Feszegessük kicsit a műfaji korlátokat. (Már csináltunk ilyet.) Színházban voltam. Gyerekelőadáson. Elképesztő vicces volt, m voltunk a feleségemmel az egyetlenek, akik nem törpével voltak. (És konkrétan bekiabálták, hogy "De ott van, vigyázz!", szakadtunk.)

Hogy kerültünk oda? A Nemzetiben a Berzsián és Didekit adják egy ideje, azt pedig talán már említettem, hogy imádom Lázár Ervin munkáit. Egytől egyig az összeset, így magától értetődő volt, hogy meg kell nézzem a színdarabot is. Pláne, hogy az indulatos, gyakran undok költőnek és barátainak (mondjatok zseniálisabb nevet, mint Zsebenciék locska-fecske lánya, Klopédia!) története még Lázár Ervin munkái között is kiemelkedő kedvencem. A könyvről nem is mesélnék most, csak a darabról.

Hát...fura. Nem rossz, de fura. Lehet, hogy a kor teszi, de már határozottan idegesít, ha egy felnőtt férfi kutyának öltözik. De ez apróság. Sokkal jobban zavart az egészben, hogy tudtunkon kívül egy musicalre érkeztünk, a musicalnél jobban pedig kevés dolgot utálok. (A Hair mondjuk kivétel, de azt meg nem vallom be, mert úúúútálom a hippiket. ) A Berzsián és Didekiben viszont a dalok egész egyszerűen szarok. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy ez egy gyerekelőadás, akkor még inkább nyilvánvaló, hogy ezek a túlbonyolított, unalmas szörnyűségek tuti Áttentő Redáz szerzeményei. A cirkusz-szerű közjátékok sem segítettek sokat, de a kölyköket lekötötte. Szóval számomra - számunkra - több sebből vérzett az előadás.

Viszont - csodák csodája - mégsem mondanám, hogy rossz a darab. Lázár Ervin zsenije, szeretete és játékossága benne van, a sztori nagyjából úgy alakul, ahogy a könyvben is, a dramaturgia persze beleszól itt-ott, de ez lényegtelen. A szöveget, történetet, szereplőket külön nem is éltetem, benne van a könyvben, tessék elolvasni. Ha már olvastátok, kedves gyerekek, akkor még egyszer. Meg még egyszer. A karakterek meg külön rátesznek, jól hozzák a színészek az általam imádott figurákat. Egyenként nem is emelem ki őket, csak a legmeglepőbbet: Stohl Buci jó. Tényleg. Sokat törtem rajta a fejem, hogy ez hogy lehet, aztán rájöttem, hogy ez is azért van, mert ez egy gyerekelőadás, a gyerekeknek ripacskodni kell, az meg megy neki.

kép via nemzetiszinhaz.hu

Amúgy Stohl Andrást színpadon még sosem láttam, lehet, hogy most épp nagyon igazságtalan vagyok, és sosem kapok állást többet ebben a városban. Legalább lefogyok.                        

Kezd teljesen szétesni a mondandóm, ezért gyorsan abba is hagyom. Konklúzió? A rendező szereti a pszichedelikus drogokat, a gyerekek élvezték, és tulajdonképpen én is. De én flúgos vagyok. Gyermektelen felnőtteknek nem ajánlanám jó szívvel.