Könyvtáros Testvér jótanácsai

Karel Čapek – Harc a szalamandrákkal

Bajban vagyok, mert megint nem tudok mást írni, mint csillogó szemű ömlengést. Előre is énkérekelnézést. Szóval ott kezdődik a történet, hogy egy hajóskapitány fura, enyhén antropomorf szalamandrákkal találkozik Tana Masa szigetén.

(Hatalmas zárójel kezdődik: amióta írom a blogot, egyre inkább meggyőződésem, hogy valóban létezik a K-Tér. Ha valaki nem ismerné a Könyvtár-terek elméletét, most nem magyarázom el, mert taumatikus matematikából épp hogy csak átmentem, de a lényege annyi, hogy a kereszthivatkozások, ötletek, plágiumok, satöbbik miatt a világon minden könyv hatással van az összes többi könyvre a múltban és a jövőben is.
Szóval valahogy mindig van valami közös az egymás után olvasott könyvekben. Ez például szintén hajós kalanddal kezdődik. Apa kezdődik!)

Tehát a jótét lélek kapitány felkarolja a szalamandrákat, akik gyöngyöt halásznak, majd beszélni tanulnak, gátakat, hidakat építenek, szaporodnak, mint a Zállat, majd az egyes államok elkezdik felfegyverezni saját szalamandráikat. Vagy inkább: szalamandráikat...és jönnek a bonyodalmak.

Čapek zseniális. Annyi mindent kritizál végig a történet kapcsán a könyvben, hogy felsorolni sem lehet. Emberek butasága, közönye, egyes nemzetek igazán visszataszító tulajdonságai, populáris kultúra, tudósok, polgárjogi harcosok, tényleg nem sorolom tovább. Nem a manapság divatos szarozásra kell gondolni persze, hanem finom, szinte elnéző iróniára, ahogy az igazán nagy fejek nézhetnek az emberiségre. Félmosoly, „jójó, kicsit hülye, de a mi gyerekünk.”

Nagyon jó volt, na.

Kedves gyerekek! Az állatok kezébe robbanóanyagot adni szigorúan tilos!

Edgar Allan Poe - Arthur Gordon Pym a tengerész

Már úgyis untam, hogy folyton lelkesedem minden könyvért, sehol valami igazi index-stílusban írt tenyérbemászóan önelégült fikázás. Na majd most.

Szóval Poe tengerésztörténetet is írt ezek szerint – gondoltam magamban -, Jack Londont imádom, hát elolvasom ezt is. Áldokumentum, álútleírás, mi is ez.

Arthur Gordon Pym útra kel titokban, Ágoston barátja csempészi fel apja hajójára. (’57-es kiadás a könyv, ezeknek egyrészt valamiért mindig jó illatuk van, másrészt meg annyira cuki, hogy akkoriban még valamelyik nevet lefordították, valamelyiket nem.)

Lázadás, vihar, van itt minden. De Poe aaannyira nem tud semmit a való világról, hogy az valami eszméletlen. Tíz napig víz nélkül alszik. Megmenti a kutya a lázadókkal való harcban. Na meg a cápák. Ezt muszáj begépelnem. Tehát. Ágoston végre felforul, majd...:

„...belevetettük hulláját a tengerbe. A felkelő hold fényében jól láttuk, hogy a cápák azonnal széjjeltépték. Fogaiknak szörnyű csattogása a velőnkig hatott és az iszonyatos hang hallatára ijedten kuporodtunk össze a fedélzeten.”

A cápák fogainak csattogása, az. Hogy egy klasszikust idézzek: faszomat beleverem, azt!

Aztán áthaladnak a déli sarkkörön, meleg lesz (!), találnak bennszülötteket is, akik ördögien ravasz módon etetik-itatják tudom én meddig a tengerészeket és csak azután mészárolják le a őket. Méé? Mééééé? De tényleg. Aztán a titokzatosság a könyv végén az egyiptomi meg arab nyelvű kőfaragással, az abszolút koncepció nélküli misztikus vonal...nem csak szar, de unalmas is.

