Könyvtáros Testvér jótanácsai

Cserna-Szabó András, Darida Benedek – Jaj a legyőzöttnek

Katzenjammerológiai kultúrtörténet.

A másnaposság a történelemben.

Művészek és a hányás.

Nagyjából így lehetne összefoglalni a könyv tartalmát. Hiánypótló mű. Sőt, megkockáztatom, hogy idővel alapmű lesz belőle minden gyakorló alkoholista számára. (És sokan vagyunk.)

Rövid, pár oldalas fejezetekből áll össze a kultúrtörténeti mozaik, a fejezetek végén pedig egy-egy, az adott témához valamilyen módon kapcsolódó receptet olvashatunk, melyek szintén a szerzők, sajátos stílusában vannak leírva.

Nagyon-nagyon tetszett. Önmagában már az is teljesítmény, hogy az amatőrszagú szóismétlést sikerült elkerülnie a szerzőpárosnak egy olyan könyvben, amiben MINDEN KIB*SZOTT mondat a berúgásról szól. Ripsect, mondaná AliG. Szellemes, szórakoztató, csodálatos könyv.

A nyomor szereti a társaságot, jó érzés szégyentelen, ocsmány alkoholistákról olvasni, akik mellesleg nagy művészek / gondolkodók. Imádtam.

Ja és még valami: igen innovatív, hogy a könyvhöz hányószacskót is adnak.

Zalán Tibor – Elfogult írások

Zalán Tibor elsősorban költő. Majd drámaíró. Végül prózaíró. (Ha mégsem, akkor ez nyáron kiderül, hivatalos vagyok dizájnerem esküvőjére, ahol ő is ott lesz. Majd megkérdezem.) Sajnos jómagam a líra-dráma-epika rangsorrendet pont fordítva állítom fel, de legyen ez az én bajom. A „kimerülve” és az „eltévedve” egyébként személyes kedvenceim közé tartozik és remélem, hogy megszületik a pentalógia többi három része is, de rólam azt hiszem mára elég ennyi.

Az „Elfogult írások” három részből áll, lássuk ezeket külön-külön.

Az „Arctalan nemzedék” rész a fiatal költők érvényesülési és egyéb problémáit elemzi elég belemenősen, én ha leveszem tollas fövegemet és nekiállok a harangok locsolásának sem tudok a témához hozzászólni, úgyhogy nem is teszem.

Következő rész: „A for kalára”. Az elmúlt sok (talán 20) esztendő közéletével, politikával, kultúrával foglalkozó írásait foglalják össze, a véleménnyel lehet nem egyetérteni, de a stílus remek.

És a lényeg, a harmadik rész, a címadó „Elfogult írások”. Mint már egyszer itt leírtam, időről időre rá kell ébrednem, hogy nem leszek író. Sem rocksztár. Nomármost Zalán Tibor kritikáinak elolvasása után pedig arra is rá kellett ébrednem, hogy könyvkritikákat sem kéne írnom, mert más jobban csinálja. (A kitágult világ, ugye. Régen a magam mikroközösségében én lettem volna a bárd, most az egész világgal kell versenyeznem. Bölcselkedés vége.)

ZT véleményét még akkor is érdemes elolvasni, ha nem ismerjük a kritika tárgyát és ami engem illet, versekben (sajnos) egyáltalán nem vagyok otthon. Meakulpa, de azt hiszem, rászokni már nem fogok a lírára.

Várom, hogy megismerjem.

Douglas Coupland – X Generáció 

Zseniális.

Pont.

Na jó, kedves gyerekek, azért mégis pár szót. (Zárójel és oook: az első könyv, amit a Könyves Blog miatt vettem meg. Respect és tisztelet Tibornak a békának. (Egyszer ittam vele úgy hat évvel ezelőtt. Jó fej gyerek volt akkoriban.)

Az X Generáció a Harcosok Klubjának békés elődje. Mert fogyasztók vagyunk. Senkik, akiken átlép a történelem, mert nem vagyunk elég hatalmasak ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot, de még csak eléggé nyomorultak sem ahhoz, hogy megsajnáljanak, vagy megemlékezzenek szenvedéseinkről.

