Na akkor itt a Csillagszállós cikk a 11. Metagalaktikáról, amiről beszéltem. Olvassátok szeretettel.
Felütésként rimánkodással nyitnék: akinek előítéletei vannak a tudományos- fantasztikus irodalommal szemben, ne lapozza át zsigerből a cikket, szó lesz Jókairól is. Futólag ugyan, de akkor is. Hatalmas zárójelben dörmögnék egyet arról, hogy elképesztő módon a sci-fi még 2009-ben sem foglalta el méltó helyét az irodalmárok fejében, sőt, az olvasókönyvekben sem. Az egy szál mese Stanislaw Lemtől nem számít.
Sokan megkérdőjelezik persze, hogy a Galaktika magazin és a Metagalaktika különszámok mennyire vannak jó hatással a fent említett fejek és olvasókönyvek magyarországi példányaira, de hát inkább létezzen egy folyóirat, amit aztán kritizálnak, mint ne. A Harry Potter-könyveket sem szeretem, mégis örülök, hogy ennyi kölyök olvassa őket – mert legalább olvasnak. De a kedves olvasók valószínűleg nem a homályos eszmefuttatásokra kíváncsiak, hanem inkább a Metagalaktikára, mert az ember mégsem dob ki csak úgy kis híján 1500 forintot az ablakon, válság van kérem, meg aztán inkább Csillagszállót vegyen az ember, szép, nagy piros pontot érdemelve ki ezzel a túloldalon. Tehát a Metagalaktika.
Ahogy öregszik az ember, egyre hajlamosabb rá, hogy automatikusan minden megújult dologról kijelentse, hogy „bezzegarégi, azvoltaztán azigazi!” Igyekszem nem beleesni ebbe a hibába, már csak azért is, mert a magazinnal kapcsolatos averzióim ellenére bármikor leveszem a kalapomat a Galaktika Kiadó előtt, mert nagyon jó könyveket (is) kiadnak.
A 11. Metagalaktika a magyar science-fiction krónikája nagyjából a kiegyezés korától napjainkig. A kötetben kétfajta írás szerepel: fantasztikus novellák, illetve irodalomtörténeti összefoglalók, ismertetők a magyar sci-fi történetéről. Ezt a két csoportot érdemes tovább bontani aszerint, hogy a szerző, illetve a téma mikori. A kortárs dolgok ugye – mint minden más területén az irodalomnak – meglehetősen problematikusak. Szomorú közhely, hogy 3 magyar összezárva legalább 4, egymást végletesen gyűlölő csoportra / pártra / énekkarra szakad, nincs ez máshogy a magyar sci-fi életben sem. Kívülálló számára vihar a biliben, de higgyék el a kedves olvasók: ebben a zárt, szűk szubkultúrában is kialakultak a szekértáborok. Aki csak a balhé miatt olvasná tovább a cikket, azt el kell keserítsem: nem mondok neveket, nem célozgatok állatos pornóra.
Lássuk végre valóban a tartalmat. (Nem megyek végig egyenként végig minden egyes írásán, inkább csak amolyan kedvcsináló, illetve céltalan ekézés következik.)
A kötet első felében található novellák többsége a mai olvasónak inkább megmosolyogtató, mint tanulságos. Figyelem, a „megmosolyogtató” jelen esetben nem azt jelenti, hogy röhejes! Kellemes melegséggel, enyhe fensőbbséggel lehet olvasni mondjuk Tóth Béla századfordulós novelláját a Föld megkerüléséről, Bessenyei György Amerikáról szóló elbeszélését, vagy Tábori Róbert írását a feminizmus végső győzelméről. De a régies stíluson túl tekintve nagyon jó példa ez utóbbi egyrészt arra, hogy a tudományos fantasztikum egyáltalán nem új keletű dolog az irodalomban, illetve arra is, hogy a „tudományos” része a sci-finek lehet társadalomtudomány is. (Ezt a gondolatot általában a magamfajta mérnökember sokáig szokja.) Sőt, épp a társadalmi változások azok, amiken valóban érdemes elgondolkodni, hiszen például a TCP/IP protokoll specifikációjánál sokkal fontosabb kérdés az, hogyan változik meg az emberi kommunikáció majd’ minden téren az internet és a mobilhálózatok elterjedésével.
A „régiek” közül kicsit kilóg, de számomra mégis legkedvesebb Tóth Árpád (igen, AZ a Tóth Árpád) novellája, melyben a fantasztikum csak háttér ahhoz a keserédes mélabúhoz, amit olyan jól ismerünk a versekből is.
Amilyen színes a kínálat ősrégi sci-fiből, ugyanolyan sokfélék a magyar sci-fi történetét ismertető írások is. Van kifejezetten szórakoztató: Veres Miklós a dualizmus korabeli nacionalista magyar utópiákkal ismertet meg minket. (Itt most vettem egy hatalmas levegőt, de nem, nem szólok egy szót sem az aktuálpolitikáról.), Simon Péter pedig a Nyugatosok fantasztikus műveiről mesél nekünk. A hozzám hasonló mezei SF-rajongók számára nagyon érdekesek ezek a visszatekintések.
Akik ismerik valamennyire a tudományos fantasztikumot, valószínűleg számítottak S. Sárdi Margit nevére is. Nos, igazuk lett. A professzor asszony két szárazabb, de vérprofi eszmefuttatással szerepel a Metagalaktikában, a sci-fi kezdeteiről, és az utópiákról ír. Bár alapos munkák, szerintem mégsem ezért venné meg az átlag olvasó az antológiát. Egy újságcikk nem félévi leadandó feladat. Érdekességek kellenek ide, celebek, humor és minden, ami pé betűvel kezdődik. Ezt a felfogást sajnos van, aki kifejezetten túlzásba is viszi, kifejezetten unalmas, túlságosan komolykodós tanulmányt is lehet olvasni. Kár. Nagy kár.
A kényesebbik rész – mint mindenben – a kortársakról szóló rész. A cikk elején már említettem a szekértáborokat, ezek valóban léteznek, és ez valamennyire érezhető az újkori sci-fit ismertetőkön is - mintha a Galaktikás írók háttöö jobban előtérbe kerültek volna. Egzakt módon persze az elfogultságot sosem lehet igazolni. Az, hogy szerintem Galántai Zoltánról jóval fontosabb lett volna írni, mint Kasztovszky Béláról, ízlés dolga. Ha szerintem a Szélesi-Fonyódi páros munkái nem sok értéket képviselnek, az az én magánvéleményem – és napjainkban a számok meggyőzőbbek, mint bármilyen bölcselet.
A kortársak novellái sem a legszerencsésebb módon lettek összeválogatva. László Zoltán írása egy hangulatos, alternatív gőzpunk világot bemutató kémtörténet, melynek túl hirtelen lesz vége. Szélesi Sándor novellája korrekt iparosmunka, új ötlet nincs benne, de rossznak sem lehet nevezni. Antal József története egy jó ötletre épül, de sajnos nagyon-nagyon rövid. A 11. Metagalaktikát záró novellát Kovács T. Mihály jegyzi, mely igazából egy beszélgetésnek álcázott tétel-kifejtés. A tudományos-fantasztikus írók gyakran követik el ezt a hibát, pedig általában fárasztó és unalmas lesz tőle mű.. Mint ez is.
Zárásként mit is lehetne mondani egy ilyen vegyes képet mutató antológiáról? Magyar sci-fiből van sárga és savanyú, de kifejezetten narancs-szerű is. Örüljünk ennek együtt a 11. Metagalaktikát olvasva. Nem hibátlan – de megéri az árát.