Ha az előző könyvre gondolunk, Pratchett azért (is) nagyon jó, mert a logikátlan dolgokat vidáman, felelőtlenül dobálja, meg sem próbál úgy tenni, mintha a Korongvilágnak köze lenne a valósághoz, még akkor sem, ha komoly dolgokról mesél (Istenek, hit, halál, filmek). De ez...olyan, mintha ÉN megírnám a „Kalandjaim a raftinggal” c. könyvet.

Kedves gyerekek! Vegyétek meg Jack London összest, míg szépen beszélek!

Annak a kedves olvasómnak, aki a "testvér + szex" keresőkifejezéssel jutott ide, szeretnék gratulálni és kívánom, hogy teljesüljön minden vágya, valamint hogy ezek maradjanak is titokban.

Terry Pratchett - The Wee Free Men

Terry Pratchett mindig jó, akkor is, mikor épp nem annyira jó, mint amikor éppen a legjobb. Mit állítunk?

A Wee Free Men a fülszöveg szerint gyerekkönyv. Amúgy ezt nem értem, miért osztják fel így Pratchett műveit, a „Maurice, and his educated rodents”, a „Johnny and the dead” (és folytatásai), és a Wee Free Men is ugyanúgy élvezhető vén (jajnekem) fejjel, mint a többi. Erőszakkal úgyis tele van mindegyik könyve, szex pedig úgysincs egyikben sem.

Ha már erőszak: a Wee Free Men a már több könyvben feltűnt Nac Mac Feegle manó/kobold/tudomisénmilyen klánról és Tiffany Aching-ről szól, aki kislány és (mint rögtön kiderül) kezdő boszorkány. Imádom a Feegle-ket. Lopnak, vedelnek és bunyóznak. És nem túl okosak. Ha 15 centi magas lennék, televarratnám magam kelta tetkókkal és beállnék közéjük.

A cselekmény egyszerű: Jön a Lords and Ladies-ből megismert királynő, gonoszkodni akar, elrabolja Tiffany öccsét, de hőseink majd jól. Tiffany útra kell a kis kék tahókkal Tündérországba, megjárja a Királynő álmait és a sajátjait is, majd persze minden jóra fordul.

Pratchett 4 prezident.

...avagy a Könyvtáros Testvér 40 000 év múlva.

Grecsó Krisztián - Isten hozott

 
Sáraságban időről időre Klein Edéről álmodnak az emberek, ahogy az Azazel utcán (!) szürke szekéren száguld a Tisza felé. Klein Ede zsidó kelmeárus volt, akit megvádoltak, hogy megölt egy kislányt, majd elüldözték a faluból.

Sáraság lakóit természetfölötti szomjúság gyötri, mindenki kantával jár, mindenkinek folyton innia kell.

Sáraságban – mióta egy csaló elvitte a régi fényképeket – gazdátlan árnyékok állnak mindenfelé, melyeket a „vidékiek” nem láthatnak.

Sáraságban az emberek reggelente különös szavakkal az ajkukon ébrednek, (nyelveken szólnak).

Sáraságban egyes kiválasztottak (a „kaliberek”) képesek beszélgetni a szellemekkel. Vannak hiperaktív szellemek is, Avarka bácsinak például még tüdőszűrésre szóló beutalót is küldenek, hiába halott, véget nem érően balhézna, ha kihagynák valamiből. Így hát megkapja – nem múlik azon az egy borítékon semmi.

Sáraságon a legutolsó tróger (az Üvegszemű Tót) is filozofál, teozofál.

Gallér Gergely Sáraságba való hazatérését meséli el a regény, a hazaút alatt persze a narrátor életének huszonhárom éve is megelevenedik a sárasági titkokkal, majdhogynem mitológiával egyetemben.

Profin van megírva a regény, utálom leírni az ilyen tehetségtelenbölcsészmagyartanár-szerű megmondást, de ritmusa van neki. Egy kis szöszölés, leírás (ezek a részek kicsit emlékeztettek Cserna-Szabó „Félelem és Reszketés Nagyhályogon”-jára), cselekmény, egy kis filozofálgatás. Hogy a filozofálgatások mi mindent érintenek, azt fölösleges lenne leírnom, megtette ezt helyettem az író bácsi, tessék szépen elolvasni kedves gyerekek!