Tényleg ki lehet szállni a mókuskerékből. Ki lehet költözni barátainkkal a sivatagba, hogy történetekkel szórakoztassuk egymást.  Én nem vagyok elég bátor, hogy kiszálljak. Több kell, jobb kell, biztonság kell, ki kell alakítani a változatlan kis világomat, hogy elázárjam magam a nagyobb, igazibb világtól. Szerencsére bedobnak néha egy hasonló könyvet.

Ajánlom ezt a könyvet a hetvenes években születetteknek.

Kedves gyerekek! A kevesebb is egy lehetőség. 

Gáspár András – Ezüst Félhold Blues

Egy remake mindig ösztönös gyanakvással tölt el. (Coppola életéről szóló könyvben olvastam valami olyasmit, hogy: „Coppola a Keresztapa harmadik részét forgatja parádés szereposztással, csillogó-villogó helyszíneken. A vak is látja, pénzre van szüksége.”) De ne legyünk csípőből rosszindulatúak. Az író talán rájött, hogy mit lehetett volna jobban / bővebben megírni, de azt még én is tudom, hogy egy írást csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Ha pedig abbahagytuk nyugodjék.

Szóval csakis a könyvhét őrülete vehetett rá, hogy hagyjam magam rádumálni Gáspár András klasszikusának új változatára. Igazából nem bántam meg, de ne szaladjunk a dolgok elébe.

Aki nem ismerné az eredetit (sem): Hősünk az általunk ismert Budapestről egy párhuzamos valóságba kerül, ahol nem győzött a Szent Szövetség, az Oszmán Birodalom félholdja még magasan áll. A világ önmagában is érdekes, a sztori is izgalmas, varázsgyűrű, NAGYON gonosz ember, háborús készülődés, minden. Különösen jónak találtam az eredetiben, hogy nem túl szájbarágós, egy-két kulcs-eseménytől eltekintve nincs odab*szva az arcunkba, hogy pontosan miben változott a történelem, illetve Wolf (a főhős) új világban töltött életének első időszaka is balladai homályba vész.

Na, az új változatban ezeket a részeket színezgeti elég sokat Gáspár András. Próbáltam hasonlatot keresni a régi és az új változat közti különbségre és eszembe jutott Jack London „Egy szelet sült” c. novellája. Az öreg, tapasztalt, szíjas izmú bokszoló, ahogy kiáll a fiatal, domború mellkasú, magabiztos ellenfelével. Ezt nem elemzem agyon. A régi regény sokkal szűkszavúbb, valamennyivel egyszerűbb nyelvezetű – e mögé puritánságot, ne igénytelenséget tessék beleérteni - épp ezért a mondatok sokkal jobban ütnek. Ha a Zíró nem árul el mindent, teret hagy a fantáziának – és mi másért lenne érdemes még olvasni?

Nem bántam meg, hogy elolvastam, de szerintem a régi változatot fogom leemelni legközelebb a polcról.

Hermann Hesse – Rosshalde

Száraz Miklós György mondta egyszer egy interjújában, hogy perszepersze, kell a szerkezet, megy az elgondolás egy regényhez, de ha kilóg a lóláb, ha az olvasó látja a gerendákat, akkor nem ér az egész semmit. Valahogy ezt éreztem én is a Rosshalde olvasása közben. Oké, hogy önéletrajzi ihletésű mű – megint csak éljen a fülszöveg -, de valahogy erőltetettnek hatott az egész.

Ami a témát illeti – művészet és család, házasság, szabadság – izé. Nem hozott lázba. Ami pedig a cselekményt: teljesen nyilvánvaló volt az elejétől, hogy mi fog történni, a stílus pedig olyan nemistudom. Szenvelgős. Patetikus.

Az üveggyöngyjáték marad tőle a kedvencem.

drMáriás – Lomtalanítás

DrMáriás igazi polihisztor és pszichopata. (Ajánlom mindenkinek a „Jelenetek egy APEH-adminisztrátor kalandos életéből” c. festménysorozatát. Megtekinteni itt lehet. Személyes kedvencem ez.)

-Hah! Ezt már annyiszor hallottam, a szánalmason külön szociokrimi rovat is van, az Amerikai Psycho személyes kedvenceim közé tartozik, lássuk hát! – kiáltottam bátran.

Majd felcsaptam a könyvet és már a harmadik oldalon rettenetesen rosszul lettem.

Nem csak úgy horror a lomtalanítás, hogy „de rossz ezeknek a szegény embereknek, megszakad a szívem”, hanem valódi, gyomorkavaró, naturalista horror-elemekkel tűzdelt leírás egy házra való reménytelenül elkallódott szerencsétlen hétköznapjairól.

