Rögtön az elején szeretnék nyilvánosan bocsánatot kérni Doktor Úrtól, egyik legrégebbi cimborámtól és állandó jellegű tettestársamtól, aki gyanútlanul kölcsön adta nekem ezt a könyvet kb. négy éve. Tavalyelőtt nyáron még mintha említette volna, hogy visszaadhatnám, de szokás szerint kitérő választ adtam. Két hete viszont átrendeztem a könyveimet és könyvtáram felböffentette kötetét – gondoltam egyszer élünk, tulajdonképpen el is olvashatnám.
Tehát most virtuálisan is megszaggatom ruháimat és hamut szórok a fejemre. Én igen nagy vétkem.
És akkor talán pár szót a könyvről is. Illetve mégsem, messzebbről kezdem. Azt hiszem, hazánkban viszonylag ismeretlen maradt Mordecai Richler, a magam szerény eszközeivel megpróbálok kicsit változtatni ezen. Az Így látta Barney (Barney’s Version) volt az első találkozásom a bácsival (szintén Doktor Úr nyomta a kezembe), arra a könyvre mostani értékelési rendszerem szerint habozás nélkül 6ost adnék, csak. De. Elfogyott iszonyúan és nem is nyomták újra, antikváriumban sem láttam soha életemben, szomorú az én szívem. (Angolul véletlenül megpillantottam pár hete, majd ha magas likviditású eszközökből jól el leszek eresztve, meg is veszem. Majd.) Kezdek teljesen átmenni énblogba. Na. Tehát.
Richler egy kanadai zsidó író, származása legtöbb könyvében hangsúlyos szerepet kap. Rengeteg esszét, társadalom- és egyéb kritikát is írt, amelyekkel sikerült Kanadának gyakorlatilag a teljes lakosságát magára haragítania – különös tekintettel a francia és az angolszász québeciekre, a zsidókra és a keresztényekre. (Ide illik a Woody Allen klasszikus, hogy „X. rabbi sajátos humoráról az a hír járta, hogy több pogrom közvetlen kirobbantója volt.”) Ha Tisza Katában egy szemernyi tehetség is lenne, hasonlókat írt volna az erdélyi magyar zsidó létről talán, de ez nem sikerült szegénynek.
Mind az Így látta Barney, mind a Joshua then and now sok önéletrajzi elemet tartalmaz – a Richlert ért kritikák jó része hányja a szemére azt, hogy nem elég fantáziadús és hogy sokat ismétel. Ami az ismétlést illeti, valamennyire alá tudom támasztani, lehet, hogy a 4. regényét már nagyon fogom unni, de azért nekifutok. Nem olyan zavaró.
A Joshua then and now-t egyenesen „kvázi-önéletrajzi” regényként emlegetik a kanadai kritikusok, én pedig hiszek nekik. A regény főhőse Joshua Shapiro, a sikeres sportújságíró és irodalmár, a könyv elején súlyos balesete után lábadozik, és próbálja rendbe tenni magában azt, hogy elhagyta a felesége és hogy kiderült róla, hogy homoszexuális. Ez indításnak elég erős, de sajnos a feszültséget nem lehet ennyi oldalon keresztül fenntartani. Nem mondom, hogy untam volna egy oldalát is, de azért talán egy picivel lehetett volna rövidebb – „Fasiszta szerkesztőt ide!” – kiáltanék, ha 1980-ban olvasom.
A cselekmény a mindenki számára jól ismert módon több idősíkon játszódik (ezt mindig is le akartam írni egyszer). Joshua lábadozásának ideje az első, ez ad keretet a regénynek, visszaemlékezéseiből pedig kibontakozik a gyermekkor az ex-boxoló, kisbűnöző apával és a sztriptíztáncos anyával. Megismerjük a fiatal Joshua utazásának történetét Angliába és Spanyolországba (innen elmenekül, miután összekülönbözik a CSÚNYA GONOSZ NÉMETTEL, Dr. Dr. Müllerrel). A harmadik síkon pedig a Joshua balesete előtti események zajlanak: feleségének tróger bátyja ismét megjelenik a család életében, hogy zűrzavart okozzon. Pénz, szex, intrika. Felüti a fejét az ocsmány múlt, nem is mesélem tovább, kész skandalum.
Az állandó témák is visszaköszönnek: előszeretettel rúg bele Richler az emberi ostobaságba, a sznobizmusba és a nacionalizmusba. Ez utóbbi miatt kapott horogkeresztes leveleket (a quebeci franciák elég keményvonalasak és érzékenyek), illetve a kanadai zsidó közösség is elhatárolódott tőle, mivel a cionizmust sem hagyja ki, ha már a nacionalistákat szidja. (Igaz, egy zsidónak könnyebb bírálni a cionizmust, de mindenképp kell hozzá bátorság is.)
Szintén állandó témája Richlernek a család: hogy bírják ki az emberek egymás mellett 30 évig, a gyereknevelés problémái, a feleségem problémás családja – ismerős témák mindenkinek. Okos író, nem találok jobb szót. Nem hiszem, hogy kellemes ember lett volna (nagyon szeretett hülye vicceket csinálni mások kárára), de egész biztos nagyon okos volt.
Jól van felépítve a könyv, szép nagy ívben érkezünk a befejezésig, az utolsó 30 oldalon jó pár slusszpoénnal kedveskedik nekünk Richler. Örülök, hogy elolvastam.
És most következzék valami egészen más. A következő posztra valószínűleg nem kell ilyen sokat várniuk a kedves gyerekeknek, egy harmad ilyen vastag fantasy regény a következő áldozat. Történt ugyanis, hogy a KönyvesBlogon olvastam egy magyar írónő könyvéről egy ömlengő kritikát, amit fikázós kommentek is követtek.
Szlobo ámokfutása után persze már nem csodálkozom, a Pirkadatra várva véleményezése óta ugyanis megtudtam, hogy a magyar fantasztikus irodalomban is vannak barikádok, orbánviktorok és gyurcsányferencek – és azt is, hogy én az egyik tábor csahos kutyája vagyok. Ezt nem is bántam annyira, mert egyrészt tartozni valahová jó érzés – még ha nem is tudok róla -, másrészt a szegecselt bőrnyakörvek mindig is felizgattak.
Majd szintén a KönyvesBlogon Kleinheincz Csillával egy interjú is készült, ehhez volt fotó is, és mivel perverz állat vagyok, elhatároztam, hogy ravasz módon összeismerkedem vele. Sikerült, élőben is rendkívül helyes csaj, csak sajnos van egy hatalmas gyűrűje is. Engem meg köt a szerzetesi esküm mondjuk. Na mindegy. Szóval dedikálta nekem a kötetét, aztán meglátjuk.
