Tündérmese. Nem több, de nem is kevesebb – és aki már ismer, tudja, hogy mennyire szeretem a meséket, így ez dicséret. (Nem tudom, miért magyarázkodom görcsösen folyton.)

A történet egyszerű: adott egy kislány, aki félig tündér és Gödöllőn lakik. Anyukája öt éve hazament az övéihez, apukája pedig azóta próbálkozik, hogy visszahozza – hogy bejusson az ólomerdőbe. Lévén mese, és nem posztmodern impresszionista izé, a történet is igen lényeges, ezért nem is mondanék a sztoriról többet, elég annyi, hogy az van gonosz öreg néni, hollóvá varázsolt lány, kőszívű lovag, szóval a magyar népmesék felhozatala.

El is érkeztünk oda, hogy miért tetszett a könyv. Első pont. Mint már biztos mindenki számára nyilvánvaló, a regény teljes egészében a magyar mesékből táplálkozik. 

De.

A főhős nem áll le tarsolylemezt verni, vagy hátrafelé nyilazni. (Mikor megvettem a könyvet, ettől azért még kicsit tartottam, bár miután megismerkedtem az íróval, eloszlott minden félelmem, itt nem részletezendő okok miatt.) Szóval szabadmadaras és magyargárdista kedves gyerekek is vegyék nyugodtan kézbe, mindannyian ezeken a meséken nőttünk fel. Ami nem jelenti azt, hogy unalmas lenne a mese: nem egyszerűen fantasy-mázzal bevont Fehérlófiával van dolgunk, arról van szó, hogy jó mélyre lenyúlt Kleinheincz Csilla a magyar mesevilágba, merített egy nagyot, aztán írni kezdett.

Az írásnak megvannak a maga szabályai, ezeket KCS (rettenetesen parázom, hogy elírom a nevét, az nagyon kínos ügy) ismeri, a meséknek pedig meg kell legyen a maguk logikája, ezt sem rúgja föl.

Ja és külön tetszett, hogy a tündérek nem a hagyományos virágonugrálós kis izék, hanem a gyerekrablós, sündisznóvá változtatós, egyáltalán nem jófej valakik. (Ld. még: Terry Pratchettnél.)

Nade. (Ilyen mindig kell legyen, csak.) Hogy negatívumot említsek: az eleje kissé lányos volt nekem, de ha az Új Magyar Lexikon K-Me kötetével csapkodják a tökömet órákig, akkor sem tudom jobban megmagyarázni, hogy ezt voltaképpen hogy is értem.

Ami pedig a sztori végét illeti, azt valahogy tudtam előre, de ez azért nem feltétlenül baj, mert – de szeretem magam ismételni, az olyan megnyugtató – a meséknek logikája van, és azt áthágni nem szabad.

Egy apróság, ami csak az én fixációm: nem tetszett, hogy a gonosz néni nevén nevezi Vasgyúrót. Addigra már mindenki összerakta magában a képet, ez így kissé szájbarágós. De ez tényleg nüansz. Ja és néha az ízlésemnek túl sok volt már a jelzős szerkezet – „Én purista vagyok.” - mondaná a Beteg Srác a Trainspottingból.

Következzék a nagy, komoly szintézis: tetszett. Hogy miért azt fentebb leírtam, az általam hibának gondolt dolgok pedig nem túl súlyosak. Kissé csalódottan tettem le a könyvet, nem tudom eldönteni, miért. Tán túl hamar vége lett, vagy azért, mert tudni lehetett a végét – ördög tudja. Mindenesetre ha ír még valamit Csilla (akkor sem mondom ki többet, hogy Sepsiszentgyörgy), azt szeretném elolvasni.

Gondolom egy írónak nem is kell több.