Király Ferenc (újjászületett pszichotikus blogja itt) újabb könyvértékeléssel kedveskedik a kedves gyerekeknek kedves. Kezd a blog a tudatmódosítók körül forogni, de ezt is a tavasznak tudom be. És most:
Az elején elég sokat dugnak, főleg mindenki mindenkivel, de talán még ennél is többet isznak, miközben hugyozik a kutya. Később az idegesítő hivatalban készül idegesítően hosszú és precíz jelentés a történtekről, majd megint dugnak, isznak, viszont akkor már nem hugyozik a kutya, és vége van.
Egyszerűbbik énem nagyjából így mesélné el Boris Vian, Venyigeszú és a plankton című regényét. A kevésbé egyszerű, ámde mégsem túl bonyolult énem viszont zavarban van, toporog itt a szobában, és egyik cigit szívja a másik után.
Abszurd iromány ez mindenképpen, de az összekutyult, tulitarkára festett felszín alatt ott dolgozik a mérnök, hajszálpontosan kiszámolja, mi az, amit még elviselsz, és mi az, ami már túl sok lenne neked. Esélyed sincs elkalandozni, mert ez az ő játszótere. Végigvezet a mászókák közt, a homokozón át a hintáig, majd kiránt a farzsebéből egy borotválkozó tükröt, és megkér, hogy nézz bele. Mindenkinek más jön le ilyenkor, én sokszor felröhögtem, ahogy viszontláttam a hányásba, és ki tudja már kivel hálásba torkollott éjszakáimat. Jókisfiúknak és kislányoknak nem ajánlott olvasmány, legfeljebb abban az esetben, ha szeretnék tudni, hogy miből maradtak ki.
Érdemes figyelembe venni, hogy a Venyigeszú a prűd ötvenes években jelent meg, amikor még nem volt olyan, hogy BB Évi élő egyenes adásban szopja le Renátót, miután egy szaftosat masztizott a vécén. Ma már a polgárpukkasztás a mainstream része, éppen úgy, mint a függetlennek kikiáltott copy-paste zene, de majd' hatvan évvel ezelőtt ez sokaknál kicsapta a biztosítékot. Dől a könyvből a pia és cigiszag, spermafoltos a borító, és üvölt a sorok közül a legvadabb Jazz.Hasznos információkkal is szolgál a regény. Megtudhatjuk belőle, hogyan távolítsuk el, vagy tegyük teljesen harcképtelenné a vetélytárs hímet egy házibulin, milyen italokat milyen lányokkal érdemes keverni, valamint képet alkothatunk a bürokrácia legmélyebb bugyrainak mindennapjairól is. Alkat kérdése, hogy valaki egy szuszra olvassa el a könyvet, vagy hozzám hasonlóan lerakja tíz oldalanként, vakarja a fejét és mondogatja közben, hogy ííííííí, aztán persze folytatja tovább. Boris Vian nagyon durva szóképekkel és nyelvi fordulatokkal játszik. Minden elismerésem a fordítónak, én egész biztosan befalcoltam volna, nagyjából az ötödik mondatnál.
A cselekmény – ha lehet szó ebben a kategóriában ilyesmiről – abban merül ki, hogy hősünk, az Őrnagy, egy házibulin találkozik Óvadóccal, és azon nyomban egymásba is szeretnek. Illetve az Őrnagy fejében átkattan a rózsaszín kapcsoló, de a lánynál ezt nem lehet biztosan tudni, például gyanúsan sokaknak engedi, hogy az ágyékához dörgölőzzenek. Óvadóc hasa már az első csóktól gömbölyödni kezd, ezért az Őrnagy elhatározza, hogy megkéri a kezét Pharocq Alfőmérnöktől, aki egy nagyon komoly állami hivatalban dolgozik.
A hivatal elsődleges feladata az Aktátumok létrehozása, tehát papírszemetet állítanak elő ipari mennyiségben. Az egymásba nyúló értekezletek miatt nem egyszerű időpontot egyeztetni, ezért hősünk nem tehet mást, minthogy munkát vállal az intézményben, és elkészíti a Muri-Aktátiumot, melyben a zártkörű, ivósan táncolósan üzekedős rendezvények szervezésében szerzett tapasztalatait bocsátja az állami tisztségviselők rendelkezésére. Egy félreértés miatt az irat különösen nagy presztízsre tesz szert, még kormánybiztosi szinten is foglalkoznak vele. Ez természetesen emeli a hivatal tekintélyét, az Őrnagy karrierje szédületes magasságba ível, és innen kezdve Pharocq Alfőmérnök sem gördít akadályt a nász elé. A történet egy különösen súlyos eljegyzési bulival záródik, valamint egy olyan mondattal, amit durva tockosként éltem meg, tehát ott a tíz pont.
(Főemlős ezen esetben is akkor jár, ha már én is olvastam. - K.T.)
Köszönjük a kortár sírónak!