Ami nagyon megfogott, az a „hazaértem” témája. Nem abban az értelemben, hogy mindenkinek kell egy otthon, család, blabla, hanem. Mikor felserdülünk, ott hagyjuk a szüleinket. De valamikor vissza kell térnünk hozzájuk. Igaz, hogy a szülőnek egy bizonyos koron túl már csak az a dolga, hogy legyen, de az azért fontos.

Asszem.

Úgy vettem észre, a blogolás átmenetileg elhatalmasodhat a Zemberen. Tehát most csak úgy: a képen látható könyvet (a mancsomat a méretezés miatt hagytam benne és - mint már mondottam volt - rendkívül rossz fotós vagyok, ezért elnézést) háromszáz forintért vettem.

'56-os kiadás. Meg kell zabálni. De most komolyan.

Michael Ende - A Végtelen Történet

Ha az ember rosszkedvű, mesét kell olvasni. Így tettem.

Remélem, kedves gyerekek, mindenki olvasta már ezt a klasszikust, aki nem, annak iszkiri a legközelebbi antikváriOmba.

Adott egy gyerek. Kövér, sápatag, ikszlábú, nem túl okos. De. Szeret olvasni. Sőt. Imád olvasni. Ha olvas, nem jut eszébe, hogy milyen csúf, nem basztatják az ostoba osztálytársai, ha olvas, akkor minden rendben van.

Szóval ez a gyerek – Barnabás – egy antikváriumban meglát egy könyvet, melynek címe. Végtelen Történet. Ezt neki muszáj. Kell. Egy történet, aminek nincs vége, hát van ennél jobb? Barnabás ellopja és törvényen kívüli kalandorként elmegy az iskolába, ahol rájön, hogy egy törvényen kívüli kalandor nem ül be matekórára, így elbújik a padláson és elkezdi olvasni a könyvet.

A könyv Fantáziában játszódik, Fantázia pedig bajban van. Ahogy Barnabás olvas, fura dolgok történnek, és aki nem olvasta, annak kedvéért nem folytatom, aki igen, ő meg úgyis tudja.

Michael Ende fantáziájának szobrot kéne állítani, képzavar, szinesztézia, kiszeltünde. Talán felnőtt fejjel a Tükör a tükörben jobb olvasmány, de nem unatkoztam most sem olvasás közben egy percet sem. Mese, mese, még mese, több mese. Így harminc felé (muhaha) talán-talán icipicit szájbarágósnak találtam nagyonnagyonnagyon ritkán, dehát ugye. A kor. Imádom, ahogy folyton beleütközöm olvasás közben abba, amin kisgyerekként sokat morfondíroztam egy-egy történet mellékszereplőjének kapcsán, hogy "jójó, de VELE mi lett aztán?" (Rosencrantz és Guildenstern pl meghaltak ugye.) Minden történetből ezer másik fakad és én mindet el akarom olvasni!

Küldöm a negyedik bének, és mindenkinek, aki szereti.

Parti Nagy Lajos - A fagyott kutya lába

Mindenkinek vannak álmai, melyeket jól-rosszul titkol, mert tudja, mennyire irreálisak. Nos, én időről időre úgy érzem, hogy írni szeretnék, sőt, író szeretnék lenni. Ilyenkor előbb-utóbb kezembe akad egy ilyen könyv, mint Parti Nagy Lajosé, ami ráébreszt, hogy nem leszek író, mert egész egyszerűen kevés vagyok hozzá. Nincs elég fantáziám, kitartásom, és a magyar nyelvet sem bírom olyan szinten, hogy akár próbálkozni is érdemes legyen.

