Könyvtáros Testvér jótanácsai

Szergej Lukjanyenko - Alkonyi őrség

Az Őrségek-sorozat első két kötetéről már írtam, a második részről már nem túl hízelgően. Azt Lukjanyenko társszerzővel írta, ami nem tett túl jót a szövegnek, mind a színvonalat, mind magát a történetvezetést tekintve sokkal kevésbé lett egységes, mint a már klasszikusnak számító Éjszakai Őrség.

Az Alkonyi Őrség társszerző nélkül született, tanácsolnám ezúton Lukjanyenko bácsinak, hogy a pajtásait ezentúl hagyja ki a buliból, ha érti, mire gondolok. Ja és a borító gyomorfogrgatóan hatásvadász, nekem mégis bejön. Geistwald kolléga fikázását várjuk a kettes vágányra.

Amúgy a felépítés és a karakterek ugyanazok, ismét Anton Gorogyeckij, csaja és munkatársai szállnak szembe a Setétekkel (ezt a szót nem tudom megszokni, a fordító még mindig monnyonle).

A tetralógia harmadik kötetében a titokzatos és nagyhatalmú Inkvizíció is beszáll a korokon átívelő boxmeccsbe, de érdekes módon nem úgy, mint az előző kötetekben, nem érinthetetlen és mindenható autoritásként, hanem nagyon is esendő Másfélék szervezeteként, akik szinte kétségbeesetten próbálják megőrizni tekintélyüket.

A regény - mint az előzőek - három részből áll össze, melyek mégis egy egységet alkotnak, nem különálló novellákról, vagy kisregényekről van szó. A könyv elején feltűnik egy hihetetlenül erős boszorkány, az Őrségek egy olyan varázstárgy nyomára jutnak, amellyel minden embert Másfélévé lehetne változtatni, szóval van izgalom rendesen. De talán nem is ettől lett teljesen fogyasztható az Alkonyi Őrség, hanem attól, ami Antonnal történik. Már túl tapasztalt ahhoz, hogy igazi idealista lehessen, az Inkvizíciót is látja megszégyenülni – nu, akkor kiben higgyen?

Határozottan nem rossz, a Végső Őrséget is meg fogom venni, elképesztően hülye címe ellenére.

 

Kis változtatás a linkeknél. Isolde úgy tűnik, feladta a blogolást, így lekerül oldalról, helyette viszont megjelenik a Keményfedél. Nima blogja valamiért tetszik nekem, pedig egyrészt szereti Christopher Moore könyveit, másrészt az oldalon a kurzor egy baszott idegesítő, csapkodó szárnyú kis puttóvá változik, amitől egyből kedvem támad vérfürdőt rendezni egy óvodában.

Node ízlések és fejszék.

A Könyvmolyokat már ajánlottam, változatlanul tetszenek, és bár észrevettem hónapok elteltével, hogy Csengának és Szilvinek (szeee) is van külön blogja, külön nem linkelem őket, mert egy: megjelennek az írásaik a gyűjtőblogon is, kettő: csipkebokor vessző, három: lusta vagyok.

Akit érdekel az amerikai futball, annak ajánlom a Még 1 Yard blogot. Valuska, a könyvesblogos főnök hívta életre, több szerző dolgozik rajta, szerintem lehet belőle valami. Nyilván én is odapofátlankodtam vendégszerzőként.

Kyle Orton és Rex Grossman pedig rohadjanak meg.

 

 

 

Mark Crick - Kafka levese

Ezt a könyvet édesapám megvette édesanyámnak a múlt héten, amiről eszembe jutott, hogy ezt bizony áprilisban olvastam, és azóta se. Pedig.

Az alapötlet igen egyszerű: 14 receptet ír le Crick, mindegyiket egy-egy ismert író stílusában. Első olvasásra rettenetesen idegesített a könyv, az egy-két oldalas szösszeneteket olvasva azt kérdezgettem magamtól, hogy "Ennyi? Tényleg ennyi?"; aztán rájöttem, hogy ehhez a kötethez kicsit lassítani kell, és az apróságokra koncentrálni.

