldte a szerzőt Afrikába, hogy keresztülbiciklizzen a Fekete Kontinensen észak-déli irányban, közben próbáljon meg nem megdögleni, és ha tud, jegyzeteljen is.

Erről az alapvetően klassz dologról viszont Kovács nem könyvet írt, hanem egy baromi felületes blogot. Nem is csak blogot, énblogot, ami nem lesz érdekesebb az ismeretterjesztő lábjegyzetektől sem. Van olyan író, aki el tudja érni, hogy érdekeljen, mennyire törte fel a seggét a biciklinyereg, vagy mennyire hiányzik neki a dugás. Kovács Szabolcs nem vette ezt az akadályt, nem bírtam végigolvasni a könyvét. Hiába baromi izgalmas dolog keresztülbiciklizni egész Afrikán, egy könyv formájú énblog nem fog lekötni.

Erről akkor ennyit.

Könyvesblogos újraposzt, szokás szerint.

Gerlóczy Márton - A szabadok testvérisége

Gerlóczy harmadszor futott neki, hogy regényt írjon, és meglepő módon ez sikerült is neki. Nem lett ugyan jó regény A szabadok testvérisége, de regény lett. Van neki szerkezete, vannak benne karakterek, meg minden.

Az alaphelyzet lerágott csont (ez nem baj): négy barát (haver? ismerős?) elhatározza, hogy elég volt Európából, az agyatlan emberekből, a taposómalomból, ők bizony elmennek kalóznak. Vitorlással. A Karib-tengerre.

Ehhez persze sok pénz kell, ezt megszerzik erővel, és természetesen egy vitorlás, amit kulturáltan megvásárolnak, mert akkor még Európában vannak, és itt így szokás. Annyira komolyan gondolják viszont a kalózost, hogy korabeli bukanér-jelmezeket is készíttetnek maguknak, kismajom is kerül, meg minden. Ettől agybajt kaptam. Lehet, hogy nagyon nem értettem az öniróniát - vessetek a mókusok elé -, szerintem Gerlóczy ezt komolyan gondolta.

A nagy út előtt viszont a narrátor még gyorsan megismerkedik egy lánnyal, beleszeret, de persze nem marad vele, hanem megy kalózkodni. Kap viszont egy naplót, hogy írjon le mindent, ezt meg is teszi, az E/1 tehát megindokolva, indulhatunk Kubába, yo-ho-ho!

Innen kezdett nagyon-nagyon nem tetszeni nekem a könyv. Tűzön-vízen elmennek kalóznak, aztán innentől a könnyűdrogok élvezetén kívül nem csinálnak semmi illegálisat. (Oké, megszöktetnek Kubából pár tagot, de Kuba Gonosz Kommunista Önkényuralom Amivel Kibaszni Erény. És igen, az adóelkerülés - bár általában jellemző a kalózokra - nem igazán csajozós bűntény. Ne gyertek Al Caponéval, köszi. ) Most komolyan, leszállnak kalózjelmezben a hajóról, aztán sorbaállnak a sarki ábécében cigiért.

Talán kiragadott kötekedésnek tűnik, de nem az. Egyszerűen nem ragad magával a sztori, hiteltelen, nyögvenyelős. Erről jut eszembe, a párbeszédek kritikán alulira sikeredtek. Erőltetettek, bénák, egy középiskolás wannabe-filmrendező első forgatókönyv-kezdeményét idézik. Azt az érzést biztos sok olvasó ismeri, mikor a romantikus vígjátékot nézi, és a Nagyon Szerethető De HIhetetlenül Béna főszereplő valami olyan dolgot művel, amitől a néző érzi magát kínosan, és elkezd benne sikoltozni egy vékony, de igen szuggesztív hang, hogy "Kapcsolj el, kapcsolj el!" No, Leslie, a hiperlazának szánt kokainfüggő szereplő mondatait olvasva pont így éreztem magam. Kínosan. Kizökkenti az embert, ha a Karib-tenger hullámai helyett Gerlóczy Márton izzadó arcát látja lelki szemei előtt.

Az erőltetettség kibukkan máshol is, mint például az "egyenes fasszal előre" refrén (copyright Palahniuk) gyakori használatában. Azt hiszem Száraz Miklós György fogalmazott egyszer úgy egy interjúban, hogy kell a regénynek a szerkezet, de ha kilátszik az állványzat, az tönkreteszi az egész művet. (Ha nem ő volt, küldjetek képeslapot a helyes megfejtéssel a balázskukac ertéelklub címre.) A regény közepére amúgy vagy Gerlóczy fáradt bele az egyenes faszba, vagy a szerkesztőnek lett tele a fordulattal az egyenes fasza, és kihúzkodta, ahonnan csak tudta. Effajta teljesen felesleges modorosságokból nagyon sok van a könyvben, ezeket egy az egyben ki kellett volna hagyni.

Vannak viszont tagadhatatlanul jól sikerült részek is, mégpedig a tájleírások, városok, helyszínek bemutatása, ebben tényleg erős Gerlóczy. Ért hozzá, hogy adja át egy hely hangulatát, varázsát - legyen az a jamaikai főváros éjszaka, vagy egy elhagyott tengerpart, ahol egyetlen szétkorhadt csónak hever. Nem teszek úgy, mintha nem olvastam volna Bächer Iván kritikáját. Tényleg az lenne a legjobb, ha az Ulpius inkább azért adna Gerlóczynak egy talicska pénzt, hogy utazgasson, akár blogoljon (a Khívától Keletre mondjuk alaposan feladja a leckét), és útikönyveket írjon. Egy fillért sem sajnálnék tőle.

