Niels Fredrik Dahl - Úton egy barát felé

Valószínűleg sokan egyetértenek velem abban, hogy kiskamasznak lenni alapvetően szar, ennél pedig még egy nagyságrenddel szarabb magányos kiskamasznak lenni. No, ebből a hatványozottan ratyi alaphelyzetből indul ki Niels Fredrik Dahl regénye. (Akit Dahlnak hívnak, rossz ember nem lehet, mondják a norvégok.) A főhős, a sérült, kommunikáció-képtelen felnőtt Vilgot visszaemlékszik a tizenegy éves korában történtekre, amikor egyke kissrácként, állandó migrénben szenvedő, idegbeteg anyja és csöndes apja mellett rettenetesen magányosan nőtt fel. Nem érezte vállalhatónak szüleit, otthonukat, legtöbbször egyedül kóborolt az utcákon, üldögélt a tereken, járdákon.

A könyv elejétől nyilvánvaló, hogy valami tragédia történt Vilgottal, azért lett olyan, amilyen. Mind a gyermekkori, mind a felnőttkori idősíkon lassan, komótosan erre halad az elbeszélés, és bár egy idő után nyilvánvaló lesz a végkifejlet, Dahl végig fenn tudja tartani a feszültséget

Vilgot devianciája egy cirkuszi csodabogárhoz teszi hasonlatossá, maga a cirkusz meg is jelenik többször a regényben. Bár a szimbólum teljesen egyértelmű, nincs zavaróan az arcunkba tolva, ami pluszpont.

Iszonyú nyomasztó, sötét hangulata van a könyvnek, amit tovább súlyosbítanak a gyermekkor elvileg vidám, gyakorlatilag kétszeresen nyomasztó mozzanatai: a lakótelepi gyereklegendák, a furcsa (kommunista) tanárok, a művésztelep az erdőn túl...valahogy mindent sikerül Dahlnak leöntenie koromfeketével. Bár a naplószerű önvallomás végig azzal kecsegtet, hogy sikerül feldolgozni a múlt sebeit, nincs fellélegzés, nincs megváltás, nincs még egy apró mosoly sem.

Mestermű, a borotvát zárjuk el, míg olvassuk.