Parti Nagy Lajos zseni. Tényleg. A fagyott kutya lába „az elmúlt tíz év novelláit tartalmazza”, ezek egyszerre hétköznapiak és borzasztó furcsák. Ha közönséges az alaphelyzet - villamosvezető nő panaszkodik, vagy kigyúrt gyerek habogja el ars poeticáját -, akkor a nyelvet facsarja ki PNL már-már olvashatatlanra, fényévekre kerül a szöveg az akadémia által jóváhagyott magyar nyelvtől, teletömve utalásokkal, kikacsintásokkal. A lárpúrlár általában számomra fogyaszthatatlannak bizonyul, én aztán nem megyek el absztrakt expresszionista kiállításra, de megkockáztatom, hogy csak az egymás után pakolt szavak miatt is érdemes elolvasni ezeket a novellákat, oda sem figyelve a jelentésükre. Ugyanakkor olyasmiről is ír a bácsi – hétköznapibb nyelven -, mely már önmagában is elég hihetetlen – legalábbis egy magamfajta átlagos promiszkuitással és életúttal bíró egyed számára, említsükmegpéldakéntkéremszépen a bányamosodás kommunáját a süketnéma sváb ikerpárral.

Életemben először a Zinterneten keresgéltem, mit írnak erről a kötetről mások. Nem teszek ilyet többet. Nem érdekelnek a kritikusok. Unalmas dolgokat írnak, tudatában vannak, hogy annyi tehetség szorult beléjük, mint belém, csak ők ezért meg vannak sértődve. Angelface állítólag nem lepődik meg már semmi ilyesmin, mióta gimnáziumi magyartanárja azt mondta egyszer, hogy Moby Dick a bálnaság apoteózisa.

Kedves gyerekek! Nem lesztek írók. Sem roxtárok. Jobb már most belenyugodni.

 

Ápdét: Okosan nem vettem észre, hogy a fehér alapon fehéret nem lehet elolvasni. A bejegyzés címe tehát:

Negyvenkettedik fejezet, melyben a Könyvtáros Testvér megint nem lesz író

Írta: Giuseppe Arcimboldo verse.

Michael Marshall Smith - Only Forward

Nagyon furcsa könyv. Izgalmas, jó ponyva. Egy elképzelt jövő Angliájában játszódik, ahol az ország 70%-át egy megacity borítja. Különböző Kerületekből áll, melyek mind-mind bírnak valami igazán különös/különleges tulajdonsággal. Külön Kerületben élnek a munkabuzik, a művészek, akik imádják a színeket, a tudományért rajongók, és a többi. Ja, a macskáknak is van külön kerületük.

Szóval szabvány cyberpunk nyomozós könyvnek indul (Nigel D. Findley utánérzésekkel) magánnyomozóval, emberrablással, menekülésekkel, ilyesmivel. Majd körülbelül a könyv felénél még szürreálisabb lesz az egész: Stark, a főhős belép egy Jeamland nevű helyre, ahová az álmodók mennek. Ahol előjönnek titkolt félelmeink, elfeledett örömeink, ahol előjöhet a bennünk lakó gyermek. Innen a hely neve is: valahogy így mondja ki egy kisgyerek azt, hogy „Dreamland”.

Van egy kis bölcselkedés, meg észosztás is, de nem zavaró mennyiségben. A stílusa is nagyon jó a bácsinak, majdnem minden oldalon találtam olyan mondatot, ami amolyan „de felolvasnám ezt valakinek” érzéssel töltött el. Jó könyv volt, köszönet Kánnak érte.

Nyírő József - Havasok Könyve

(Oook bejegyzés: A kép csak illusztráció, az én példányom egy 1943-as kiadás, nemrég vásároltam és baromi büszke vagyok rá. Viszont nagyon rossz fotós vagyok, ezért szokás szerint lopott képpel éltem)

Szép elbeszélések az erdélyi havasokból. Szénégetőkről, favágókról, gazdákról, medvékről, farkasokról, borzokról. Érdekes egyvelege a kötet a tájleírásoknak, rövid életképeknek, állatmeséknek. Ettől ugyan változatos, de részben az akkoriban divatos, enyhén negédes stílusnak, részben az elbeszélések lehangoló, sötét voltának köszönhetően nem túl könnyen fogyasztható.

Ennek ellenére nem rossz. Rendkívül gejl hasonlattal azt tudnám mondani, hogy a tokaji aszút sem korsóból vedeljük*, hanem csak pár  kortyot iszunk belőle. Kedvem támadt kinézni Marosvásárhelyre a rokonokhoz. Amíg még lehet.

*de

Rejtő Jenő - A három testőr Afrikában

Új külsőt kapott a Könyvtár, mint látja a kedves olvasó.

