Könyvesblogos újraposzt, szokás szerint.

Gerlóczy Márton - A szabadok testvérisége

Gerlóczy harmadszor futott neki, hogy regényt írjon, és meglepő módon ez sikerült is neki. Nem lett ugyan jó regény A szabadok testvérisége, de regény lett. Van neki szerkezete, vannak benne karakterek, meg minden.

Az alaphelyzet lerágott csont (ez nem baj): négy barát (haver? ismerős?) elhatározza, hogy elég volt Európából, az agyatlan emberekből, a taposómalomból, ők bizony elmennek kalóznak. Vitorlással. A Karib-tengerre.

Ehhez persze sok pénz kell, ezt megszerzik erővel, és természetesen egy vitorlás, amit kulturáltan megvásárolnak, mert akkor még Európában vannak, és itt így szokás. Annyira komolyan gondolják viszont a kalózost, hogy korabeli bukanér-jelmezeket is készíttetnek maguknak, kismajom is kerül, meg minden. Ettől agybajt kaptam. Lehet, hogy nagyon nem értettem az öniróniát - vessetek a mókusok elé -, szerintem Gerlóczy ezt komolyan gondolta.

A nagy út előtt viszont a narrátor még gyorsan megismerkedik egy lánnyal, beleszeret, de persze nem marad vele, hanem megy kalózkodni. Kap viszont egy naplót, hogy írjon le mindent, ezt meg is teszi, az E/1 tehát megindokolva, indulhatunk Kubába, yo-ho-ho!

Innen kezdett nagyon-nagyon nem tetszeni nekem a könyv. Tűzön-vízen elmennek kalóznak, aztán innentől a könnyűdrogok élvezetén kívül nem csinálnak semmi illegálisat. (Oké, megszöktetnek Kubából pár tagot, de Kuba Gonosz Kommunista Önkényuralom Amivel Kibaszni Erény. És igen, az adóelkerülés - bár általában jellemző a kalózokra - nem igazán csajozós bűntény. Ne gyertek Al Caponéval, köszi. ) Most komolyan, leszállnak kalózjelmezben a hajóról, aztán sorbaállnak a sarki ábécében cigiért.

Talán kiragadott kötekedésnek tűnik, de nem az. Egyszerűen nem ragad magával a sztori, hiteltelen, nyögvenyelős. Erről jut eszembe, a párbeszédek kritikán alulira sikeredtek. Erőltetettek, bénák, egy középiskolás wannabe-filmrendező első forgatókönyv-kezdeményét idézik. Azt az érzést biztos sok olvasó ismeri, mikor a romantikus vígjátékot nézi, és a Nagyon Szerethető De HIhetetlenül Béna főszereplő valami olyan dolgot művel, amitől a néző érzi magát kínosan, és elkezd benne sikoltozni egy vékony, de igen szuggesztív hang, hogy "Kapcsolj el, kapcsolj el!" No, Leslie, a hiperlazának szánt kokainfüggő szereplő mondatait olvasva pont így éreztem magam. Kínosan. Kizökkenti az embert, ha a Karib-tenger hullámai helyett Gerlóczy Márton izzadó arcát látja lelki szemei előtt.

Az erőltetettség kibukkan máshol is, mint például az "egyenes fasszal előre" refrén (copyright Palahniuk) gyakori használatában. Azt hiszem Száraz Miklós György fogalmazott egyszer úgy egy interjúban, hogy kell a regénynek a szerkezet, de ha kilátszik az állványzat, az tönkreteszi az egész művet. (Ha nem ő volt, küldjetek képeslapot a helyes megfejtéssel a balázskukac ertéelklub címre.) A regény közepére amúgy vagy Gerlóczy fáradt bele az egyenes faszba, vagy a szerkesztőnek lett tele a fordulattal az egyenes fasza, és kihúzkodta, ahonnan csak tudta. Effajta teljesen felesleges modorosságokból nagyon sok van a könyvben, ezeket egy az egyben ki kellett volna hagyni.

Vannak viszont tagadhatatlanul jól sikerült részek is, mégpedig a tájleírások, városok, helyszínek bemutatása, ebben tényleg erős Gerlóczy. Ért hozzá, hogy adja át egy hely hangulatát, varázsát - legyen az a jamaikai főváros éjszaka, vagy egy elhagyott tengerpart, ahol egyetlen szétkorhadt csónak hever. Nem teszek úgy, mintha nem olvastam volna Bächer Iván kritikáját. Tényleg az lenne a legjobb, ha az Ulpius inkább azért adna Gerlóczynak egy talicska pénzt, hogy utazgasson, akár blogoljon (a Khívától Keletre mondjuk alaposan feladja a leckét), és útikönyveket írjon. Egy fillért sem sajnálnék tőle.

Egy regényhez viszont sokkal több kell. A kitartással, az írás iparos részével nincs baj, de fantáziát például nem sokat találtam eddig G.M. könyveiben. Így van ez rendjén, nem lehet mindenki regényíró.

Csak a legtöbben ezt be is látják.