A stílusgyakorlat igen hálás műfaj, színházakban ugyanúgy találkozunk vele, mint a Belga lemezein, a Kafka levese pedig egy nagyon szellemesen végigvitt darab. Raymond Chandler noir-ja, Jane Austen modorossága, Proust szenvelgése, vagy éppen Borges aprólékos realizmusa roppant szellemesen van megfogva. Igaz, a kötet igényel némi olvasottságot - egy paródia értékeléséhez nyilván alapfeltétel az eredeti ismerete - de ennek birtokában nagyon jól fogunk szórakozni. Nagyon rendben van a könyv, és még jóárasítva is van (1699 Ft.), pedig keményfedeles, igényes kiadás. Olvasottabbaknak (phöjj), kikapcsolódásképpen, vagy éppen ajándékba is remek darab.

 

Kedveseim!

A szívemet követve úgy döntöttem, kilépek a rendből. Jó hír, hogy a házfőnök atya megengedte, hogy a rendházban maradjak, tovább gondozva a könyvtárat, sőt, még soron kívüli, extra adag banánt is kaptam.

Papíron megírtam egy csomó könyvértékelőt, feltámad a Jótanácsok!

Csók.

dzé

Lawrence Block - Bérgyilkos inkognitóban

A szöveg eredetileg június 24-én jelent volna meg a KönyvesBlogon, de csúsztam vele, aztán a szerkesztők is elnapolták jócskán. Azért is lett volna jó a 24, mert akkor volt az öreg Block 70. születésnapja, ráadásul hazánkban hamarabb jelent meg, mint bárhol máshol a világon, így kell ezt csinálni, kérem szépen. Boldog születésnapot Mr. Block! Meg köszönjük Agave! (Valamiért még mindig nem jönnek a csekkek a kiadótól, én nem is értem.)

Nekem a hazánkban megjelent Block-figurák közül mindig is Keller, a sztoikus bérgyilkos volt a kedvencem. Keller kutyát sétáltat. Vásárol. Sört iszik. Randizik. Majd repülőre  ül és megöl valakit. Méreggel, késsel, pisztollyal, kézzel..neki tök mindegy, elvégzi a munkát.

Annak ellenére, hogy rengetegen írják Block-ról, hogy mekkora zseni, mivel sikerült szerethető karaktert alkotnia egy szociopata gyilkosból, ez valahogy nekem sosem tűnt fel. Egyszerűen megfog a Keller-regények már-már idegesítő céltalansága, ahol minden szereplő mintha a Kellerre várva c. darab szereplője lenne, azzal a kis csavarral, hogy ő végül eljön.

A Bérgyilkos inkognitóban sztorijáról gyakorlatilag semmit sem lehet írni spoilerezés nélkül, legyen tehát elég annyi, hogy Kellert csőbe húzzák, menekülnie kell száznyolcvan dollárral (és pár bélyeggel) a zsebében. Tíz éve született a Bérgyilkos, ráadásul az csak egy novellafüzér volt, már csak emiatt is szembeötlő a különbség a korábbi könyvekhez képest. Kellert (vagyis Blockot) sokkal inkább foglalkoztatja a halál gondolata, illetve az alapvető kérdés, hogy mivel töltsük el azt az időt, amennyi adatott.

Kellemes olvasmány, ha az embernek akad egy szabad délutánja, az alatt ki is lehet végezni. Nem formálja újra a krimiről alkotott elképzeléseinket, de végig leköt, végig szórakoztat, intelligens és vicces is. Olvassátok.

 

Újabb tudományosss.

Richard Watson - Jövő-dosszié

A HVG könyvek eddig tapasztalataim szerint jók, bár a mintavételem túl nagy. Na, a Jövő-dosszié kivétel. Bár prognózis-könyvet írni igen veszélyes dolog, azért ennek is megvan a maga tudománya, módszertana – gondolom én, mint egyszerű olvasó. Richard Watson nem kényeztet el minket adatokkal, tényekkel, bármiféle alátámasztható kijelentéssel, egyszerűen eljátszadozik pár (tucat) gondolattal. Az étkezési-, utazási, vagy vásárlási szokások változásától a pénzügyek, a tudomány és a média jövőjét is megpróbálja felfesteni Watson, de aki sokat markol, keveset fog, mondta mindig általános iskolában az egyik osztályfőnököm. Utáltam is nagyon.