DrMáriás nem használ sallangokat, nem hívja segítségül a nyelvet, hogy elborzasszon – mondatai szikárak, lényegre törők, semmi jele a bölcsész-elképzelésnek, hogy akkor írunk jól, ha minden mondatunk hemzseg a lehetőleg legképtelenebb metaforáktól, hasonlatoktól. (Ld: Beregi Tamás) A lomtalanítás tárgyilagosan tudtunkra adja, hogy a legtöbb embernek rettenetesen szar, a legtöbben maguk lapátolják a szenet saját poklukban (jaj baszki, egy bölcsész-metafora), valamint semmi esély arra, hogy valaha, valamitől jobb lesz.

Nincs bűnös, nincs felelős, nincs megoldás, nincs megváltás. Ennyi. Remekül megírva.

Olvassátok el, kedves gyerekek, de előtte zárjátok jól el a gyógyszereket, a kötelet és a borotvát!

Ray Bradbury – Az öröm masinériái

Kedves gyerekek, főleg Pici Éjdzsáj! Bradbury bácsi talán a legnagyobb mesemondó, akit valaha hátán hordott a föld. Gyakran beskatulyázzák science-fiction íróként, de ő nem az. Írt számtalan fantasztikus történetet is (lehetne külön-külön számmolni scifinek, fantasynak, horrornak, de minek), de még több olyat, mely hétköznapi emberekről szól – nem ritkán öregekről, szegényekről, számkivetettekről.

Bradbury bácsi mesél még ma is és ez jó. Nem tudom, miért ilyen népszerűek a werkfilmek, miért akarják annyian látni, hogyan csapta be a szemüket a mozi. Számomra ez kiábrándító. Nekem akkor jelent élmény a film, ha Neo tényleg felmászik a falra, nem kötélen lóg. Ha Gandalf tényleg feneketlen mélységbe zuhan, nem hanyatt dobja magát pár szivacsra. Nem érdekel, hogy ha kockánként végignézek egy filmet, hol látom belógni az operatőr seggszőrét.

Bradbury bácsi nem hegeszt díszleteket. Mesél. A Földről.

Isten tartsa meg jó szokását.

Milan Kundera – Tréfa

Maminti, a kicsi zöld tündér is lelkén viseli műveltségem ápolgatását és kezembe nyomta a Tréfát, köszönöm neki itt is.

A világ legjobb könyvei arról ismerszenek meg, hogy össze sem lehet írni, annyi dologról szólnak. A Tréfa persze első körben mindenképp a sztálinizmus visszásságairól szól, de a szeretet, szerelem és ezeknek önzése, a szex, a szex mint eszköz, a bosszúvágy, múltba révedés, népművészet, hagyományok szükségessége, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi – ezekről mind olvashatunk ebben a nem túl vastag mesterműben.

Továbbá. A hazatérés témájával kapcsolatban - melyet kicsit pedzegettem itt - , szintén fontos gondolatokat olvashatnak az érdeklődő kedves gyerekek. A két könyv szerintem amúgy is sokban hasonlít egymásra. (Grecsó Krisztián örül majd, mikor világhíres leszek és ő is idetéved a blogra.)

A zseniális könyvekről nem lehet röviden írni. Ezért ezt teszem.

Piers Paul Read – A templomosok

Read nem gecizik – a templomos lovagok történetét tényleg Salamon Templomával kezdi. Egyből gyanakodni kezdtem, hogy nem egész en olyan lesz a könyv, mint vártam. Nem is lett olyan.

Összefoglalva: nem a templomosokról szól a mű, hanem a keresztes háborúkról. Ha így nézzük, viszonylag jól indul, nem ott kezdi, hogy „és akkor elindultak”. Az iszlám rövid története, térhódítása, reconquista, majd jönnek a keresztes háborúk. Ez még nem lenne baj. De.

Egyrészt.

