Megjelent magyarul a Fragile Things, amiről már összefüggésteleül habogtam kicsit. Könyvesblogra megírtam még egyszer. Olvassátok szeretettel.
Neil Gaiman – Törékeny holmik
Gaiman regényeit – bár rendkívül sikeresek -, nem imádja mindenki, de olyannal még nem találkoztam, aki nem imádta volna a novelláit. Most majd fogok sajnos. A Tükör és füstöt amúgy vegye meg mindenki, mert zseniális.
A Törékeny holmik meg olyan, mint a Tükör és füst. Majdnem.
Ennek a könyvnek nem önteném aranyba minden egyes betűjét. Van olyan novella, amit simán át fogok lapozni legközelebb, van olyan is, amiről azt gondolom, hogy nem is kellett volna beválogatni a kötetbe. (A versekről nem is beszélek, azok engem kiborítanak.) De azért vannak nagyon erős írások is a gyűjteményben. Jut is, marad is.
Folyton a Tükör és füsthöz fogom hasonlítgatni, mert kényelmes vagyok. A terjedelmes bevezető itt sem marad el, minden novella születéséről leír Gaiman valami érdekeset, és nem marad el a külön az előszóba rejtett elbeszélés sem. Ugyanakkor az előző gyűjteményhez képest általában elmondható, hogy nem dominál annyira a fantasztikum. Ott van persze minden töténetben, de sokkal inkább átlagos, hétköznapi figurák, helyzetek állnak az elbeszélések középpontjában. Ha nem hangzana ez nagyon hülyén, akkor azt írnám, hogy sokkal hihetőbbek a történetek. Ha muszáj címkézni, akkor Gaimant az „urban fantasy” kategóriába szokták sorolni, én pedig azt mondom a Törékeny holmikról, hogy ez inkább urban, mint fantasy. Ha értitek, mire gondolok. (Valamiért két Long Island után egyből verekedni kezdek, ha meghallom a „mágikus realizmus” kifejezést, nem is tudom, miért.)
31 írás kapott helyet a kötetben, teljesen értelmetlen lenne őket egyenként kivesézni, inkább csak egy kis kedvcsináló. A KönyvesBlogon már olvashattátok a Smaragdzöld tanulmányt, ami zseniális darab: egy Sherlock Holmes-történet a Chthulhu-mítoszba ágyazva. Rettentő béna is lehetett volna, de Gaimannak nagyon megy a mixelés. Az Október a székben talán a kedvencem. Ray Bradburynek ajánlotta Gaiman, nem véletlenül. A Mester stílusát idéző gyönyörű szép, és rettenetesen szomorú történet egy kisfiúról, aki világgá megy. Aztán.
Akad céltalan, de mégis hatásos játszadozás is. Mi a fantasztikum és mi a valóság? Ezzel labdázgat az Arcanincs pórok átokvert arái az iszonytató szomj éjének tiltott zugolyában. (A címet Gaiman akkor rövidítette jelenlegi hosszára, mikor sok év után átdolgozta a történetet.)
Szintén játékos, de mégis komolyabb, kicsit ijesztő írás a Keserű zacc, melyben a főszereplő egy eltűnt férfi bőrébe bújik, az ő életét éli tovább. Egy ideig.
Gaiman saját bevallása szerint szeretne sokkal többet írni a szerelemről és a szexről, de mire nagy nehezen leküzdötte az érzést, hogy ilyen történetek írása közben a szülei figyelik a válla fölött, hogy mit is ír, már nagyon is valóságos gyerekek hajoltak át a válla fölött, figyelve, mit is ír. Két nagyon jó novella mégis van a kötetben, melyek a szerelemről és a szexről szólnak. Az Emlékek és kincsek, és a Szerinted milyen érzés igazi Gaiman-mesterművek. Felkavaróak, erotikusak, szépek.
Amit én nem szerettem a könyvben, azok főleg a versek, a kifejezetten Tori Amosnek írott dolgok. és pár olyan történet, aminek előre tudtam a végét, pedig meg kellett volna lepődnöm. (Más emberek, Napmadár)
Megismétlem magam: nem minden írás zseniális a könyvben. Viszont az ötöst simán megérdemli azok miatt a novellák miatt, amelyek valóban emlékezetesek.
