Karel Čapek emlékére,alázattal és szeretettel
áll a könyv legelején, nem véletlenül. A nagy előd stílusában íródott világvége-scifi stílusgyakorlatról van szó. A történetet egy ház lakóinak életén keresztül ismerjük meg, az emberi kapcsolatok – pubertáskori problémák, szerelem, hűtlenség, munkahelyi gondok – legalább akkora szerepet játszanak a könyvben, mint maga a fantasztikus rész. Vagyis sokkal fontosabb. Az első rész egy klasszikus világvége-alaphelyzet: a légkör szennyezettsége eléri azt a fokot, hogy jajnekünk, majd a szennyezőanyagok ki is csapódnak, és a kvázi-intelligens massza elönti a világot.
Jön a szükségállapot, rengeteg embert evakuálnak, aki marad, azok házanként egy lakásba költöznek össze – feszültségek, blabla.
A massza egyre okosabb lesz, hatalmas, állatszerű alakokat formál magából, támadásra indul az emberek ellen – no de a todomány és az emberi ész hatalma, ugye.
Itt következik a második rész, a horror. A masszát legyőzve az emberek önmagukra hozzák a pusztulást: elkezdik enni a massza maradékaként létrejött port, mivel az így keletkező élősködő tompaságot, nyugalmat, az állati ösztönök eluralkodását okozza. Ez ugye a könnyű út, ezért sikeres is – az emberek nagy hányada bebarnul, bandákba szerveződve randalírozik az utcán, zabál, vedel és ész nélkül kefél.
Itt jön egy aranyos kikacsintás: hogyan reagálnak az egyes államok / kultúrák a barnulásra? A könyv 1983-ben íródott, így azt hiszem, mindenki sejti, mi áll itt, és azt is, hogy amolyan „vörös farok” ez – de a vicc az, hogy ebben az esetben igaz a propaganda. Az önkényuralom (vagy egypártrendszer, vagy bármi) egy hasonló világvége-helyzetben hatékonyabb. Lenne.
Na de ez nem tartozik szorosan a könyvélményhez. Szóval barna járvány, de a tudós fők ismét megoldják a helyzetet, visszatérhetnek az evakuáltak – tehát beindulhatnak újra a gyárak, ömölhet újra a füst, Escher pedig rajzolhat valamit.
A sztori nem rossz, a karakterek sablonosak, és igazán idegesítő módon váltja Páral a narrációt. A fél tucatnyi főszereplő monológjai úgy folynak át egymásba, hogy még egy csillag sincs a két bekezdés között. A tengeri uborkánál valamivel intelligensebb vagyok, tehát nyilván rájöttem a negyedik mondatnál, hogy már más beszél, de ez akkor is hiba. Vagy igénytelenség.
Stílusgyakorlatnak nem rossz, de a példakép – Čapek – stílusával próbálkozni nem könnyű feladat. Ebből hiányzik az a könnyed báj, az a nagyon finom humor, az a szeretet, amitől egy könyv mestermű lesz.