Volt már szó a regényről, így most csak egy bekezdésben térnék ki arra, hogy miarosseb ez, majd következzen az, hogy bennem milyen érzéseket ébresztett.

Judittól lopok:

A történet kezdetén a Tau, a Földtől távoli kolonizált bolygó idillje szertefoszlik, mikor több évtizedes utat kövezően megérkeznek a háború sújtotta Földről a milliókat szállító, krio-bölcsőkkel teli űrhajók. Az események sodrában – melyet egy másik kolónia, a Pavonis és egy rejtélyes vírus befolyása is bonyolít – a két főszereplő, Eliott és Nicole elszakad egymástól, hogy jóval később már-már morbidnak nevezhető módon találkozzanak ismét.

Megkezdődik az emberiség kettészakadása, nagyjából a régi recept szerint: közös tudat / mesterséges intelligencia, aliens / predator, zergek / protossok. No, lássuk, hogy éltem meg én.

Nem tudom, ismerik-e a gyerekek a How It Should Have Ended oldalt. Itt bonyolult, közismert történeteket oldanak meg a mű-gordiuszi csomó átvágásával, kedvencem a Gyűrűk Ura ésszerű lebonyolítása. Többször is eszembe jutott, mialatt a könyvet olvastam.

Rögtön kezdődik azzal, hogy a főszereplők örökbefogadott kislányának van egy halálos, fertőző betegsége, amiről gyakorlatilag senki sem tud. Ugyan csak vérrel és nemi úton terjed, de könyörgöm, az óvónéninek akkor is kell tudni, ha pl. HIV-frtőzött a gyerek, nem? Olyan a világon (semelyik világon) nincs, hogy örökbe adjanak egy ilyen kölyköt anélkül, hogy a szülőkre súlyos kötelességeket ne rónának.

A regény első pár oldalán belefutottam egy gazdasági anomáliába is, ami annyira idegesített, hogy sokszor akartam falhoz kúrni az egészet, úgy ahogy van. A 110. oldalon ugyan kaptam magyarázatot, de ezt már kevésnek éreztem. Mivel naplókról van szó, nekem ne emlegessék a regény harmadán keresztül triviális megoldásként a Föld túlnépesedésére, éhínségre és gazdasági válságra, hogy hárommilliárd (!) embert hibernálnak, majd csodálkozzanak rá, hogy hátazhogyislehetkérem. Tényleg (a könyv univerzumában) logikus a 110. oldali magyarázat, de akkor is.

Szóval rettenetesen idegesített a könyv kábé a közepéig, innentől - ahogy Judit is írta - már egyre kevesebb a cselekmény, inkább filozófiai viták folynak a szereplők között, amit félve írok le, mert ettől lesz olvashatatlan számtalan, klasszikusnak kikiáltott regény, de EZ éppen nem volt béna, nem idegesített.

Azért volt, ami de. Van Richard Morgan Valós halál című cyberpunkja, aminek lényege, hogy az ember tarkójában van egy izé, ami digitálisan rögzít mindent, ami az agyunkban zajlik, és ha az ember teste elpusztul, egyszerűen az ügyvédek kerítenek neki egy másikat, így senki nem fél igazán a haláltól, csak attól, hogy tarkón lövi egy Gripen.

Hát ilyen NINCS BASZKI! Az már nem te vagy, a te agyad meghalt és eltemették! Nincs a világon olyan, akit ne riasztana testének pusztulása! "Haggyacsakjózsikám, majd veszek egy néger futballista testet, ha megjön a segély. " Nem. Nyet. Ugyanez vonatkozik a Poszthumán döntés digitalizált embereire, bár azt javára kell írni, hogy ha jól értettem, nem sokan választják ezt a lehetőséget.

Mindenesetre egészen elgondolkodtam, mire a végére értem, úgy csuktam be a könyvet, hogy még jó ideig pihentettem a pocakomon és hanyatt fekve bámultam a plafont azon mélázva, hogy akkor most mi is az élet, meg a halál, meg hogy le lehet-e programozni az embert, honnantól számít emberinek a mesterséges intelligencia (sehonnan), meg ilyesmi. Ha úgy teszek le egy könyvet, hogy elgondolkodtatott egy csomó dologról, akkor érdemes volt  elolvasni minden hibája ellenére. Ez nem felmentés persze, de így kiérdemelte, hogy ajánljam a kedves gyerekeknek.