Magyarország legdinamikusabban fejlődő hungaroszerb családjának alfahímjétől megkaptam Michael Marshall Smith harmadik könyvét, melyből sok következtetést levontam, kezdve azzal, hogy a bácsi olvasta a Johnny Mnemonicot, de ne szaladjak a dolgok elébe.

Rövid összefoglaló: a One of us is cyberpunk, ennek is baromi jó stílusa van és ebben is furák a háztartási eszközök.

Szóval. A főhős, Hap Thompson (így húsvét után stílszerűen hep hep hep) egy kisstílű kis bűnöző, aki páratlan állásajánlatot kap: mások helyett álmodik (nyilván a rossz álmokat továbbítják felé, amúgy meg már megint az álmok, nem szívesen lennék Smith pszichiátere), jó pénzért nyilván. Majd jön a BIZNISZ: mások emlékeinek ideiglenes tárolása. Hogy miért ideiglenes? Valami homályos eszmefuttatás már az álomgépnél is elhangzik az álommegmaradás / emlékmegmaradás törvényéről, a lényeg, hogy nem lehet csak úgy szétlocsolni ezeket a dolgokat, mert akkor nagy baj lesz, na. Talán a „kauzalitás” szó is elhangzik, amit ugye a Téridő Könyvtárosai felettébb tisztelnek, de ebben nem vagyok egészen biztos.

Szóval Hap beleegyezik a BIZNISZbe átvesz egy emléket, melyben gyilkosság történik, a megbízó pedig lelécel, ami nagyon nagy baj, mert egyrészt a memóriatranszfer illegális, másrészt ha kihallgatják a gyilkosság ügyében hazugságvizsgálóval, az nagy gáz, hiszen ott a fejében az emlék, hogy megölt valakit.

Kezdődik tehát a hajsza, és Hap természetesen egyre mélyebb szarba kerül, árulás, ármány, kikivelvan, ráadásul folyton feltűnnek szürke öltönyös egyenvalakik is akik hajlamosak ismétlőshotgunnal rommá lőni bármilyen helységet. A vége meg tényleg olyan a regénynek, mint egy Monty Python jelenet, amit – szokás szerint – nem tudtak sehogy lezárni, így ufós, angyalos, rendőrös kavalkádba fullad az egész, amit csak az menthetne meg, ha feltűnne John Cleese egy íróasztal mögött ülve, és közölné, hogy:

- And now for something completely different.

A cselekményről talán ennyit.

Milyen is a One of us?

Szórakoztató, jó stílusú, mint az Only Forward (a résznél, melyben kifejti, miért gyűlöli szíve mélyéből a masszázst és miért tartja a nők egyik legocsmányabb sunyi trükkjének, hogy bevonták a szexuális előjátékba, konkrétan könnyeztem).

Pszichoizélős, álmok, emlékek, szülők, észosztós.

A vége felé kissé ezoterikus is, amitől nekem általában ütni, ütni, ütni támad kedvem, most nem támadt, de azért zavart pöttyet.

Hogy az alapötletet a Johnny Mnemonicról lopta le Smith bá’ szemérmetlenül, azt már említettem, de üsse kavics. Mindenki lop, csak más nem ilyen feltűnően, Magyarországon pedig amúgy is hozzászoktunk már ehhez.

A háztartási eszközök személyiségét és szerepét pedig meg sem említem, mert az annyira idegesített. A csávó valami igen fura viszonyban áll a gépekkel, de eleget pszichoanalizáltam már, a masinoszexualitást már nem fogom rá. Ha egyáltalán így mondják.

Szóval vegyes. Nagyon vegyes. De azért érdemes elolvasni.

Okoskodik? Lop? Kuszál? Nem érdekel, írjon még tízet.