Király Ferenc – A Csillagok hegyén

Először is leszögezem, hogy elfogult vagyok, mert ez a könyv az első tiszteletpéldányom. (Dedikált, meg minden, gecc!) Ugyan a Zíró érdeke, hogy osztogassa annak, aki ír róla, de akkor is.

Tehát.

A regényt Király Ferenc csak mint „posztmodern baromkodás” emlegeti, ami legalábbis jelzi előre, hogy van benne világvége, valamint hogy amúgy is meglehetősen abszurd lesz az egész. A jelzések helytállóak.

Itt a világvégét nem a vogonok hozzák el, hanem egyszerűen vége lesz a világnak, mert senkit sem érdekel, mi lesz holnap. Ennyi. Szép lassan feloszlatja magát a társadalom.

Beleszarmageddon.

Villámgyorsan megismerkedünk pár szereplővel, akik elindulnak a pusztuló városból fogalom nélkül valamerre északra. Azért északra, mert az író ott képzeli el a tornyot, melyben gyermekkora óta vár rá Cica Kiskirálykisasszony - nyilván ide küldi szereplőit, hogy megmentsék. Komolyan.

Szóval elindulnak a szereplők, de nem haladnak eléggé, ezért az író beleírja magát a történetbe – és itt megyünk át teljesen szürreálisba. Az elképzelt jövő roncsai közül egy népmesébe jutunk beteg királylánnyal, szomorú királlyal, udvari bölccsel- akiket a főszereplők alakítanak – de erről fogalmuk sincs, míg tart a mese. A Csillagok hegyén van természetesen az orvosság, mely a királykisasszonynak kell, elindul hát az író és a főfőhős a veszélyes útra.

Satöbbi.

Jó könyv, kellően felületesen hülye ahhoz, hogy magával ragadjon, ugyanakkor kellően elgondolkodtató is helyenként ahhoz, hogy ne úgy érezzük, hogy holmi lektűrt olvasunk.

Kissé terápiás jellegű a regény – mármint Király Ferenc magának kitalált terápiája. Ami nem lenne gond (gondolom minden író így/ezért ír), csak ez helyenként túlságosan az arcunkba van rakva. Én pedig (mint azt Bradbury mester kapcsán leírtam) nem szeretem látni az állványzatot. Vannak, akik megőrülnek a kikacsintásokért, én nem.

Megismétlem, a könyv jó. Ugyanazért, ami a bajom is volt vele. A terápia része volt ugyanis az is, hogy Király Ferenc tisztázza magában: hogy viszonyul ő a mesékhez, hogy is néz ki az ő saját, különbejáratú mitológiája. Én pedig nagyon szeretem a meséket.(Talán érdemes megemlíteni, hogy Neil Gaiman Sandman-történetei is bevallottan így születtek. Zseniálisak.)

Négyes. Tehát jó.

Kicsit más: ami az írót illeti, elég elvetemült ember lehet. Egyrészt ír egy nem egyszerű blogot – boruljunknagyot.blog.hu. (A blog címe is a Csillagok hegyén-ből ered: „Ha már borulunk, boruljunk nagyot!”)

Másrészt tavaly fogta magát és kiköltözött három hónapra egy rétre, hogy egy sátorban, teljes magányban írhassa meg következő regényét. Ami viccnek durva, tehát komolyan gondolta. Az ott-tartózkodásról is naplót vezetett, amit begépelt, és blog-formában az is olvasható itten.
 

Szóval érdekes ember. Elképzelhető, hogy jól megértenénk egymást 12 sör után.