Ez persze önmagában még nem is lenne akkora baj, de a fejezetek vagy olyan triviális dolgokat tárgyalnak, amit egy közepes képességű PR-osokból álló társaság bármikor össze tud dobni egy kis esti koktélozás alatt, vagy éppenséggel bődületes nagy baromságokat. A társadalomtudományokban műveltségem meglehetősen hiányos (Aronson Társas lénye volt az utolsó szociológiai könyv a kezemben utoljára, ennek már vagy 6 éve), de azt teljes biztonsággal ki merem jelenteni, hogy Watson figyelemre méltóan tájékozatlan a természettudományokban – ez persze nem gátolja meg abban, hogy hihetetlen gyorsan kiossza az észt bármiről.

"A számítógépek 2030 körül már az embernél intelligensebbek lesznek. Dilemma elé kerül akkor az emberiség. Ha a gépek intelligensebbek létrehozóiknál, mi akadályozhatja meg, hogy fölébük kerekedjenek?"

A power gomb bazmeg. De komolyan, ilyenekkel dobálózik az ürge, anélkül, hogy láthatólag egy bekezdést is olvasott volna a mesterséges intelligencia problematikájáról. (Kezdve pl. azzal, hogy MI AZ.). Csak a tudományos fejlődésről szóló fejezetet órákig lehetne élvezettel apró, pici ízekre szedni, de egyszerűen fölösleges.

Na jó, még egyet. Kevesen születnek és kevesen halnak meg, így a világ népessége 2050 táján fogyásnak indul majd – állítja Watson. Ha kommentben valaki hozzáértő megítélné ennek a jóslatnak a súlyát, megköszönném.

A komoly todományt nem találtam meg a könyvben, bántóan felületes és pontatlan benne minden, cserébe viszont rettentően idegesített a stílusa.

Nem ajánlom.

Kim Harrison - Boszorkányfutam

A műfajkeresztezés szép hagyomány, és az olvasó szempontjából is izgalmas, mivel előre nem lehet tudni, hogy egy zseniális keverékről van szó, vagy az író a szokatlan környezettel próbálja leplezni, hogy nincs saját stílusa, vagy épp ötlete. A Boszorkányfutam is ilyen turmix, az urban fantasyt és a kiberpunkot vegyítette a szerző, jobb dolga nem lévén.

A környezet itt egy alternatív jelen, ahol a vérfarkasok, vámpírok, varázslók közöttünk járnak teljesen nyíltan – mondjuk nem szeretik őket túlságosan -, van nekik saját rendőrségük is, mellyel az adócsaló koboldokat, meg ilyesmiket tartják kordában, meg ilyenek. Szóval Éjszakai Őrség, ha valakinek nem esett volna még le.

Itt, az Inderlandi Biztonsági Szolgálatnál dolgozik Rachel Morgan, a boszorkány, aki nagyon jó a szakmájában, csak nem szereti a munkahelyét – amit otthagyni viszont nem lehet, mert egyből fejvadászokat szabadítanak az ember nyakába valamilyen titokzatos okból. Ezért mikor Rachel elkap egy koboldot, és az felajánlja, hogy inkább teljesíti három kívánságát a szabadságért cserébe, a boszorkány lecsap az alkalomra, kíván, hogy kiléphessen. És itt jön az első agybaj. Először azt kívánja, hogy ne bukjon le, amiért szabadon engedte a koboldot. A másik két kívánságot pedig odaadja két kollégájának, akik vele tartanak, kilépnek a Szolgálattól. Tehát bérgyilkosokat szabadít a saját nyakába – semmiért. Zseniális.

