Paul Torday - Lazacfogás Jemenben
Nito o ou mono wa itto o mo ezu. Aki két nyulat kerget egyszerre, egyiket sem tudja elejteni. Kivéve persze, ha zseni az illető, Paul Torday pedig úgy tűnik nem az. Egyszerre szórakoztatni és igazán mély dolgokat mondani nehéz ügy. Egyébként is, valaki 59 éves koráig üzletemberként tengeti napjait, majd hirtelen írni kezd - hááát, hallottunk már megvilágosodott vezérigazgatóról, de nekem sokkal inkább az a benyomásom, hogy Torday valamiért elhitte, hogy ő mindenhez ért. Például az íráshoz. Pedig nem. Előrebocsátom, hogy az emberek többségének egyáltalán nem ez a véleménye, Torday kapott Wodehouse-díjat is!
Egy gyors közbevetés a külalakról (mivel nekem annyi ízlésem van a grafika terén, mint egy cserép muskátlinak): Kovács Bálint, a KönyvesBlog Borítómustra sorozatának főmuftija hamarjában értékel:
Abszolút középszerű borító, valószínűleg annyi a koncepció mögötte, hogy az összkép lehetőleg minél egzotikusabbnak tűnjön. Ezért a narancssárgás hegy dominanciája, és a fenti kaleidoszkópszerű minta. Úgy tűnik, a tervező az egzotikumon kívül másra nem is nagyon ügyelt: a hegy idegesítően homogén, a fenti izé pedig abszolút nem illik a többi részhez. Jobb ez a borító, mintha mondjuk nem lenne ott semmi – ennél viszont nem is nagyon lehet több pozitívumot elmondani róla.
És most következzék valami egészen más.
Az alapsztori próbál abszurd lenni: egy milliárdos, jemeni sejk skóciai lazacokat akar telepíteni Jemenbe, hogy ott majd együtt horgászik úr és szolga, a társadalmi különbségek pedig legalább a folyóparton eltűnnek.
Ez egyáltalán nem olyan abszurd, mint amilyennek Torday szánta, lásd a mellékelt elvetemültséget. A történet főszereplői Dr. Alfred Jones lazacológus, Muhammad ibn Zaidi bani Tihama, a sejk, Harriet Chetwode-Talbot ingatlanokkal foglalkozó kisasszony és Peter Maxwell, a brit miniszterelnök kommunikációs igazgatója. Leveleken, naplókon, emaileken keresztül három narrátor kísér minket végig a regényen, a sejk nem. Ő nem narrál, ő a Titokzatos Bölcs Próféta.
Pár oldal után már látszik a könyv legnagyobb gyengesége. Szájbarágós. Dr. Jones leírja a házasságát naplójába. Megtudjuk, hogy felesége egy igazi törtető, frigid picsa. Harriet levelet ír vőlegényének, akit Irakba vezényeltek. Megtudjuk, hogy szereti és aggódik érte. Sejtjük, mi lesz a sorsa a katona bácsinak. Hihetetlenül idegesítően bontja ki Torday a magától értetődő dolgokat, néha kedvem lett volna felhívni, és ordítani vele, hogy értettem már 10 oldallal ezelőtt is.
A regény közepe sem sokkal jobb. Alakul a lazacprojekt, tökéletesen megjósolható pályán futnak a szereplők, és időnként elolvashatjuk, hogy a sejk mekkora humanista és látnok és próféta és mittomén, és egyébként is szeretnünk kell egymást és roppant érdekes dolog más kultúrákkal találkozni. Ja, és a politikusokat semmi nem érdekli, csak a saját népszerűségük. Aszta.
Kínkeservesen eljutunk a könyv végére, ami annyira nincs elszúrva, mint várnánk. Annyira nem, hogy felhúzza az értékelést kettesre.
