Edgar Allan Poe - Arthur Gordon Pym a tengerész
Már úgyis untam, hogy folyton lelkesedem minden könyvért, sehol valami igazi index-stílusban írt tenyérbemászóan önelégült fikázás. Na majd most.
Szóval Poe tengerésztörténetet is írt ezek szerint – gondoltam magamban -, Jack Londont imádom, hát elolvasom ezt is. Áldokumentum, álútleírás, mi is ez.
Arthur Gordon Pym útra kel titokban, Ágoston barátja csempészi fel apja hajójára. (’57-es kiadás a könyv, ezeknek egyrészt valamiért mindig jó illatuk van, másrészt meg annyira cuki, hogy akkoriban még valamelyik nevet lefordították, valamelyiket nem.)
Lázadás, vihar, van itt minden. De Poe aaannyira nem tud semmit a való világról, hogy az valami eszméletlen. Tíz napig víz nélkül alszik. Megmenti a kutya a lázadókkal való harcban. Na meg a cápák. Ezt muszáj begépelnem. Tehát. Ágoston végre felforul, majd...:
„...belevetettük hulláját a tengerbe. A felkelő hold fényében jól láttuk, hogy a cápák azonnal széjjeltépték. Fogaiknak szörnyű csattogása a velőnkig hatott és az iszonyatos hang hallatára ijedten kuporodtunk össze a fedélzeten.”
A cápák fogainak csattogása, az. Hogy egy klasszikust idézzek: faszomat beleverem, azt!
Aztán áthaladnak a déli sarkkörön, meleg lesz (!), találnak bennszülötteket is, akik ördögien ravasz módon etetik-itatják tudom én meddig a tengerészeket és csak azután mészárolják le a őket. Méé? Mééééé? De tényleg. Aztán a titokzatosság a könyv végén az egyiptomi meg arab nyelvű kőfaragással, az abszolút koncepció nélküli misztikus vonal...nem csak szar, de unalmas is.
Ha az előző könyvre gondolunk, Pratchett azért (is) nagyon jó, mert a logikátlan dolgokat vidáman, felelőtlenül dobálja, meg sem próbál úgy tenni, mintha a Korongvilágnak köze lenne a valósághoz, még akkor sem, ha komoly dolgokról mesél (Istenek, hit, halál, filmek). De ez...olyan, mintha ÉN megírnám a „Kalandjaim a raftinggal” c. könyvet.
