Scifit, celebeket és vallást ígértem nektek, márpedig szavatartó ember vagyok. Jön a vallás.

Az egyik első dolgom volt, mikor kézhez kaptam a Kindle-t, hogy utánanézzek az ingyenes könyveknek, mégiscsak jobb érzés legálisan. Öröm bódottá, nagy kedvencem, G. K. Chesterton műveit már nem védi a szerzői jog, bár Bródy és a többi ingyenélő kis geci előbb-utóbb csak kitalál majd valamit, hogy legalább Magyarországon kerüljön pénzbe az ingyenes Kindle-kiadás. De azt hiszem elkanyarodtam, bevettem a gyógyszeremet, bocsánat.

Az öreg Gilbert felnőtt korában tért meg az Anyaszentegyház kebelére (jobb később, mint soha, testvéreim), nagyon sok művében köszön elő a vallás mint toposz, még a krimikben is. Az esküvőm előtti napon rendkívül idegesen tébláboltam egy töküres városban, de szerencsére találtam egy nyitvatartó könyvesboltot. a könyvek között matatás és a könyvvásárlás nyugtat, ennél jobban csak illegális módszerekkel tudom oldani a feszültséget, de ezekről majd máskor. A Brown atya bölcsességét vettem meg, leültem egy parkban és két-három órán keresztül olvastam. Jót tett. Chesterton elképesztően okos, logikus szövegeket ír, de ezek nem lesznek hidegek, vagy lélektelenek, annyi bölcsesség és szeretet van bennük, kivasalja az ember idegeit. Ritka nagy zseni volt.

Most az Assisi Szent Ferencről írt könyvét vettem elő, a fent leírtak száz százalékig igazak erre a műre is. Chesterton nem akar elmenni a száraz történetírás irányába, de a lángoló, vallásos ömlengés is távol áll tőle. Megközelítése egyfajta arany középút, ugyanakkor rá jellemzően szokatlan. Ferenc személyiségét veszi alapul, és egyfajta pszichológiai extrapolációval mutatja be, hogy - ha elfogadjuk premisszaként az általa feltételezett jellemvonásokat - Szent Ferenc élete nem is folyhatott másképpen. A látszólag kaotikus cselekedetek, az egyszerre introvertált és extrovertált viselkedés értelmet nyer, és így szerintem egy nem vallásos olvasó is örömöt találhat a katolikus egyház egyik legérdekesebb szentjével való ismerkedésben. Nekem Ferenc a kedvencem. Pedig egy hippi.

Élvezet olvasni Chesterton mondatait, egy-egy tekervényesebb - de görülékenyen és elegánsan megfogalmazott - gondolatmenet végén szinte láttam az öreget, ahogy hátradől, összefonja kezét hatalmas pocakján és maga elé motyogja, hogy “Ázzeg ezt a mellékmondatot nagyon odatettem, öcsém!” Másik nagy kedvencem, Neil Gaiman is rajong Chestertonért, ő pedig a fentieket természetesen nálam sokkal jobban fogalmazta meg (a fordítás a sajátom, előre is elnézést):

“Chestertont olvasva mindig tudatában voltam, hogy aki ezt írta, imádta a szavakat, és úgy vetette őket papírra, ahogy a festő keni a festéket a vászonra. Minden mondat mögött ott volt valaki, aki szavakkal festett, és számomra úgy tűnt, hogy egy-egy különösen jó mondat, vagy tökéletes paradoxon után hallani, ahogy a szerző valahol a színfalak mögött kuncog örömében. “

Ezzel a remek átkötéssel pedig elértem a következő könyvhöz: újraolvastam az Amerikai Isteneket Gaimantől. (Dedikált példányom van, bibibí). Őt már többször próbáltam fényezni, de egy zsenit nehéz. Jó a sztori, mélyek a karakterek, zseniális a mitológiák közti mashup, a kedvenc részeim mégis azok, melyekben az emberek elhozzák Amerikába az isteneket. A vikingek az őslakosokat lemészárolva hívják Odint és Tyrt, a buta kis angol tolvajlány tejet tesz ki a manóknak, és az istenek válaszolnak, jönnek, és megváltoznak az új világban. Negyedszer olvastam, sapienti sat.

A könyv végén Gaiman egyik megihletőjeként Harlan Ellison Deathbird Stories c. novelláskötetét jelöli meg. Bele is néztem az ingyenes mintába (köszi Kindle), és két dologra jöttem rá. 1. A Galaktika nagyon jó újság volt (lehet, hogy ma is az, csak valahogy sosem kerül a kezembe). Aszongya:

”Idestova másfél évtizede(1977), hogy a Galaktika egy egész számot(!) szentelt volna Harlan Ellisonnak, az amerikai sci-fi egyik legellentmondásosabb, legkülöncebb, de vitathatatlanul meghatározó egyéniségének. Az akkori szám az utolsó simításokra várt a nyomdában, amikor kiderült, hogy Ellison minden kertelés nélkül elzárkózik írásainak magyar nyelvű megjelenése elől. Persze nem a nyelvvel volt baja, sokkal inkább a társadalmi berendezkedéssel…”
Balázs Éva – Galaktika 1992/6

2. Kell nekem ez a könyv. Ha enyhe telünk lesz és kifizettem a gázszámlát, akkor márciusban tuti megveszem.

Gaimanről jut eszembe: a Könyvesblog főnixet játszik, feltámadnak nyomtatott formában, egy rövid szösszenetet én is írtam az első számba a Tükör és füstről (amit ezért gyorsan megint elolvastam), merthogy az Agave újrafodíttatta és újra kiadja, jó fejek azok, mindig mondtam.

De kanyarodjunk vissza a katolicizmushoz és az újraolvasáshoz:, mialatt Szent Ferenc életéről olvastam, kedvem támadt megint kézbe venni A rózsa nevét (a legjobb arc szereplő - Vilmos - nyilván ferences). Fura könyv, fogalmam sincs,miért lett világsiker. Látszólag egy középkori krimi,valójában inkább történelmi, vallás-, filozófia- és tudománytörténeti pillanatkép a 14. századból. Stilisztikailag is több síkon olvasható a regény, a szöveget felfedező író, az öreg és a fiatal Adso mind másképp gondolkodnak, másként értik - vagy nem értik - az eseményeket, így szinte folyamatos a negyedik fal áttörése, a kikacsintások.

– Mi lesz, ha az apát lefülel bennünket?
– Kísértetnek tettetjük magunkat.
Úgy véltem, hogy ez nem éppen járható út, de semmit sem szóltam.

Ezeken A Wodehouse-t idéző idétlenségeken nagyon jól tudok szórakozni sokadszor is, hiába, nem vagyok bonyolult ember.

Középkori szövegekben nem vagyok túl jártas, így az intertextualitást, az utalásokat nagyrészt észre sem venném a lábjegyzetek nélkül, de még így is nagyon szeretem ezt a könyvet. Máskor zavarni szoktak a vég nélküli leírások, a párbeszédnek álcázott bölcselkedések, de Eco valahogy jó érzékkel, jó ütemben adagolja ezeket. Az első, kicsit döcögős kb. 50-80 oldal után már letehetetlen a regény. Szívből ajánlom mindenkinek.

A poszt születésében múlhatatlan érdemeket szerzett Irsai Olivér, köszönet neki! Pax et bonum.