A templomosokról viszonylag kevés szó esik (jójó, az alapítás és a koncepciós per viszonylag részletesen le van írva), inkább átfogó jellegű munka akar lenni. A templomos címmel meg gondolom többet el lehet adni, mert így megveszik azok a félhülyék is, akik zabálták a Da Vinci kódot. Ha legalább a templomos rend története köré lenne felépítve a munka, de nem. Semmi nincs arról, hogy milyen bankhálózatot alakítottak ki, ezzel kapcsolatban szó sem esik a leszámítolásról, a váltók rendszeréről amit ők találtak ki. A nagymesterek néha szóba kerülnek, de hogy végül is ki volt nagy jelentőségű és miért, arról semmi, a rend veszténél pedig meg sem említi az író az aprócska tényt, hogy Szép Fülöp 200 000 arannyal tartozott nekik. Ami azért megmagyaráz egy-két dolgot.

Másrészt.

Kurvára nem lehet egyszerre regényt, és történelmi összefoglalót, elemzést írni. Egy példa: Egyik oldalon leírja, II. Orbán pápa merre járt, mit avatott fel, hol imádkozott.

„Vajon mire gondolhatott II. Orbán pápa, amikor Szent Maiolus sírjánál imádkozott?”

Anyádra. Főleg.

Ugyanazon az oldalon a zarándokútról:

„A szárazföldi utazás feltételei a magyarok XI. század első éveiben történt megtérése után kedvezőbbé váltak...”

Ennyi odabaszva, semmi a „megtérés” politikai hátteréről (miért pont Mária országa lettünk, satöbbi), egy mondat. A keresztes háborúk szempontjából is fontos volt a Magyar Királyság, nem csak a Kossuth SS-tag gonosz ikertestvérem beszél. A fordító azért lábjegyzetben elmondja, hogy Szent István 1018-ban megnyitotta a szárazföldi útvonal magyar szakaszát. És itt jön a vér gáz rész.

Többször előfordul, hogy a fordító (Majorossy Judit, történész doktor) lábjegyzetben kiigazítja a tárgyi tévedéseket. Nem egyszer, nem kétszer. No komment, tényleg. Ez a legalja. A kedvencem:

„X. Gergely...Rómába ment, ahol 1272. március 27-én a pápai tiarával megkoronázták.”

Fordító megjegyzése:

„Jelképes értelemben, mert a tiara, azaz a hármas pápai korona először V. Kelemen pápa fejére került.”

Nem mondom, hogy én tudtam. De ha történész, miért ír le tárgyi tévedést? Mert regényt akar írni. Nem kell.

Még egy kis csemege:

„A hidegebb éghajlathoz szokott nyugatiak, akik télen nem jutottak friss gyümölcshöz és egyéb terményekhez, akik számára ez idáig még a burgonya is ismeretlen növénynek számított...”

Nem ajánlom.

Üdvözöl titeket:

Kedves gyerekek! Addjátok össze, hány tagja van a bizottságnak, szorozzátok be kettőszázezerrel , majd keressétek ki az állampolgári ismeretek könyvetekből az adókulcsot és azzal is szorozzátok be. Ne felejtsétek el az ellenőrzést, mert pontlevonás lesz!

Nézzük meg, kedves gyerekek, mit csinál az emlékbizottság.

Adjuk hálát az Úrnak, hogy tájékoztatnak minket. Legalább erről.

Nem jó dolog sokat dolgozni, mert nem jut idő az olvasásra, illetve ami jut, azt a könyvre borulva, horkolva tölti az ember.

Sándor Kálmánról én még nem hallottam. Ez az én hibám. Meg az oktatóim hibája, mert nehogy már csak az enyém legyen. Tehát.

Sándor Kálmán József Attilával együtt volt főiskolai hallgató Párizsban, ami nem a legrosszabb előjel, ha valaki írni akar. Jó barátok voltak (ezt József Attila írta le, mint most megtudtam), együtt látogatták közös szerelmüket, hogy ki nyert, az persze nyilvánvaló. (Tipp: S.K. jóképű is volt, na.)

Deportálták Dachauba, hazajött, kapott József Attila-díjat (haha), 62-ben halt meg.

Ennyit tehát az íróról. (kezdem magam ismételni)

A Sírásó és a Bába egy válogatáskötet, de sajnos a novellák után nincs feltüntetve, mikor íródtak (tök jó szó az íródni), annyi azért lejön, hogy nagyjából a bácsi életének minden szakasza képviselve van.

No, akkor a novellák. Ez nehéz, pont a fent említett okok miatt.

