Ha az ember rosszkedvű, mesét kell olvasni. Így tettem.

Remélem, kedves gyerekek, mindenki olvasta már ezt a klasszikust, aki nem, annak iszkiri a legközelebbi antikváriOmba.

Adott egy gyerek. Kövér, sápatag, ikszlábú, nem túl okos. De. Szeret olvasni. Sőt. Imád olvasni. Ha olvas, nem jut eszébe, hogy milyen csúf, nem basztatják az ostoba osztálytársai, ha olvas, akkor minden rendben van.

Szóval ez a gyerek – Barnabás – egy antikváriumban meglát egy könyvet, melynek címe. Végtelen Történet. Ezt neki muszáj. Kell. Egy történet, aminek nincs vége, hát van ennél jobb? Barnabás ellopja és törvényen kívüli kalandorként elmegy az iskolába, ahol rájön, hogy egy törvényen kívüli kalandor nem ül be matekórára, így elbújik a padláson és elkezdi olvasni a könyvet.

A könyv Fantáziában játszódik, Fantázia pedig bajban van. Ahogy Barnabás olvas, fura dolgok történnek, és aki nem olvasta, annak kedvéért nem folytatom, aki igen, ő meg úgyis tudja.

Michael Ende fantáziájának szobrot kéne állítani, képzavar, szinesztézia, kiszeltünde. Talán felnőtt fejjel a Tükör a tükörben jobb olvasmány, de nem unatkoztam most sem olvasás közben egy percet sem. Mese, mese, még mese, több mese. Így harminc felé (muhaha) talán-talán icipicit szájbarágósnak találtam nagyonnagyonnagyon ritkán, dehát ugye. A kor. Imádom, ahogy folyton beleütközöm olvasás közben abba, amin kisgyerekként sokat morfondíroztam egy-egy történet mellékszereplőjének kapcsán, hogy "jójó, de VELE mi lett aztán?" (Rosencrantz és Guildenstern pl meghaltak ugye.) Minden történetből ezer másik fakad és én mindet el akarom olvasni!

Küldöm a negyedik bének, és mindenkinek, aki szereti.