Nathaniel Hawthorne – A skarlát betű

(A bejegyzés címe egyértelműen és undorítóan klikkvadász, elnézést!)

Nem tudom, ismerős-e számotokra a következő gondolatmenet:

„Hmm, ez megvan a szüleimnek, és drága is, igazán nem kéne megvennem. Ezt igazából nem is akarom elolvasni, de milyen jó állapotban van, nem hagyhatom itt. Na jó, ez hülyeség. Jézusom, háromnegyed órája molyolok itt, na, ha öt percen belül nem látok meg semmit, akkor megveszem a Hogyan termesszünk szép babot második kötetét.”

Hasonló lelkiállapotban húztam ki találomra egy polcról A skarlát betűt, és egyrészt már nagyon rajtam volt a konzumláz, másrészt Demi Moore nagyon jó csaj, így kénytelen voltam megvenni. (Külön bájos a tollal áthúzott _Vegyipari dolgozók Szakszervezete – Központi Könyvtár, mellette pedig a Fővárosi Gázművek Könyvtára pecsét, ilyet már nem találni minden bokorban, fiatalok!)

Háttöö.

Furcsa.

A regény egy szinte olvashatatlanul cikornyás bevezetővel kezdődik, ami kellemesen önironikus lenne, ha nem ugyanolyan stílusban íródott volna az egész regény. A sztorit gondolom mindenki ismeri az új-angilai megesett asszonyról, aki nem hajlandó elárulni a puritán véneknek, kitől van a gyerek.

Kissé bugyuta, fekete-fehér történet, melyet iszonyú fárasztóvá tesz a a kacifántos, hasonlatokkal agyontűzdelt fogalmazás. Tudom, hogy egy 150 éves regényt nem érdemes összehasonlítani dr.Máriás agymenéseivel, de nagyon-nagyon fárasztott A skarlát betű. Jó írás, de számomra idejétmúlt, csikorog. Egynek ez is jó volt.