Kim Harrison - Boszorkányfutam

A műfajkeresztezés szép hagyomány, és az olvasó szempontjából is izgalmas, mivel előre nem lehet tudni, hogy egy zseniális keverékről van szó, vagy az író a szokatlan környezettel próbálja leplezni, hogy nincs saját stílusa, vagy épp ötlete. A Boszorkányfutam is ilyen turmix, az urban fantasyt és a kiberpunkot vegyítette a szerző, jobb dolga nem lévén.

A környezet itt egy alternatív jelen, ahol a vérfarkasok, vámpírok, varázslók közöttünk járnak teljesen nyíltan – mondjuk nem szeretik őket túlságosan -, van nekik saját rendőrségük is, mellyel az adócsaló koboldokat, meg ilyesmiket tartják kordában, meg ilyenek. Szóval Éjszakai Őrség, ha valakinek nem esett volna még le.

Itt, az Inderlandi Biztonsági Szolgálatnál dolgozik Rachel Morgan, a boszorkány, aki nagyon jó a szakmájában, csak nem szereti a munkahelyét – amit otthagyni viszont nem lehet, mert egyből fejvadászokat szabadítanak az ember nyakába valamilyen titokzatos okból. Ezért mikor Rachel elkap egy koboldot, és az felajánlja, hogy inkább teljesíti három kívánságát a szabadságért cserébe, a boszorkány lecsap az alkalomra, kíván, hogy kiléphessen. És itt jön az első agybaj. Először azt kívánja, hogy ne bukjon le, amiért szabadon engedte a koboldot. A másik két kívánságot pedig odaadja két kollégájának, akik vele tartanak, kilépnek a Szolgálattól. Tehát bérgyilkosokat szabadít a saját nyakába – semmiért. Zseniális.

Aztán nyomába ered a Világ Leggonoszabb Emberének, mert ha kideríti, hogy az bioizével csencsel, akkor majd biztos nem vadásznak már rája többet. De a Világ Leggonoszabb Embere nem csak kigyúrt, sármos és kő gazdag, de rendkívül ravasz is, ezért Rachelnek egyszerűen nem sikerül bizonyítékot szereznie.

Aztán jön egy csomó kergetőzés, démonvadászat, varázsital-kotyvasztás, állattá alakulás, és már kezdi sejteni az ember, hogy nem vezet az egész sehová, aztán véget ér a könyv, és ez be is bizonyosodik. A Világ Leggonoszabb Emberének jól betettek a hősök, de természetesen megúszta, hogy további hetvenhét kötetben lehessen üldözni, amikben megint nem fog történni semmi, amiért érdemes lenne elolvasni azokat.

A jó kurva anyját az ilyen írónak. Rajzoljon inkább képregényt.

Rettentően gyűlölöm az ehhez hasonló könyveket. Már kisgyerekként agybajt kaptam a rajzfilmektől, amikben a főgonosz minden egyes falhozverdesett epizódban pórul járt, de kacagva / bosszankodva elrepült / elfutott / elbármi, de egy hét múlva újra megpróbálta elfoglalni a világot / elpusztítani a világot / elpusztítani a főhősöket.

A Boszorkányfutam pont ilyen.

Elvett több napot az életemből.

Dögöljön meg Kim Harrison.