Neil Gaiman – Coraline
Azon szerencsések közé tartozom, akiknek gyakran vannak rémálmaik. Nagyon tanulságos dolog, komolyan. Akik nem tartoznak ebbe a boldog klubba, azoknak kedvéért elmesélem, hogy teljesen sablonos dolog arról álmodni (főleg kisebb korban), hogy az embernek eltűnnek a szülei. Besétálnak az erdőbe, lépnek párat a lépcsőfordulóban, befordulnak a sarkon és hopp! Nincsenek többé. Ennek nehezített változata, és - ilyenkor már ér ordítva ébredni - amikor a szülők látszólag megvannak, de az ember mégis TUDJA, hogy nem ők azok, hanem hamisítványok / szellemek / zombik / űrlények műveltségi szinttől és életkortól függően.
No, Gaiman ezt a vidám témát veszi elő. Coraline Jones és családja új házba költöznek, van pár igen fura szomszéd és egy ajtó, ami sehová sem vezet. Nem is mondok többet, csak az író figyelmeztetését osztom meg a kedves szülőkkel: ez nem az a mese, amit felolvasol a gyereknek, betakargatod, aztán leoltod a lámpát.
Ez a másik fajta mese.