Nem jött el még ugyan az ideje, hogy csinnadrattával és konfettivel bejelentsük Geistwald barátommal új, közös weboldalunkat, mert még nincsen. De lesz, tényleg. Komolyba. Ahogy elkészül s dizájn, leprogramozódik a kód és kitevődik a megfelelő helyre. A librarian.hu egy nagyon faszályos portál lesz, kultúrával, játékkal, hobbi dolgokkal foglalkozik majd.

Miért írom le ezt most? Azért, mert toborzunk folyamatosan vendégeket az új oldalhoz, és megkerestük Lőrinczy Juditot is, aki jogászkodás mellett ír, fest és kritizál.  Megkérdeztük, hogy nem írna-e nekünk néhanapján, illetve felhasználhatjuk-e erre-arra a festményeit - természetesen teljesen ingyen, mivel gonosz, kapitalista kizsákmányoló dögök vagyunk, egész nap cilinderben szivarozunk, kacagva az elnyomott nép jajszaván.

De ez most nem tartozik szorosan ide.

Sajnos Judit nem fog nálunk rendszeresen vendégszerepelni, de előállt egy kritikával, amit az rpg.hu-ra írt, de ott már írt az egyik kolléga a könyvről, így úgy döntött, hogy a mókusok elé veti, vagyis lehozhatom én.

Itt még egyszer kifejezem hálámat és üzenem neki, hogy a Chicago jövőre úgyis jobb lesz a New Englandnél. Tehát következzen Lőrinczy Judit írása Brandon Hackett - A poszthumán döntés c. regényéről.

A hazai sci-fit csak egy módon lehet megmenteni: ha olyan jó regényeket adnak ki a kezük közül az írók és kiadók, mint A poszthumán döntés. Mert amikor azt mondom, Hackett regénye jó, nem csak egy munkát dicsérek, A poszthumán döntés remény arra, hogy valami megváltozhat a hazai science-fiction irodalomban.

Kisebb logikai buktatókon és jelentéktelenebb szerkesztési bakikon (pl. Davidoffból Dawidoff is lesz), elütéseken kívül nem találni mást, amit hibaként felróhatnék; talán az elején túl direkt módon elegyedik szóba a pavonisi nagykövet és a férfi főszereplő, Eliott. Mindez azonban nem olyan feltűnő, amit ne bocsátana meg az olvasó azonnal: A poszthumán döntés jól megírt, sodró hangulatú, letisztult stílusa miatt könnyen olvasható regény; látszik rajta, hogy ezerszer is végiggondolták a szerkesztés során.

Az Én, a halhatatlan óta Hackett megtanult írni, és alighanem bátrabbá is vált: nem a legegyszerűbb módon építette fel a regényt. A két fő nézőpontkarakter E/1-ben szólal meg, személyes naplóbejegyzéseik váltják egymást, s az egésznek ráadás keretül szolgálnak a mű elején és végén egy harmadik személy gondolatai. A naplónál személyesebb műfajt nehéz elképzelni, ráadásul az egyik szereplő nő, és azzal, hogy beleláthatunk a karakterek személyiségébe, az írásnak igencsak hitelesnek kell lennie. Hackett azonban még azt az akadályt is könnyedén veszi, mikor Nicole 16 éves – szükségképpen gyermekibb – énjét szólaltatja meg a naplóján keresztül.

A történet kezdetén a Tau, a Földtől távoli kolonizált bolygó idillje szertefoszlik, mikor több évtizedes utat kövezően megérkeznek a háború sújtotta Földről a milliókat szállító, krio-bölcsőkkel teli űrhajók. Az események sodrában – melyet egy másik kolónia, a Pavonis és egy rejtélyes vírus befolyása is bonyolít – a két főszereplő, Eliott és Nicole elszakad egymástól, hogy jóval később már-már morbidnak nevezhető módon találkozzanak ismét.

Miután a háttérben régóta érlelődő konfliktusok a felszínre törtek, a regény kb. 2/3-adánál nyugvópontra jut a cselekmény, s a hátralévő részben az egyik pavonisi poszthumán magyarázza el Eliottnak a miérteket. Ettől fogva már nem sülnek el fegyverek (egyébként sem helyeződött nagy hangsúly az összecsapásokra), az igazi csatákat főként szavakkal, elmés párbeszédekkel vívják a szereplők. A nyugvópontot követően egészen filozófiai kérdéseket feszeget az író, anélkül hogy ő maga véleményt formálna, vagy közvetlen szócsőként használná valamelyik szereplőt. A helyesnek tűnő döntéssel szemben hamarosan kételyt ébreszt, az pedig az olvasóban is megfogalmazódik, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt; végső soron az álláspontok helyességének megítélését az olvasóra bízza az író.

Az utolsó kb. száz oldal azt hiszem mindenkiben felidézi a Mátrix alapötletét, de érdekes módon Zsoldos Péter A feladat c. regényét is, de míg az előbbin A poszthumán döntés messze túlmutat, utóbbinak méltó utóda.

---

Ha elolvasom én is, kap majmot.

FRISSÍTÉS: Eredetileg Galaktika kiadványnak hazudtam a könyvet (ez Évi miatt van amúgy, nem én tehetek róla), de valójában a Delta Vision adta ki. Énkérekelnézést.