Van jó pár önéletrajzi ihletésű, vagy egyenesen önéletrajzi szösszenet (Játékszenvedély, Humanizmus, Az albérlő arcképe), Horthy-korszak, háború, éhezés. Jók. Bezáró üzletek, elbocsátott könyvelők, éhező, állati sorba süllyedt munkások (Szipkaárus, A neandervölgyi főkönyvelő, A kőszáli sas)– szintén a Horthy-éra termései, csak nem (kizárólag) saját élményeken alapulnak.

Talán a láger-novellák kivételek, nálam a témában Örkény: Lágerek népe vezet, ezt még imádott nagyapám beszámolói sem tudják felülmúlni. (Igaz, a Zord idők c. novella még nálam is kibaszta kicsit a biztosítékot: egy Sándor Kálmánból készített „rituális mosószappan” ír haza Magyarországra, Boldogult Zsiradékforrásomként hivatkozva az íróra. Gyűlöletbeszédtörvény, MUHAHA.)

Olyan társadalomkritikai írások is vannak szép számmal, melyben egy elképzelt országban történt eseményeket olvashatunk, ezeket kicsit szájbarágósnak éreztem, de ez csak azért van – mint már húszezerszer leírtam -, hogy az azóta eltelt kb 80 évben ezt az eszközt már az unalomig koptatták. Nem rosszak, csak olvastam már rengeteg ilyet.

Vegyük Rimbaud-tól az Akasztottak bálját, mehet rá egy kis Lédával a bálban az íze végett és máris kész a Sikkasztók tánca, írtasándorkálmánverse. Borzasztó és nagyon jó pillanatkép.

És a vörös farok. Slarkó József nyugalmazott mintaasztalos különös története. Ez ’56-ról szól, ahogy a csőcselék forradalmárok akasztják a becsületes embert. Hát...izé. Kellett ilyet is írni biztos.

Sajátos gyűjtemény szatírával, realizmussal, groteszk elemekkel – érdemes elolvasni.

Kínlódtam annak idején, mikor először olvastam a könyvet, hogy találó fordítást ötöljek ki a „Neverwhere” szóra, de a „Sosehol” volt a legjobb, amivel elő tudtam rukkolni, így aztán nem erőltettem tovább.

Richard Mayhew egy teljesen átlagos figura, Londonban él, tökéletesen érdektelen munkát végez és úgy gondolja, szerelmes a barátnőjébe.

Míg. Egy napon.

Richard egy Door nevű sebesült lányt talál a járdán, menyasszonya határozott utasítása ellenére gondjaiba veszi, és  - előre látható módon – megkezdődnek a Kalandok. Két rosszarcú – Mr. Croup és Mr. Vandemar - keresi a lányt Richard lakásán, de ő megmagyarázhatatlan módon eltűnik, míg a rosszfiúk ott tartózkodnak, Door patkánypostával üzen egy segítőjének, akiért Richardnak kell elmennie sosem látott utcákon, helyeken keresztül. Minden rendben is megy, a lány távozik, de Richardot természetesen nem hagyja nyugodni az egész, Door után ered és eljut a Lenti Londonba, mely egy különös, torz fantáziaképe Londonnak, ahová az elkallódottak, kitaszítottak, deviánsok kerülnek és persze a természetfölötti lények, melyek a „Fenti London” modern világába nem illenek bele. (Menny és pokol közt harmadik.)

Viszont Richard, miután belépett ebbe a világba, egyszerűen megszűnik létezni a miénkben – senki nem emlékszik rá, nem látják, nem hallják – egyszerűen nincs és nem is volt soha, így hát nekiindul Door-ral és segítőivel (de Carabas márki és a Vadász), hogy segítsen neki megérteni és megbosszulni családja lemészárlását.

Innentől pedig felesleges lenne mesélnem (olvassátok el inkább), ehelyett szabad ömlengésem következik a könyv kapcsán mindenről.

Két párhuzamot is felfedezhetünk a Neverwhere és a Galaxis Útikalauz között. (Nem azt mondom, hogy lopás. Párhuzam.) Először is: a Neverwhere egy tévé-sorozatnak indult, ennek forgatókönyvét bővítette ki Gaiman később regénnyé. (Mint bizonyára MINDENKI tudja, az Útikalauz egy BBC rádiójáték-sorozat volt gyermekkorában.)

Másodszor: Gaiman főhőse is egy igazi kovácsjános, egy jellegtelen, szerencsétlen figura (Arthur Denttel ellentétben viszont ő változik, és (relatíve) nagy tetteket visz végbe.)

