Nincs jobb, mint vasárnap sokáig ágyban maradni.
Esetleg közben mesét olvasni.
Lázár Ervin zseni volt. Tudta, hogy kell mesét írni. A jó mese ugyanis olyan, hogy életkortól függően mindenki talál benne valami szépet. (ld. Csillagpor nálam és a Geistwaldon)
Ez a mese is ilyen. Egyszerűen arról szól, hogy a változatosság kedvéért lehetnénk kedvesek is egymáshoz. Persze lázárervinesen.
A szegénylegény és a királylány elindulnak a Hétfejű Tündérhez, hogy az megszabadítsa őket az átoktól, melyet a Százarcú Boszorka tett rájuk. Találkoznak Ipiapaccsal, a hírhedett rablóvezérrel, akinek remek gömbérzéke van, Rézbányai Győzővel, aki folyton megsértődik, és a három testvérrel, akik érzik egymás búját-baját.
Zseniális mese. Pont.
A Szegény Dzsoni és Árnika volt az első kedvenc mesém – csak a hanglemez-változatot hallgatva mindig ki kellett mennem a szobából, ha megszólalt a Százarcú Boszorka. Már kisgyereknek sem voltam bátor.