Aztán nyomába ered a Világ Leggonoszabb Emberének, mert ha kideríti, hogy az bioizével csencsel, akkor majd biztos nem vadásznak már rája többet. De a Világ Leggonoszabb Embere nem csak kigyúrt, sármos és kő gazdag, de rendkívül ravasz is, ezért Rachelnek egyszerűen nem sikerül bizonyítékot szereznie.

Aztán jön egy csomó kergetőzés, démonvadászat, varázsital-kotyvasztás, állattá alakulás, és már kezdi sejteni az ember, hogy nem vezet az egész sehová, aztán véget ér a könyv, és ez be is bizonyosodik. A Világ Leggonoszabb Emberének jól betettek a hősök, de természetesen megúszta, hogy további hetvenhét kötetben lehessen üldözni, amikben megint nem fog történni semmi, amiért érdemes lenne elolvasni azokat.

A jó kurva anyját az ilyen írónak. Rajzoljon inkább képregényt.

Rettentően gyűlölöm az ehhez hasonló könyveket. Már kisgyerekként agybajt kaptam a rajzfilmektől, amikben a főgonosz minden egyes falhozverdesett epizódban pórul járt, de kacagva / bosszankodva elrepült / elfutott / elbármi, de egy hét múlva újra megpróbálta elfoglalni a világot / elpusztítani a világot / elpusztítani a főhősöket.

A Boszorkányfutam pont ilyen.

Elvett több napot az életemből.

Dögöljön meg Kim Harrison.

A KönyvesBlogon vezetett todományoskönyv-sorozat újabb darabja. Szeretettel.

Trembeczki Csaba - Végtelen Világvége Hotel

Munkahipotézisként tegyük fel, hogy a matematika érdekes dolog. Egy bizonyos szintig legalábbis. Kövezzetek meg, de a Cauchy-Riemann egyenletekkel való szöszmötölést már egyáltalán nem élveztem. Továbbá nagy valószínűséggel minden gyerekkel meg lehet szerettetni a matekot, ha szórakoztató feladatokba burkolják a logika, vagy a geometria alapjait. Rengeteg ilyen próbálkozás / gyűjtemény / miegyéb létezik, a legsikerültebb példák már mondhatni a matematikai folklór részét képezik, és hála az égnek, magyarul is már jó pár örökbecsű darab megjelent.

Trembeczki Csaba ebből a folklórból állított össze egy gyűjteményt, hogy mennyit merített máshonnan, és mennyit tett hozzá a könyvhöz saját ötleteiből, azt megmondani nem tudom, de teljesen korrekt módon jelzi a könyv végén a forrásokat. Természetesen azon is dolgozott valamennyit a szerző, hogy új köntösbe bújtassa a feladatokat (pl. Raymond Smullyan „Hölgy vagy tigris” feladatai helyett zacskó arany és éhes oroszlán van), ami persze a megoldás szempontjából merőben közömbös, de mégis jó látni valamennyi hozzáadott értéket.

Matematikát, fejtörőket kedvelőknek, ambiciózus apukáknak, tanároknak is javallott.

Súlyos hiány. Egy nagyon pici és nagyon szőke lány a minap megkérdezte tőlem, hogy mi a véleményem az új Follett-ről, én meg foghegyről közöltem, hogy olvassa el, mi a véleményem. Oszt jól beégtem, mert ez nálam még nem jött le, csak a KönyvesBlogon. Meakulpa. Elfelejtettem kitenni. De most itt van. Olvassátok szeretettel.

Ken Follett - Az idők végezetéig

A katedrálist nem kell bemutatni senkinek, de röviden talán mégis annyit, hogy egy több generáción átívelő ponyva-eposz, melyben intrika, politika, történelem, szex és erőszak tökéletes elegyet alkot, hogy az egyszeri olvasó észre sem veszi, hogy ráesteledett, és egyre csak azon izgul, hogy a következő fejezetben már a gonosz tényleg elnyerje, a jó meg felépítse azt a falhozverdesett katedrálist.

