Karel Čapek – Harc a szalamandrákkal
Bajban vagyok, mert megint nem tudok mást írni, mint csillogó szemű ömlengést. Előre is énkérekelnézést. Szóval ott kezdődik a történet, hogy egy hajóskapitány fura, enyhén antropomorf szalamandrákkal találkozik Tana Masa szigetén.
(Hatalmas zárójel kezdődik: amióta írom a blogot, egyre inkább meggyőződésem, hogy valóban létezik a K-Tér. Ha valaki nem ismerné a Könyvtár-terek elméletét, most nem magyarázom el, mert taumatikus matematikából épp hogy csak átmentem, de a lényege annyi, hogy a kereszthivatkozások, ötletek, plágiumok, satöbbik miatt a világon minden könyv hatással van az összes többi könyvre a múltban és a jövőben is.
Szóval valahogy mindig van valami közös az egymás után olvasott könyvekben. Ez például szintén hajós kalanddal kezdődik. Apa kezdődik!)
Tehát a jótét lélek kapitány felkarolja a szalamandrákat, akik gyöngyöt halásznak, majd beszélni tanulnak, gátakat, hidakat építenek, szaporodnak, mint a Zállat, majd az egyes államok elkezdik felfegyverezni saját szalamandráikat. Vagy inkább: szalamandráikat...és jönnek a bonyodalmak.
Čapek zseniális. Annyi mindent kritizál végig a történet kapcsán a könyvben, hogy felsorolni sem lehet. Emberek butasága, közönye, egyes nemzetek igazán visszataszító tulajdonságai, populáris kultúra, tudósok, polgárjogi harcosok, tényleg nem sorolom tovább. Nem a manapság divatos szarozásra kell gondolni persze, hanem finom, szinte elnéző iróniára, ahogy az igazán nagy fejek nézhetnek az emberiségre. Félmosoly, „jójó, kicsit hülye, de a mi gyerekünk.”
Nagyon jó volt, na.