A Lenti London világa elsősorban a londoni földalattira épül, rengeteg a játék az állomásnevekkel: Knightsbridge igazából a Night’s Bridge, egy valódi híd, melyen átkelve könnyen elragadhat az éjszaka; a Blackfriars állomáson valóban szerzetesek élnek; Earls’s courton tényleg megtaláljuk a gróf udvartartását, Shepherd’s Bush-nál pedig ott van a Pásztor, akitől mindenki retteg odalent.

Az ötlet persze nem új, ilyesmi Luc Besson-tól a Subway (illetve azóta a magyar koppintás, a Kontroll is), Gaiman fantáziája mégis egyedi, új helyszínt teremt, én pedig amúgy is sokkal jobban szeretem a világunkhoz valamennyire kötődő alternatív valóságokat, mint a teljesen elszállt megoldásokat. Tetszik, na.

Ha fülszövegíró lennék, valami olyasmit sem szégyellnék leírni, hogy „...és a földalatti már sosem lesz a régi!”. De szerencsére nem vagyok az.

Él, lüktet, logikája van, megfelelő kémiai anyagok fogyasztása után London Below teljesen hihető.

És hát a karakterek. Richardról ugye túl sok mindent nem lehet elmondani. Ott van a családja emlékéért bátran küzdő kislány Door. Az énközpontú, elegáns, hideg szívű de Carabas márki. (Na, az ő neve honnan jön? Jutalomtúrórudi az első helyes megfejtőnek.)

A már említett gonoszok - Mr. Croup és Mr. Vandemar- egyszerűen zseniálisan vannak megírva. Mr. Croup a folyton csevegő, körülményesen fogalmazó, rókaszerű alak, és Mr. Vandemar a hatalmas termetű, szűkszavú, mindent szó szerint értő társa teljesen archetipikusak, ennek ellenére valahogy mégis egyedi és baromi félelmetes figurák. Croup és Vandemar nem ilyenné váltak, mert a gyermekkoruk blabla, nem pénzért csinálják, ők egyek a szakmájukkal. Embereket bántanak. Kínoznak. Ölnek. Ezért vannak. Ezek ők. És pont ezért – ők a legjobbak.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Tényleg mindenkinek. Ha valakit az angol nyelv aggaszt, a nyelvezet sem túl nehéz, kedves nagynéném Gaiman könyveit (is) használta angoltanulásra – ráadásul őt nem is nevezném fantasy-rajongónak.

Nemsokára jön a mozikba a Stardust (ezt is tessék elolvasni), remélem csinálnak új filmet a Neverwhere-ből is.

Kedves gyerekek! Ha a metróban egy angyallal találkoztok – az legalábbis legyen gyanús.

Nagyon szeretem Csurkát. Sajnálom, hogy nem írt tovább a rendszerváltás után. (És azóta nem is került színre darabja)(Vagyis írt, de nem szépirodalmat, a blog pedig csak arról szól.) Okos, szellemes és – aki nem olvasott tőle semmit, annak számára talán meglepő módon – rengeteg szeretettel ír.

Ennyi tehát a Zíróról.

A kötetben két kisregény található, a második a kardos, arról tehát később. Az első címe: „A csodaló” és Kincsem történetét meséli el röviden: hogy kezdett versenyezni, mit jelentett egy világbajnok ló akkor Magyarországnak. Csurka nagyon szereti a lovakat, a lóversenyt és mindig jó hallgatni / olvasni, ahogy valaki mesél arról, amiért odavan. (Télen délután 5-től 7ig pl jó volt Pápai tanárurat hallgatni, mert nem annyira előadáson éreztem magam, hanem hallgattam, ahogy egy okos ember a szakmájáról mesél, amit nagyon szeret. Oook vége.)

Szóval akit kicsit is érdekelnek a lovak, az még olvassa el Rákosi Gergellyel közösen írt könyvét is, „Így, ahogy vagytok” a címe. Mert jó.

A kard.

Házaspár ráakad Bécsben a pallosra, mellyel Frangepánt és Zrínyi Pétert lefejezték. Pénzzé teszik mindenüket, hazahozzák, itthon pedig huzavona, gyanakvás, üldöztetés, kiközösítés. Mondhatnám, hogy a letűnt világ, meg milyen érdekes, de az igazat megvallva teljesen rosszul lettem, mire végigolvastam. Valahogy annyira kivan a tököm a mai Magyarország ocsmányságával, hogy a 30 évvel ezelőtti ocsmányságoktól is elfog a hányinger.

