A Diaszpóra Greg Egantől nem regény. Vagy nem olyan, amire eddig azt mondtam, hogy regény. Mérnöki végzettséggel és erős természettudományos ismeretekkel is az asztalba kapaszkodva olvastam az ausztrál matematikus / esőember könyvét, és mire az első 100 oldalon túljutottam, leégett az arcom a súrlódástól. Transzhumanizmus, a digitális én kognitív fejlődése, egy kis nemeuklidészi geometria, evolúciós elmélet, csillagászat és kvantumelmélet, féreglyukak, digitális városok, meg a jó ég emlékszik még mi minden.
A cselekmény...nem is tudom, van-e valójában. Inkább csak történnek a dolgok a világban, és főszereplőnk, a digitális árva Yatima ezek hatására formálódik egyre. Fejlődéstörténetnek sem mondanám a Diaszpórát, mert Yatima belső világáról sem tudunk meg túl sokat. A külsőről annál többet, de abban sincs köszönet.
Egan világa baromi zavaró. Több oldalon elemez egy geometriai problémát, egy bolygó teljes lakosságának pusztulására viszont csak pár sort szán. Mintha közönyös lenne az emberek irányt – ugyanakkor a transzhumán erkölcs, etika és társadalom hangsúlyosan liberális humanista: mindent szabad, kivéve ártani másoknak, illetve másokra erőltetni az akaratodat. A polgárok szeretnek és ragaszkodnak is, de a kutatás lendületében gondolkodás nélkül hagyják szeretteiket egy több millió éves szakadék másik oldalán. Exodus helyett Introdust élt át az emberiség: digitális poliszokba vonultak, városaikat mégis a fizikai világ iránti attidűd különbözteti meg leginkább egymástól. Befelé fordulnak, a Világegyetem felfedezésére viszont mégis útra kelnek, saját klónjaikat szétszórva valósítva meg a csillagokon és világegyetemeken átívelő Diaszpórát.
A Diaszpóra nem regény, amennyiben egy tudományfilozófiai és ismeretterjesztő könyv szerelemgyermeke sem az. Nem hard scifi, vagy ha igen, gyémántot lehet vele törni. Munkát igénylő, de jó olvasmány volt, viszont az évmilliárdokat és univerzumokat felölelő történet végén már nem érdekelt a szereplők sorsa, nem akartam megtudni semmi többet a fizikáról, nem akartam belegondolni, milyen kicsi krumpli vagyok, csak leülni a sarokba, átölelni a térdemet, nézni magamba, nem kifelé, a végtelen, közönyös és kegyetlen világba.