Szergej Lukjanyenko - Alkonyi őrség

Az Őrségek-sorozat első két kötetéről már írtam, a második részről már nem túl hízelgően. Azt Lukjanyenko társszerzővel írta, ami nem tett túl jót a szövegnek, mind a színvonalat, mind magát a történetvezetést tekintve sokkal kevésbé lett egységes, mint a már klasszikusnak számító Éjszakai Őrség.

Az Alkonyi Őrség társszerző nélkül született, tanácsolnám ezúton Lukjanyenko bácsinak, hogy a pajtásait ezentúl hagyja ki a buliból, ha érti, mire gondolok. Ja és a borító gyomorfogrgatóan hatásvadász, nekem mégis bejön. Geistwald kolléga fikázását várjuk a kettes vágányra.

Amúgy a felépítés és a karakterek ugyanazok, ismét Anton Gorogyeckij, csaja és munkatársai szállnak szembe a Setétekkel (ezt a szót nem tudom megszokni, a fordító még mindig monnyonle).

A tetralógia harmadik kötetében a titokzatos és nagyhatalmú Inkvizíció is beszáll a korokon átívelő boxmeccsbe, de érdekes módon nem úgy, mint az előző kötetekben, nem érinthetetlen és mindenható autoritásként, hanem nagyon is esendő Másfélék szervezeteként, akik szinte kétségbeesetten próbálják megőrizni tekintélyüket.

A regény - mint az előzőek - három részből áll össze, melyek mégis egy egységet alkotnak, nem különálló novellákról, vagy kisregényekről van szó. A könyv elején feltűnik egy hihetetlenül erős boszorkány, az Őrségek egy olyan varázstárgy nyomára jutnak, amellyel minden embert Másfélévé lehetne változtatni, szóval van izgalom rendesen. De talán nem is ettől lett teljesen fogyasztható az Alkonyi Őrség, hanem attól, ami Antonnal történik. Már túl tapasztalt ahhoz, hogy igazi idealista lehessen, az Inkvizíciót is látja megszégyenülni – nu, akkor kiben higgyen?

Határozottan nem rossz, a Végső Őrséget is meg fogom venni, elképesztően hülye címe ellenére.