2007-ben miket tudna írni Csurka...

A filmet még nem láttam, ha megy a Filmmúzeumon, majd felvetetem valakivel.

Kedves gyerekek! A politika nem úri huncutság dolga!

- Nem először olvasom „ezt” a regényt, de minden alkalommal kultúráltan remekül derülök-. vallotta be arcán enyhe pírral, de férfias valójában kihúzva magát Könyvtáros Testvér.

- Parti Nagy Lajos munkásságát amúgy is „nagyra” becsülöm, - folytatta remegő hangon, de erőt véve gyomrának zihálásán ,- hiszen génienek tartom ŐT a maga valójában, gyakran álmodoztam arról a patakparton teniszezés közben, hogy egyszer beszélhetek VELE, esetleg – távozz a vállamról, hiúság kék madara – tanácsokkal lát majd el, hogy válhatok HOZZÁ hasonló, „igazi” nagy íróvá. 

Sárbogárdi Jolán is csodálatos „tehetség” – fűzte szavainak gyöngysorát szájából keresztül tovább az igen művelt, de férfiasan szerény philosz – már csak technikai „értelemben” is, hiszen ami a központozást, helyesírást, vagy éppen az alany és az állítmány úgynevezett „egyeztetését” illeti, nincs nála „szigorúbb” írónőnk e Kies hazában! – Kiáltotta arcába temetve fejét a Könyvtáros Testvér, ami tőle igen szokatlan felindultságnak „számított”, visszafogott, kisportolt stilusú embernek tartva magát.

A regény hősei ízig-vérig hús-vér-alakok, nem „holmi” hiteltelen, rosszul megírt csetlő-botló alakok, akik nem szembesülnek hétköznapi problémákkal, mint például a cukor a fánkon – élő alakok „ők”, kétség nem férhet hozzá – Nézett jelentőségteljesen riporterünk szemébe Ő, aki néha „viccesen” Könyvek Urának szokta magát becézni, természetesen mindig „huncut” mosollyal arcán, hisz igen Szerény, ő.

A „cselekményről” nem szeretnék sokat beszélni. – mondta kicsit szomorkásan a férfiú, éreztetve, hogy lehet, hogy mégis szeretne, de „jótét” lélek lévén nem teszi, nehogy „lelője” a kevésbé olvasott emberek számára nem nyilvánvaló történéseket, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. – Két fiatal egymásba szeret, majd bonyodalmak adódnak, ennyit azért elárulhatok – árulja el erőt véve magán végleg.

- A kedves gyerekeknek pedig azt üzenem, - Tette magasba kisportolt mutatóujját, - Hogy olvassák el eme művet, mert az hozzájuk is „szól”, tisztán, szűziesen ábrázolva a szerelmet, nem holmi pornográf iromány ez, melyet a „paplan” alatt kéne, titokban olvasni. Ilyen a szerelem! – Kiáltotta befejező jelleggel, kultúrális alakját alaposan kihúzva a Könyvtáros Testvér, és jeges tekintetéből csak úgy lángolt a vágy, hogy egyszer ő maga is szerelmes lehessen, hiszen minden művelt ember kölcsönös tudatában van annak, hogy egy szerzetes nem lehet egymáséi.

Joyce Carol Oates – Luxusvilág

Kicsit csalódtam végigolvasva a Luxusilágot. Illetve nagyon. De ez nem a könyv hibája. 1968-ban, mikor megírta a néni ezt a regényt, még biztosan sokkal felkavaróbb volt olvasni egy fiatalkorú gyilkos önéletrajzát, aki a nyomasztóan csillogó, felszínes amerikai kertváros(ok)ban nőtt fel egy folyton utazó üzletember apával és egy művész büdös kurva anyával.

Semmi baj igazán a könyvvel, profin van megírva, felépítve, izgalom, hányás, mókusagyonverés, szex. Mondjuk a gyilkosságot kibonthatta volna kicsit jobban Joyce (aki egyébként még Jimmynél is csúnyább) néni, így szinte súlytalanul lebeg a regény végén az egész, nem volt semmi katarzis-élményem. Mostanában persze nem is nagyon hiányzik, ez már viszont oook témakör.

