Még alig voltam gimnazista, mikor a Gyilkos idő c. sci-fi antológiában először találkoztam Philip K. Dick egy novellájával (addig nem olvastam Galaktikát, mea culpa). Igazán érdekesnek találtam Isaac Asimov előszavát Dick írásához, hogyaszongya:
"Sohasem találkoztam Philip Dickkel, de azt azért hallottam felőle, hogy "tudattágító" szerekkel kísérletezik. Emlékszem, ezt nagyon ízléstelennek találtam.
Azt is hallottam, hogy az efféle szerek serkentik az alkotófolyamatot. Miután magam ilyesmivel sohasem próbálkoztam, nincs személyes tapasztalatom a téren. De abban biztos vagyok (ösztön?, megérzés?), hogy a drogok nem segítenek az ihletnek. Azt sem hiszem, hogy egy szer "tudattágító" lehet. "Tudattorzító" annál inkább.
Az író legfontosabb munkaeszköze az agya, ez nyilvánvaló. Másodlagos munkaeszköze, mondjuk, az írógépe vagy a szinonimaszótár. Tudtommal még senki sem verte kalapáccsal az írógépét azon meggyőződésből, hogy így erősebbek lesznek a mondatai. Akkor hát mi értelme vegyi kalapáccsal csépelni az agyat?"
Ezt 14 évesen teljesen érthetőnek találtam, majd egy zűrösebb kamaszkor következett, amely közben és után már sokkal jobban értettem Dicket, illetve írásait. Hogy miért ez az ízléstelen tapicskolás az énblog posványában? Mert P.K. Dick könyveit vagy nagyon szereti valaki, vagy nagyon utálja őket, és az első csoport, valamint a kábítószerproblémákkal küzdő emberek halmazai egyáltalán nem diszjunktak.
P. K. Dick szerintem elsősorban novellában zseniális, a regényei többször sikerültek gyengére - és ezt elsősorban a sok szintetikusnak tudom be. A jó ötleteket nem tudja mindig végigvinni, illetve nem tudja eléggé fölépíteni, megszerkeszteni ahhoz a regényt, hogy az olvasó teljesen elégedett legyen vele. Dick általában - és ebben a könyvben is - milyen könnyedén rúg fel minden tudományos tényt, vagy törvényt, abszolút nem érdekli az időutazás paradoxona, vagy a fénysebesség-határ. Megközelítése szöges ellentétben áll a fantasztikus irodalom nagyjaiéval, akik az emberiség, társadalom és technológia problémáit boncolgatják, ő saját kétségeit, paráit, látomásait akarja elmesélni, és erre a legalkalmasabb eszközt a fantasztikus irodalomban találta meg. Ez viszont a legritkább esetben eredményez koherens regényt. Nem feltétlenül erőtlen, vagy rossz írásokról van szó, de általában szét vannak csúszva rendesen.
Valami ilyesmit éreztem a Várjuk a tavalyi évet kapcsán is. Az alapötlet tipikusan Dickes: a Föld -Lilicsillag koalíció hadban áll a csúf rovarszerű lényekkel, akik viszont még mindig jobb fejek, mint szövetségeseink. Feltűnik egy új, hiperaddiktív drog, amely az időben lódítja előre-hátra a fogyasztót. A főhős, Eric Sweetscent egy műszerv-beültető orvos, aki a Föld legfontosabb emberét gyógyítva belekeveredik a politikába. Eric házassága romokban hever, bedrogozva ellátogat több alternatív jövőbe, látja a háború kimenetelét, és rájön a Földet irányító nagyfőnök titkára. A cselekményről Dick könyvei kapcsán nem érdemes sokat beszélni, mert a történetek mindig annyiszor ki vannak tekerve, hogy komoly spoiler nélkül egy mondatot sem lehet leírni, így ezt nem is teszem.
Viszont gyorsan kitérve a történet legvégén olvasható bölcselkedésre: ez sem tetszett. Leegyszerűsítve arról van benne szó, hogy a nehéz élethelyzeteken nem ér változtatni, mert az meghátrálás a kihívások elől. Szerintem ez baromság, ha tehetjük, miért ne javítsunk az életünkön?
Nos, akkor miután P. K. Dick kapcsán a kedves gyerekek megismerkedtek kamaszkorommal és ars poeticámmal, zárom a könyvértékelőt. Nem volt túl erős darab, de küldöm a negyedik bének, meg mindenkinek, aki volt már rosszul hallucinogéntől.
Más. Most tudtam meg a HVG-ből, hogy Kőszegi Dia profi danos gójátékos lett Koreában. Felszólítom Geistwaldot, hogy szenteljen egy rövid posztot a témának.
