Zseniből sokféle van, például a kiváló kőfaragók és a kitűnő balett-táncosok, nemrég pedig arra jöttem rá, hogy még íróból is több fajta zseni létezik. A szívemnek legkedvesebb két kortárs magyar író a nyelv kínpadra vonásának zsenijei. Parti Nagy Lajos és Fehér Béla úgy csavarják, nyúzzák, újítják, ki-be, forgatják a magyar nyelvet, hogy az irigységtől nyüszítek, énénÉN akarok így írni!

Mostanában amúgy még inkább értékelem a nyelvi játékot, mert hihetetlen meredek spirálban épülök lefelé. Az egy dolog, hogy néha észreveszem, hogy fennhangon énekelek gyerekdalokat az utcán ( a két kiskakas civakodott a leggyakoribb), de már az is előfordult, hogy a főnököm tüsszentett, én pedig rávágtam, hogy "Hapcitüszi!". Mondjuk a sztorihoz hozzátartozik, hogy észre sem vette, mert neki egy 11 hónapos fia van, de attól még a tény tény marad: épülök lefele, a zsenik pedig kicsit lassítják a folyamatot. 

Fehér Béla új könyve, a Kossuthkifli kapásból fura, mert két, eddig számomra látszólag diszjunkt halmaz része:

1. zseniálisan kurvajó

2. mindenhol reklámozzák

Szóval érdekes, de lehet, hogy van remény, és vége van a korszaknak, mikor könyvreklám = eladhatatlan ulpiusos szemét. Vagy ritkán járok a városban. 

A '48-as forradalom végére jár, jönnek az oroszok, egy elvakult Kossuth-hívő katonatiszt útrakel egy postakocsin, hogy egy nemlétező összeesküvést leleplezzen, nyomában pedig általa meglopott apja, a császár titkosrendőrségének rettegett alakja - egy halottaskocsin. 

Igazából besorolhatatlan a regény, ha nem ígértem volna meg magamnak, hogy soha nem használom a "mágikus realizmus" kifejezést, talán leírnám ide, ki tudja. Szerencsére Fehér Béla nem akar valamiféle történelmi fantasyt írni, posztmodern könnyedséggel kacsint ki az olvasóra ( az aktuálpolitikai utalásokról nem is beszélek, mert elsírom magam, de mondjuk az, hogy bebopot játszik kürtjén a postakocsis, zseniális), lazán merít innen-onnan, más regényekből, mesékből, de olyan könnyedén, hogy mire rájöttünk, hogy honnan ismerős a Kukorica Jancsi név, már ott is hagytuk a juhászbojtárt az út szélén. 

A Rejtő-szerűen önmaguk karikatúrájaként szerencsétlenkedő alakok, a meseszerű elemek, a főleg német, kicsit francia jövevényszavakkal megtűzdelt soha nem létezett magyar nyelven leírt, részletesen elmesélt étkezésekkel központozott lassú road-regény olyan abszurd összhatást eredményez, amire nem lehet máshogy reagálni, csak feltenni a kezünket, hogy "Győztél Béla, üsd tovább az agyam még végtelen fejezettel, mesélj még és csicskád leszek a másvilágon!"