De.

A témát azóta annyian és annyiképpen feldolgozták (most így munka után csak a méjnsztím Amerikai Szépség jut eszembe de esetleg kiegészítésekkel fogok élni), hogy ááábszolúte nem volt rám hatással az egész. Tényleg.

Aha, szegény gyerek, imádta az anyját, aki egy fehérmájú, elvarázsolt kis lotyó volt. Aha, másmilyen apát akart. Hidegen hagyott az egész, na.

Hatvannyolcban bezzeg milyen jó lett volna ezt olvasni egy Csehszlovákia felé zötykölődő páncéloson.

Magyarország legdinamikusabban fejlődő hungaroszerb családjának alfahímjétől megkaptam Michael Marshall Smith harmadik könyvét, melyből sok következtetést levontam, kezdve azzal, hogy a bácsi olvasta a Johnny Mnemonicot, de ne szaladjak a dolgok elébe.

Rövid összefoglaló: a One of us is cyberpunk, ennek is baromi jó stílusa van és ebben is furák a háztartási eszközök.

Szóval. A főhős, Hap Thompson (így húsvét után stílszerűen hep hep hep) egy kisstílű kis bűnöző, aki páratlan állásajánlatot kap: mások helyett álmodik (nyilván a rossz álmokat továbbítják felé, amúgy meg már megint az álmok, nem szívesen lennék Smith pszichiátere), jó pénzért nyilván. Majd jön a BIZNISZ: mások emlékeinek ideiglenes tárolása. Hogy miért ideiglenes? Valami homályos eszmefuttatás már az álomgépnél is elhangzik az álommegmaradás / emlékmegmaradás törvényéről, a lényeg, hogy nem lehet csak úgy szétlocsolni ezeket a dolgokat, mert akkor nagy baj lesz, na. Talán a „kauzalitás” szó is elhangzik, amit ugye a Téridő Könyvtárosai felettébb tisztelnek, de ebben nem vagyok egészen biztos.

Szóval Hap beleegyezik a BIZNISZbe átvesz egy emléket, melyben gyilkosság történik, a megbízó pedig lelécel, ami nagyon nagy baj, mert egyrészt a memóriatranszfer illegális, másrészt ha kihallgatják a gyilkosság ügyében hazugságvizsgálóval, az nagy gáz, hiszen ott a fejében az emlék, hogy megölt valakit.

Kezdődik tehát a hajsza, és Hap természetesen egyre mélyebb szarba kerül, árulás, ármány, kikivelvan, ráadásul folyton feltűnnek szürke öltönyös egyenvalakik is akik hajlamosak ismétlőshotgunnal rommá lőni bármilyen helységet. A vége meg tényleg olyan a regénynek, mint egy Monty Python jelenet, amit – szokás szerint – nem tudtak sehogy lezárni, így ufós, angyalos, rendőrös kavalkádba fullad az egész, amit csak az menthetne meg, ha feltűnne John Cleese egy íróasztal mögött ülve, és közölné, hogy:

- And now for something completely different.

A cselekményről talán ennyit.

Milyen is a One of us?

Szórakoztató, jó stílusú, mint az Only Forward (a résznél, melyben kifejti, miért gyűlöli szíve mélyéből a masszázst és miért tartja a nők egyik legocsmányabb sunyi trükkjének, hogy bevonták a szexuális előjátékba, konkrétan könnyeztem).

Pszichoizélős, álmok, emlékek, szülők, észosztós.

A vége felé kissé ezoterikus is, amitől nekem általában ütni, ütni, ütni támad kedvem, most nem támadt, de azért zavart pöttyet.

Hogy az alapötletet a Johnny Mnemonicról lopta le Smith bá’ szemérmetlenül, azt már említettem, de üsse kavics. Mindenki lop, csak más nem ilyen feltűnően, Magyarországon pedig amúgy is hozzászoktunk már ehhez.

A háztartási eszközök személyiségét és szerepét pedig meg sem említem, mert az annyira idegesített. A csávó valami igen fura viszonyban áll a gépekkel, de eleget pszichoanalizáltam már, a masinoszexualitást már nem fogom rá. Ha egyáltalán így mondják.

Szóval vegyes. Nagyon vegyes. De azért érdemes elolvasni.

Okoskodik? Lop? Kuszál? Nem érdekel, írjon még tízet.