Nagyon sok köszönet Kiss Dánielnek!

Békés Pál - Csikágó

Orhan Pamuk „Az új élet” c. könyve kezdődik valahogy úgy, hogy „Elolvastam egy könyvet és megváltoztatta az életemet.” (Hogy mi a vége, ne kérdezzétek, fogalmam sincs, szerintem rettenetes.) Szóval ha az életemet nem is, ez a könyv kicsit megváltoztatta azt, ahogy a lakóhelyemre nézek. Rottenbiller utca – Thököly út – Dózsa György út – Damjanich utca. Csikágó. Sznob budai gyerekként még ma is furcsa nekem, hogy itt lakom és ez után a könyv után kicsit másképp nézek az omladozó falakra, összevert piás nőkre, kocsmákra, kutyaszarra, a gyerekeikkel ocsmányul ordítozó anyákra (aki a szomszédban lakik, arra nem nézek másképpen, egyszer úgyis agyonverem egy lexikonnal). Meg úgy egyáltalán. Ha közhelyes, akkor is. Na.

A Csikágó lazán összefüggő történetekből áll amolyan helyi mítoszteremtő jelleggel. Különböző korokban felbukkannak ugyanazok a szereplők, koccannak egymás fel- és lemenőivel, mennek tovább és soha többet nem találkoznak - én valamiért nagyon szeretem az ilyesmit. Nagyjából végighaladnak a történetek a huszadik századon és olyanok, mint maga a Csikágó. Koszosak. Ugyanakkor van bennük valami torz romantika is. Már úgyis teljesen átmentem érzelgősbe, szóval kicsit olyan, mint az igazi Vadnyugatról olvasni. Magányos hős nélkül, de azért szájharmonika még a Csikágóban is akad.

Nekem nagyon tetszett. Jövőre pedig megnyerjük a Super Bowlt is. 

Robert Graves - A vitéz Belizár

Újra Graves, nem mintha monomániás lennék, de angelface a kezembe nyomta, mikor a Jézus Királlyal kapcsolatos zavaros érzéseimet vázoltam neki vesszőnyalábként lengetve az orra előtt egy pohár portugízert.

Röviden és tömören: király!

A római birodalom utolsó nagy hadvezérének életét a könyvben Eugenius, Belizár feleségének, Antoninának az eunuchja meséli el, a történet persze teljes egészében Prokopiosz Titkos Történetére alapul, amit nem olvastam, pedig Kőszeghy Miklós Tanár Úr melegen ajánlotta, talán nekivágok valamikor. De szép mondat lett.

Belizár Krisztus után 500 körül született és gyakorlatilag az akkor ismert világban mindenhol háborúzott Justinianus nevében – a perzsákkal, a vandálokkal, az osztrogótokkal, a hunokkal - közben pedig alig kapott támogatást a császártól, akiről tudjuk, mekkora senkiházi volt.

Az túlzás, hogy nem tudtam letettni a könyvet, mert sajnos muszáj volt, de ha tehettem mvolna, egy ültő helyemben elolvasom. Kaland, háború, csataleírások, szerelem, híres emberek – körülbelül úgy éreztem magam olvasás közben, mint mikor a Winnetout faltam kiskölyökként, csak A Vitéz Belizár zseniálisan van megírva, Karl May pedig annyira tehetséges, mint én.

Baromi jól van eltalálva az egyensúly az intrikák, csatajelenetek és Belizár magánélete között. Nem lelkesedem tovább kedves gyerekek, tessék elolvasni!

Nigel Barley – Egy zöldfülű antropológus kalandjai: Feljegyzések a sárkunyhóból

Nigel Barley szociálantropológus. Ennyit azért lehetett sejteni. Az antropológusoknak pedig illik elmenni úgynevezett terepmunkára, ami javarészt iszonytató körülmények között zajlik és egyébként is alapjában véve szopás, ők ezt állítólag mégis élvezik – legalábbis utólag ezt gondolják.

