Bill Bryson – Life and times of the Thunderbolt Kid

Bill Bryson nagyon fura ember. Egyszer csak fogja magát, egy évig nyelvészettel foglalkozik és megírja a „Mother Toungue” c. könyvet, aminél jobbat a kategóriában még nem olvastam. Vagy három évig különböző természettudományokkal foglalkozik, mert – bevallottan – tök hülye ezekhez. Geológusokkal, csillagászokkal, fizikusokkal, biológusokkal és még ki tudja hány tudóssal beszélget hosszan, ebből pedig megszületik a „Majdnem minden rövid története”, amit laikus és atomfizikus egyaránt élvezettel olvashat.

Bryson egyszer elindult vakációzni Angliába, itt tragikus hirtelenséggel megnősült, gyermekeket nemzett, majd sok év után hazatért Amerikába, így született meg a „Jegyzetek egy kis szigetről”, illetve a „Jegyzetek egy nagy országból”. Imádom a stílusát és az értékrendjét is. Egy kicsit konzervatív, kicsit hajlamos a nosztalgiára, iszonyú jól és élesen kritizál mindent, ami szerinte arra érdemes, választékosan fogalmaz, de a szlengtől sem riad vissza.

Nos. Kiömlengtem magam.

Ez a könyve gyermekkoráról mesél, illetve az 50-es évek Amerikájáról, a tőle megszokott könnyed stílusban. A hangulatot már a fejezetek nyitóoldala is hozza: egy-egy korabeli, mai szemmel teljesen abszurd, rövid újságcikket olvashatunk itt.

Korosztályom valószínűleg jól tudja, milyen volt az élet a keleti blokkban akkortájt, jó átnézni a barikád túloldalára is. Ez az egyik dolog, ami miatt érdemes elolvasni. A másik: kevesen emlékeznek arra, milyen volt gyereknek lenni. De úgy tényleg. (Aki a kisherceggel jön, levélbombát kap.) Bryson emlékszik mindenre. Az iskolára, édesapja baseball- tudósításaira, az undorító nagybácsira, a különböző (!) boltokra, éttermekre, pubertáskori sokkokra, satöbbisatöbbi.

Egy-egy fejezetben kicsit elkalandozik Bill bácsi – atomkísérletek, kubai rakétaválság, ilyesmi – de ügyesen, szervesen illeszti bele a könyvbe.

Nagyon érdekes és kicsit elszomorító olvasni egy világról, ami sosem tér már vissza. (Hasonló érzés fogott el a Csikágó olvasása közben is.) Mikor még jártak emberek Amerika utcáin, lehetett választani különböző vendéglátóipar egységek között és minden város teljesen más volt, mint szomszédai. Sic transit. Ajánlom a könyvet mindenkinek.

(Oook) Ja, még valami. Rossz szokásom, hogy az utcán, menet közben olvasok. Tegnap a Thunderbolt Kid éppen a Dob utcát takarta ki előlem, mikor felpillantottam és egy öreg nénit láttam szabályos kétpontos állásban (aki nem tudja, mi az, megnézheti itt balra), ahogy enyhén alulról a könyvemre mered. Komolyan egy pillanatra azt gondoltam, hogy egy nyugdíjas street-linebackerrel hozott össze a rosszsors, és mivel a VII. ker. utcáin az olvasás tilos, móresre akar tanítani. De csak a könyv címére volt kíváncsi. Furcsa hely ez.