Szergej Lukjanyenko, Vlagyimir Vasziljev – Nappali őrség
A nagysikerű folytatása.
Kezdjük rögtön azzal, hogy nekem mindig nagyon gyanús a többszerzős regény. (Ha nem regény, akkor kevésbé – lásd Cserna-Szabó András és Darida Benedek örökbecsűjét.) Nem vagyok író, de nehezen tudom elképzelni az alkotás folyamatát. „Figyejjé Vlagyimir, én megírom a vízbefúlós jelenetet, te szöszögj már el kicsit a tárgyalással, semmi ötletem rá.”
Itt kezdődött. Aztán elkezdtem olvasni. Észosztással kezdődik.
Geistwald barátommal beszéltük épp pár hete, hogy mennyire tragikus, mikor az író mélyfilozófiai álláspontját oldalakon keresztül ismerteti velünk párbeszéd (még elmegy), vagy belső monológ (elviselhetetlen) formájában.
El is ment a kedvem a Nappali őrségtől az első pár tíz oldal után, de mivel a fentiek ellenére sincs rosszul megírva, végigvitt rajta a lendület. Gondolom nyilvánvaló, hogy ebben a regényben a Setét oldal tevékenységébe nyerhetünk bepillantást – persze az előző részben megismert Fénypárti szereplők is gyakran feltűnnek. És nem csak feltűnnek, néha vált a regény, és az ő szempontjukból látjuk az eseményeket. Az Éjszakai Őrség koncepciója jobban tetszett.
A cselekmény: intrikák egy nagy mágus feltámasztására, vagy egy még nagyobb felnevelésére. Úgy éreztem, túl nagy fába vágta a fejszéjét a két író.
Hm. Lehetséges, hogy van egy egynél kisebb ε együttmőködési együttható, mellyel az írók íróállandóját beszorozva megkapjuk a közös munka hatásfokát?
Eleje van a történetnek, valamennyire vége is, de nagyon utálom, mikor ott lebeg a nagy, piros „Folytatjuk” felirat lelki szemeim előtt, ahogy elolvasom az utolsó oldalt – ezért az alacsony osztályzat. A következő két részt nem fogom elolvasni.
