Dylan Thomas – A sziget

Minden irodalmárt tisztelek, akit az alkohol vágott haza (vö. Cserna-Szabóék ide vonatkozó márisklasszikusával), Dylan Thomas is ilyen.

Ami „A sziget”-et illeti, R.L. Stevenson könyvének újraírása nagyjából egy forgatókönyvvé – jellegéből adódóan egy elrontott gyomor hozzásegíthet minket ahhoz, hogy két óra alatt végezzünk vele. A sztori egy trópusi szigeten játszódik, ahová megérkezik Wiltshire, a második kereskedő. Konfliktus borítékolva.

De nem is a történet fogott meg igazán, hanem az a lüktetés, ami a könyv rövidsége ellenére jól megkülönböztethető részekre osztja a azt – mint ahogy a részegség fázisai is jól elkülönülnek. Nem, nem lettem monomániás, az alkohol mellett még legalább két dolog érdekel a világon (igen, ismerem a viccet, mikor a tengerészek barkochbáznak), de gondoljatok csak bele kedves gyerekek, mit lehet csinálni egy trópusi szigeten.

Inni.

Pont.

Szóval a stílus szinte oldalról oldalra változik. Az eleje könnyes szemű líra – illik a tájleíráshoz. Majd átmegy spicces sztorizósba. Lehet nem imádni egy könyvet, ha ilyen sorok vannak benne?

Füttyös Jimmy részegen kiesett abból a hajóból egy éjjel, és megfulladt. Szörnyű halál lehet részegen megfulladni. Az ember szeme előtt lepereg az egész élete, és olyan részeg, hogy duplán látja.

Majd jön a szerelmes, a semmit nem értős (tudjátok kedves gyerekek, amikor halljátok, hogy beszél hozzátok valaki, de nem tudjátok, kicsoda, miért, és egyébként is hol vagytok), végül az agresszív szakasz.

Aztán alvás. Sokáig.

Ajánlom.