Egy regényhez viszont sokkal több kell. A kitartással, az írás iparos részével nincs baj, de fantáziát például nem sokat találtam eddig G.M. könyveiben. Így van ez rendjén, nem lehet mindenki regényíró.

Csak a legtöbben ezt be is látják.

hogy néger lesz az amerikai elnök.

Teljesen logikus. A Super Bowlt akkor két néger edző vívta egymás ellen, sajnos Tony Dungy és a Colts futott be, de lényeg a lényeg: először lett néger edző SB-győztes. Még aznap éjjel megmondtam, ezek után a sokkal kisebb jelentőséggel bíró küzdelemben is egy fekete győz majd, tehát a következő amerikai elnök is fekete lesz.

Kristóf Attila - A vándorló halál

Sajátos viszony fűz Kristóf Attilához, mint az egyik olyan kortárs szerzőhöz, akinek már szartam a vécéjében. (A másik Sándor György, de erről majd máskor.) (Ja, és számos boldog órát töltöttem el arról ábrándozva, hogy egyszer lesz bátorságom K.A. lányának világbajnok lábait megtaperolni, de ezzel már tényleg túlságosan mélyre süppedtem az énblogolás pöcegödrébe. (A leány egyébként most várja második kisfiát, ezúton is jó egészséget és sok banánt kívánunk néki. (Kezd sok lenni a zárójel.)
)
)
Tehát A vándorló halál. Röviden összefoglalva egy igazi klasszikus szemléletű krimi titokzatos körülmények között elhalálozott asszonnyal (minden ajtó, ablak zárva), szeretővel, a szerető feleségével, hódolóval, reménytelen szerelmessel.
A szokásos őstípusok sora nem záródik le ezzel, van mindent tudó szomszéd öregasszonyunk, folyton fáradt, gyűrött nyomozónk, idős rendőrtisztünk is, akihez amúgy egy csodaszép, csoda okos kislány is tartozik, akinek macskaszeme van és teniszezni tanul. (Ez amúgy kicsit gyanús volt így együtt, írtam hát levelet a szerző lányának, aki megerősítette, hogy a karakter nem véletlenül olyan, amilyen. Utolsó zárójel a posztban, eskü.)

Szóval klasszikus krimi, klasszikus szereplők, klasszikus felállás. Viszont pont emiatt többet a cselekményről nem nagyon, mert a nyomok, és különben is a kertész tette. Elég legyen annyi, hogy gördülékeny, jó történet, hiteles szereplőkkel és helyszínekkel.

Két dologra viszont kitérnék. Az első, hogy mi idegesített kicsit. A regény legvégén van a - szintén klasszikus – jelenet, mikor mindenkit összeszednek, és az Okos Nyomozó elmondja az egész sztorit, hogy mire hogy jött rá, mindenkinek a szemébe mondja, hogy mit gengszterkedett. Ezt a megoldást mindig utáltam, nincs rá racionális magyarázatom, csak.

Ami viszont. A könyvet 1989-ben adták ki (gondolom ’88-ban íródott), glasznoszty és peresztrojka, változások előjele, miazmás. Kristóf Attilát pedig – publicista lévén – nyilván nagyon érdekelte, mi folyik az országban, és ezt a hangulatot valahogy sikerült belecsempésznie a regénybe. Még az is lehet, hogy csak belemagyarázom, de ez mindegy is. Nekem így jött le, kellemes nosztalgia szorította össze a szívemet, majd elégedett sóhajtással tettem le a könyvet kb. 4 óra olvasás után. Nem fajsúlyos, de jól megírt és szórakoztató darab, antikvárban óccsó is.
 

Terry Pratchett – Interesting Times

Létezik egy ősi átok: „May you live in interesting times”. (Élj meg érdekes időket.) Egy sok ezer éves birodalomban bizony ez tényleg rosszkívánság.
A sztori már kicsit unalmas módon az istenek társasjátékával és Ankh-Morporkkal kezdődik. A Patrícius levelet kap a Birodalomból - ami lényegében Kína -, hogy küldjék el a Nagy Varászlót. Elküldik Rincewindet.

A Birodalomban van minden, amire számítunk, feudális önkény, császár, Tiltott Palota, és persze ősi családok vívják véget nem érő harcukat évezredek óta: a Hongok, a Tangok, a Fangok, a McSweeney-k és a Sungok.
Rincewind szokás szerint folyamatosan nyavalyog és elfut, találkozik Cohennel a barbárral (ő épp saját hordát alapított és Dzsingisz Cohen néven nyomja), régi barátok, új ellenségek, bla-bla...

Egyszerűen untam. Főleg Rincewind figuráját. A Korongvilágot nem unom, mert a Going Postal pl. nagyon tetszett, és az Ankh-Morporkban játszódik, ahol majdnem minden Pratchett-könyv. Kiszámítható volt a sztori és igazán vicces hasonlatokat sem találtam. Azért egynek jó volt.
Sic transit.