Van a világon összesen kettő ember, aki rá szokott kérdezni, hogy fogok-e még blogolni. Ez nem azért érdekes, mert ilyenkor kedvem támad rá (nem), hanem azért, mert elgondolkodom, hogy miért nem blogolok már. Pontosabban fogalmazva: miért nem írok könyvekről az internetre.
Hol is kezdjem? Rengeteg oka van és a vége mindig az, hogy rossz fej vagyok. Lássuk sorban.
A legelső gondolat a legegyszerűbb. Meguntam. Az ember vagy zseni, vagy nagyon hamar elkezdi magát ismételni, no és nekem nem néz ki Nobel-díj a közeljövőben, ha értitek, hogy mondom. Az mondjuk még nem lenne akkora baj (nekem), ha untatom mind a 15 olvasómat, az viszont már gáz, ha én is unom magamat. Márpedig ez történt. Eleinte csak az tűnt fel, hogy egyre terhesebb, egyre nehezebben veszem rá magam, hogy megírjak egy bejegyzést, állnak halmokban szegény könyvek, amiket elolvastam, de nem írtam róluk. Aztán leesett, hogy unom.
Amúgy is hamar beleunok mindenbe, engem lepett meg legjobban, hogy évekig csinálok valamit egyfolytában. Egy ideig vitt a lendület, de végül jó érzés volt beismerni magamnak, hogy ennyi volt.
Lássuk most akkor az önteltséget. Akik ebből (is) élnek, nyilvánvalóan sokkal jobban írnak, mint én. Akár újságban, akár önálló kötetben, akár az indexes könyvesblogon az én bejegyzésem után olvasom, előtör a kisebbségi komplexusom. Hoppá, ha már könyvesblog, egy adósság (magam felé elsősorban):
Kedves Valuska Laci! Nagyon köszönöm, hogy draftoltál a KBloghoz, életem fontos, kaotikus és szép időszaka volt. Jó volt veletek, sok sikert a továbbiakban is!
Szóval csinálni valamit középszerűen még csak-csak, de ha az ember orrát folyton beleütik abba, hogy lehet egy nagyságrenddel jobban is, az nem segít. Nekem legalábbis nem.
A motivációnak az sem tesz jót, ha az ember eredménytelen. Nyilvánvalóan azért ír és publikál valaki, hogy azt mások elolvassák. Én is. Reménykedtem, hogy kitartással és munkával majd lesz sok olvasóm, és aztán...na idáig sosem jutottam a gondolatmenetben, hogy mihez kezdek majd a sok olvasóval (a csinos, fiatal, nagymellű női olvasókat kivéve persze), de mindenképpen cél volt, hogy olvassanak. Nem sikerült. Személyeskedni (most éppen) nem akarok, de a könyvesblogok minősége és olvasottsága között semmilyen korreláció nincs. Ez persze nem meglepetés, elég nagy már az internet-penetráció, tehát ha a hetes buszon tíz emberből nyolc hülye, akkor az interneten is ilyen lesz az arány. (Sznob is vagyok, mondtam már?
Mellékszál, de milyen érdekes, hogy ha valaki a neten az átlagosnál (olvashatatlan) jobb írással áll elő, csípőből jön a gyanúsítás, hogy író / újságíró. Szevasz Nyelvész Józsi, szevasz Izom Tibi.
Mikor elkezdtem írogatni, még nem volt sok olvasónaplós blog, tehát hallatszott a hangom, most meg nagyon sok van és elvesztem a tömegben. Ti mind egyéniségek vagytok ugye, naná, én is, csak sértődős egyéniség hatalmas egóval. Na ilyesmi.
Ahogy észreveszem éppen kurva hosszan magyarázom a blogomon, hogy miért nem blogolok, értem én az ellentmondást, szóval úgy döntöttem, hogy néhanapján megint fogok ide írogatni, görcs, kötelességtudat és bármiféle koncepció nélkül, mert a blog mellett a közléskényszerem is megmaradt, és egyébként is: miért ne? (Amúgy csak hogy maradjak a könyves vonalon, ez Békés Pál egyik hősének jelmondata is a Csikágóban, amiről van egy családi sztorim, amit valamikor vagy megírok, vagy nem.)
Még nem tudom, miről fogok ide firkálni, gondolom marad valamennyire a könyves vonal, a Kindle-ről, amit múlt héten kaptam kézhez, a kislányomról, akit három hete, meg főleg bármiről.
Meglátjuk.
