Joyce Carol Oates – Luxusvilág
Kicsit csalódtam végigolvasva a Luxusilágot. Illetve nagyon. De ez nem a könyv hibája. 1968-ban, mikor megírta a néni ezt a regényt, még biztosan sokkal felkavaróbb volt olvasni egy fiatalkorú gyilkos önéletrajzát, aki a nyomasztóan csillogó, felszínes amerikai kertváros(ok)ban nőtt fel egy folyton utazó üzletember apával és egy művész büdös kurva anyával.
Semmi baj igazán a könyvvel, profin van megírva, felépítve, izgalom, hányás, mókusagyonverés, szex. Mondjuk a gyilkosságot kibonthatta volna kicsit jobban Joyce (aki egyébként még Jimmynél is csúnyább) néni, így szinte súlytalanul lebeg a regény végén az egész, nem volt semmi katarzis-élményem. Mostanában persze nem is nagyon hiányzik, ez már viszont oook témakör.
De.
A témát azóta annyian és annyiképpen feldolgozták (most így munka után csak a méjnsztím Amerikai Szépség jut eszembe de esetleg kiegészítésekkel fogok élni), hogy ááábszolúte nem volt rám hatással az egész. Tényleg.
Aha, szegény gyerek, imádta az anyját, aki egy fehérmájú, elvarázsolt kis lotyó volt. Aha, másmilyen apát akart. Hidegen hagyott az egész, na.
Hatvannyolcban bezzeg milyen jó lett volna ezt olvasni egy Csehszlovákia felé zötykölődő páncéloson.