A srác tehát elutazott Kamerunba a doajók szokásait tanulmányozni. A könyv jelentős része az afrikai bürokráciáról szól, de annyira nem vicces, hogy feledtetné velem, hány útleírásban olvashattam már ugyanerről, így ezek a részek kicsit unalmasak. Neki persze biztos nem volt az.

De. Szerintem nagyon jól van eltalálva, hogy az átlagember milyen mennyiségű és milyen mélységű antropológiát képed elviselni ásítozás nélkül. Ugyan rengeteget olvashattunk már az alapvető különbségekről is az afrikai és európai érintkezés szabályaiban, mégis élveztem sokadszorra elolvasni, milyen sajátosan kezelik pl. a főnök – alkalmazott viszonyt (az alkalmazott gondja a főnök gondja is, hiszen gazdag, hatalmában áll segíteni), vagy éppen a házasságtörést.

A kiadó Gerald Durrelhez hasonlítja, ettől azért messze van. Nem rossz könyv, de a „Ne féljünk a farkastól” azért nagyságrenddel jobb, ha egy fiatal tudós szívásairól akarunk olvasni. És szeretjük a farkasokat.

Kedves gyerekek! Az afrikai gyerekek örülnének, ha csak a felét kapnák a főzeléknek, tessék szépen megenni!

Ismail Kadare - A háromlyukú híd

Ismét egy rövid könyv. Csak ez jó.
Kadare egy albán író, a történet pedig a 14. században játszódik egy kis faluban, ahol hidat építenek az "átkozott Ujan folyón". Az eredményekért mindig áldozatot kell hozni, az építészek pedig ugye az emberáldozattól sem riadnak vissza.
A történetben igazából nincs is több, a stílustól és a történelmi háttér leírásától lesz lebilincselő olvasmány a Háromlyukú híd. Ez az az időszak, mikor az Oszmán Birodalom elkezdte bekebelezni a Balkánt, Albániával együtt.
Rövid könyv, rövid bejegyzés. Csak ajánlani tudom. Elfoglalt menedzsereknek is ideális. Ja és a narrátort Gjonnak hívják. Muhaha.

Kedves gyerekek!

Ha homokvárat építetek, nem kell eltemetni egy kis pajtásotokat fejjel lefelé a homokba!

Paulo Coelho - Tizenegy perc

A zíróúrtól eddig csak az  - azt hiszem, először megjelent - Alkimistát olvastam, az jól nem tetszett. A tizenegy perc jóval profánabb: Mariáról, a Svájcba szakadt brazil kurváról szól. Tizenegy perc körülbelül a tényleges aktus, a többi a vetkőzés, csevegés, szerencsétlenkedés, Maria szerint pedig ekörül a tizenegy perc körül forog az egész világ.
Olvasás közben végig azt éreztem, amit az Alkimista alatt is: hogy a zírónak kétsége sincs afelől, hogy ő Bölcs. (mint a negyedik sör után bárki, de ez most mindegy) Ő most Megmondja nekem, hogy miről is szól valójában a szex, mitől férfi a férfi, mitől nő a nő, mi a szent és mi a profán.
Egész egyszerűen dühít az ürge stílusa. Ez persze biztos a primitív, nagydarab ember reakciója a Bölcsre, mindegy. Regénybeli naplórészletektől meg általában hidegrázást kapok. Legritkább esetben olyanok ezek, mint egy valódi napló: oldalakon kereztül párbeszédek, eszmefuttatások a 42 témakörében, satöbbi.
Pozitív viszont, hogy nem hosszú a könyv, egy hasmenéses délután is ki lehet végezni akár.

Kedves gyerekek!

Fél óra 8, egy óra 10, többet ne adjatok!

Ezt a könyvet is most olvastam először. Jézus Király. Világi király jelen esetben. Jézus Krisztus ebben a történetben nem Isten fia, hanem Heródes Antipatroszé (akit apja nem sokkal Jézus fogantatása után kivégeztet). Lévén anyja, Mária Dávid nemzetségéből származik, ő Júdea trónjának örököse. Egyfajta gondolatkísérlet ez: mi lett volna, ha Jézus tudja, hogy ő a trónörökös, sőt, Pilátus fel is ajánlja neki a trónt, de Jézus inkább a Messiásra vonatkozó jövendöléseket akarja beteljesíteni.

