Még a Könyvfeszt előtt beugrottam a Literába, és Dóra, az ügyeletes szerkesztő-angyal kapva kapott az alkalmon, hogy mérnök is jár az épületben, megkért, hogy menjek el a Könyvfeszten egy könyvbemutatóra, ahol a Typotex új sorozatának egyik kötetét ismertetik. A beszámolóért ide lehet kattintani, de azért álljon tömören itt is, mi ez az új sorozat: Science in fiction a név és az összekötő elem a kötetek között; olyan szépirodalmi műveket adnak ki a sorozatban, melyek a természettudományt mint megkerülhetetlen alapot kezelik, innen építkeznek. Ebbe persze nagyon sok minden beleférhet, és az első két kötetet olvasva úgy látom, bele is fér.

A Plinius szerint a világ (Harald Voetmann) könyvbemutatóján jártam, így ezzel kezdtem az olvasást. Történelmi regényre számítottam, meg a Naturalis Historia elemzésére, vagy születésének körülményeire, vagy a Vezúv kitörésére egy tudós szemével, vagy nem is tudom mire...de egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam. Vagyis de, csak máshogy. Voetmann klasszika-filológus, így valószínűleg nem tud, de szerencsére nem is akar a természettudományokról esszét írni, azt állítja hát központba, amit érdemes: a Naturalis Historia szerzőjét művén és kortársain keresztül.
A könyv rövid és még rövidebb részletekből tevődik össze, felváltva követik egymást ifjabb és idősebb Plinius egymást kiegészítő írásai, Dioklésznek, Plinius írnok-rabszolgájának jegyzetei, és részletek a Nagy Műből. Rövid, szikár, takarékos, a groteszket súroló mondatokkal festi fel Voetmann a még növekvő és kevély Római Birodalom mindennapjait, az itt élő embereket és főleg a túlsúlyos, munkamániás, öntelt Pliniust, akinek a figuráján keresztül bizonyítja a Naturalis Historia legfontosabb mondandóját: az ember egy munka- és szexgép, mely szenvedni született, hogy e szenvedéssel szórakoztassa Natura istennőt. Legyen viszont bármily szánalmas az ember, Plinius (és Voetmann) szereti. Zseniális ez az állandó feszültség a sorok mögött, a fordító Soós Anita kiváló munkát végzett. Egyetlen hibája van a könyvnek: rövid, viszont a stílus és a súly nem is engedné hosszabbra venni. Úgy jó, ahogy van.

A második kötet, az Extensa sem az lett, amire számítottam. Jacek Dukajra azt mondják, az első méltó örököse Stanislaw Lemnek, satöbbi, olvasva a beharangot (regény az EPR-paradoxonra) igazi hard-scifit vártam, űrhajókat, fényebességet, idődilatációt. Ebből semmi sincs a könyben, igazából abban sem vagyok biztos, hogy sci-fi. Nem mintha ez baj lenne, azért ezt tisztázzuk. A valamikor a távoli jövőben, a technológiai szingularitás után, a szinte már nem is létező Földön játszódó regényben végigkísérünk egy életet a gyerekkortól a házasságig és az emberen túli létig való emelkedésig. Hatalmas, epikus, embert próbáló dilemmákon át vezető útként is lehetne ezt ábrázolni, de Dukaj regénye olyan lassan és természetesen hömpölyög, hogy szinte észre sem venni ahogy a természetes átcsap a mai tudományos szemléleten túliba, majd a természetfölöttibe, és már vége is a mesének, én pedig állok a könyvvel a kezemben, nézem, mint a kislányom a lufit (Fölfelé esik! Ez hogy lehet?), és nem nagyon értem az egészet. Nem fogok részletes elemzést adni az Extensához, mert nem tudnék, de nem is hiszem, hogy lehet. Dukaj pofátlanul feldobálja a kérdéseket és a témákat, a gyerekkori örömöket és félelmeket, a felnőttkori nagyravágyást és az egzisztenciális szorongást piszkálgatja bennünk, majd magunkra hagy, találjuk meg a válaszokat magunk - ha egyáltalán léteznek. Sportszerűtlen, hatékony, lyukacsos, elgondolkodtató, félelmetes, dühítő és gyönyörű szép - ez volt nekem az Extensa.
Nem mondom, hogy a Typotex szerzett egy új rajongót, mert eddig is szerettem a könyveiket. De most már sokkal jobban.