Neil Gaiman – Anansi Boys

Sajnos immár tény: Neil Gaiman regényekben nem a legerősebb. A novellái zseniálisak, de a regények mintha egyre gyengébbek lennének. Az Anansi Boys az Amerika istenek egy spinoffja, Mr. Nancy (Anansi), az afrikai cselszövő pókisten (akit a Rémusz bácsiból is ismerhetnek a kedves gyerekek) két fiának története.

Az alapfelállás lehangolóan ismerős. Dagadt Charlie egy átlagos tag, átlagos állással, átlag alatti önbizalommal, és ott van az a bizonyos barátnő is, akivel _elvileg_ tökéletes a kapcsolata, de már első olvasatra világos, hogy nem is szerelmesek, nem is boldogok, nem is izé. Dagadt Charlie apja, Mr. Nancy meghal, Charlie elutazik a temetésére, megtudja, hogy van egy fivére, és az_élete_fenekestül_felfordul.

Nagyon-nagyon ambivalens érzésekkel olvastam a könyvet. Gaimanról sokmindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy rosszul ír. Nem rossz az Anansi Boys sem. A nyelvezet csodálatos. Rengeteg mese és mítosz köszön vissza a lapokról, ami szintén Gaiman-sajátosság, és amit imádok. Jók az eszközök, gördülékeny az egész szöveg, elvileg minden adott.

Csak az a baj, hogy a történet lapos. Legalábbis lapos, ha olvastuk a Mester eddigi regényeit. Jól ismert karakterek köszönnek vissza jól ismert problémákkal, és ez számomra kiherélte a könyvet. Ha először olvastam volna tőle, nagyon-nagyon tetszett volna, így viszont csupán halovány visszhangja volt az eddig olvasottaknak. Egynek éppen elment.