Illetve születésének és gyermekkorának leírása felel meg a fent leírtaknak, a felnőttkor, a keresztelés, a próbatételek, a felkenés – itt már rengeteg misztikus dolog is történik. Amit nem értettem. Mert ha csodák nélkül akarjuk elmesélni ezt a történetet, azt is lehet. Félig csodákkal meg minek.

Így hát nem tudom eldönteni, hogy mi is pontosan ez a könyv. Történelmi regény biztosan nem, hiszen az, hogy régen játszódik, az önmagában nem elég. Sem az Evangélium, sem a vallástörténet nem így rajzolja meg Jézus alakját, életét, amennyire emlékszem. (Örök hála Kőszeghy Miklós Tanár Úrnak:) ) Vagy ha történelmi regény, akkor a Távoli Tűz Zsoldos Pétertől is az, hiszen az is emberekről szól egy körülbelül bronzkori elképzelt környezetben. Talán egy évszázad múlva, mikor a tudományos fantasztikum már végleg levedlette underground jellegét (ha lesz valaha ilyen, ti farizeusok), a Jézus Királyt is scifinek fogják tartani.

 
Száz szónak is: örülök, hogy elolvastam, jó volt. A Claudiusok jobban tetszettek valamiért.

Kedves gyerekek! Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!

Azon kevés kivételek egyike ez, mikor előbb látom a filmet, mint olvasom a könyvet. Jó a film is. De a könyv...húb+!
A sztorit mindenki ismeri, egy elképzelt japán diktatorikus államban középiskolásokat kiraknak egy szigetre és csak egy jöhet el élve. Közhelyek: izgalmas, hiteles, gyomorforgató, huszonegyedik századi Legyek Ura. Nagyon jól tud írni a Zíró, a fordító is kitett magáért. Bizony, ha gimnáziumban ha fegyvert kaphattam volna a kezembe, bizony kis pajtásaim nagyobb részével gondolkodás nélkül végzek, így nekem nem okozott gondot, hogy elhiggyem: nem kell sok ahhoz, hogy kiskölykök egymást kezdjék gyilkolni, pláne nem a (ezt mindig le akartam írni) mai világban, tizennégy éves kurvák és műgengszterek között.

A háttérről viszont ordít, hogy az 1984-ből lopta az egészet. Nem, nem is ordít, hanem ugyanaz. Vezér, aki lehet, hogy nem is valóságos személy, elnyomás, rendőrállam. Ez azért kicsit zavart.
Mégis annyira jól van megírva a könyv, högy megbocsátom. Takami Kósun, járj békével. Muhaha.

Kedves gyerekek! Ha osztálykirándulásra mentek, fogadjátok meg a Könyvtáros testvér jótanácsát és ellenőrizzétek, van-e nálatok

• Fogkefe
• Innivaló
• Koton
• Ingram vagy UZI (nagyobb karabélyt ne vigyetek gyerekek, baromi fárasztó cipelni!)

Párhuzamosan több könyvet olvasók, szevasztok!
A Korongvilágot nagyon szeretem, azt meg pláne, mikor valaki az ortodoxtól teljesen eltérő módon közelít meg egy témát (iskolapélda: Neil Gaiman - Hó, tükör, almák).
Granny Weatherwax és a többi boszorkány elfekkel találkoznak, akik igazából egyáltalán nem jó fejek, sokkal inkább az eredeti elfekre hasonlítanak az északi mitológiából.

Kedves Gyerekek! Kitettétek már a tejet az ajtó elé?

Az bizony. Sokan mondták már nekem, hogy "mérnemolvastádürrenmattot?", szégyelltem is magam évekig. Aztán kedves barátom beleverte tavaly év vége felé az orromat. Gyerekek, olvassatok Dürrenmatt novellákat, mert hihetetlen jók.
Pedig általában a "realizmus" szótól kiver a víz.

A mai napon a KRESZ tankönyvet ajánlom nektek. Aki pedig nem tanulmányozza lelkiismeretesen és legözelebb rádudál a zebrán átkelő Könyvtáros Testvérre, bizony ki lesz rángatva a kocsijából és szájba lesz baszva.