Szilágyi Cs. Tibor – Harakiri
Bevett sok szert, aztán megőrült. Ezt később le is írta. Így tudnám összefoglalni. A fülszöveg az Ulpius-ház nemes hagyományaihoz illőn megtévesztő.
„...napjaink Budapestjének médiájával, művészetével, ismert figuráival és helyeivel.”Na ez pl. nincs benne. Mit kínálnak még nekünk? Iróniával, humorral teli vallomást, fájdalmas kitárulkozást és egyéb közhelyeket. Megkapjuk. Úgy-ahogy.
Egy nagy, önéletrajzi massza a könyv, csapongó, túlságosan hatásvadász képekkel operáló pillanatfelvétel-gyűjtemény. A kisebb részeket dalszöveg-részletek választják szét, van itt Tool, RHCP, Stones, Dog Eat Dog, Monster Magnet – ezek jók, találóak és az adott pár sor hangulatát is megadják.
Beszél a paráiról, a kezeléseiről, a családjáról, a szerelmeiről – de annyira szétesve, hogy nem igazán tud lekötni. Nem állnak össze a darabkák egyetlen egésszé, nem akar közölni semmit (ami még nem feltétlenül lenne baj), nem támaszt gondolatokat, nem jutunk el A pontból B pontba a könyvet olvasva. Igazán fárasztó, ahogy folyvást arról ír, hogy éppen ír, valamint az is, hogy a rossz emberek mindig nácik. A tizenkettedik után még enyhén idegesítő is. A viccesnek szánt részek (top10 listák) nem azok. Enyhén szellemesek legjobb esetben.
Nem fogom elolvasni a másik megjelent kötetét, mert általában a fiatal írók első, önéletrajzi ihletésű könyve mindig jobban sikerül, mint az azt követő (ld. Gerlóczy Márton), és nekem ez sem tetszett.
Az Ulpius-házról tehát ennyit.