Lássuk csak a folytatást. Ken Follett nem végzett félmunkát ezúttal sem, ami már abból is látszik, hogy egy átlagos könyvmoly bicepsze igencsak kikerekedik, mire végigrágja magát a könyvön (feltéve, hogy nem a sörhasán támasztja, mint én). Szóval szép vastag. Mint elődjén, ezen is érződik, hogy hatalmas mennyiségű kutatómunka áll mögötte, és bár csak a 80. oldalon történik meg az első explicit dugás, ebből a regényből is csöpög a szaft, elvetemültek a gonoszok, jó fejek a hősök, szóval minden együtt van egy izgalmas történelmi kalandregényhez. De valahogy mégsem lett százas.

A sztori A katedrális helyszínén, Kingsbridge-ben játszódik, 200 évvel az abban történtek után. Az idők végezetéig egyes szereplői leszármazottai a nagy előd főhőseinek, de ez csak párszor kerül szóba, önmagában is megáll a könyv. Ennek ellenére mindenképpen ajánlom, hogy ha valaki még nem olvasta A katedrálist, akkor kezdje azzal. Csak.
 
Ezer oldal történetét nem lehet  - és nem is érdemes - összefoglalni, de azért valamit mégis. Négy kisgyerek az erdőben tanúja lesz, ahogy egy katona végez két üldözőjével, elás valami nagyon-nagyon titkos titkot, majd szerzetesnek áll. A regény a gyerekek életét követi végig. A szegény kislányból szegény öregasszony lesz, de közben is igen szar neki, a lecsúszott lovag fiaiból építőmester, illetve katona, a Már Fiatalon Is Lázadó És A Középkorban Hiperliberális lányból meg nem mondom meg, hogy mi, mert az Antispoiler Liga nagymestere vagyok. (Érdeketelen, de szórakoztató adalék, hogy ez utóbbi lányt Carisnak hívják, viszont van egy igen kedves kollégám is, akit bonyolult okokból szintén Carisnak hív mindenki, csak ő a regényhőssel ellentétben egy 35 éves férfi. Így azért kicsit nehéz volt néha beleélni magam a szituációkba.).

A gyerekek felnőnek, közben pedig kitör a százéves háború, valamint a pestisjárvány, csuda vidám egy korszak volt. Ráadásul nagy köcsög lesz az apátság priorja, a város céheinek új elöljárója sem jó fej, úgyhogy sejteni lehet, hogy a szereplőkkel rengeteg roppant kellemetlen dolog történik majd. Mondjuk megerőszakolják, boszorkánysággal vádolják őket, nem kapnak munkát, kenyeret meg végképp nem, ilyesmi. Nem túlzok azt hiszem, ha azt mondom, hogy minden fejezetben történik valami tragédia, amin persze úrrá lesznek a hősök, csak azért, hogy 50 oldallal később megint feltűnjön a rossz fej / kiderüljön, hogy... / megint megvádoljanak valakit, hogy... és a többi.

Tényleg nagyon fordulatos, izgalmas a könyv, de a 800. oldal körül már tele volt a tököm az izgalommal és fordulatokkal, és már nagyon szívesen olvastam volna 200 oldalon keresztül, hogy vettek egy telket Kingsbridge alsón, cseresznyefát ültettek és a szomszéd elé öntötték a szemetüket. Ez az én hibám, de szerintem akkor is túladagol minket Follett kalanddal, elméretezte kicsit a dolgot. Van valami filmes szabály is, hogy a 90. perctől minden perc duplán számít, valami ilyen ökölszabályt kéne megállapítani intrikára is. Kommentben nem kell ordítani, simán elhiszem, hogy valaki szerint pont úgy jó, ahogy van.
Ilyen lineáris sztorinál pedig az sem árt, ha legalább egy szerethető szereplő van, akiért végig lehet izgulni a rengeteg oldalt. engem pedig többé-kevésbé minden szereplő idegesített. Főleg A Feminista Lány Akinek Véleménye Van, de ő csak a legkiemelkedőbb, a regény minden hőse irritált valamennyire. Kicsit úgy tűnhet, hogy nem tetszett nekem a könyv, pedig de. Érdekes, hiteles korrajz, izgalmas kalandok, meg minden. Csak mindenből kicsit túl sok.

 

Niels Fredrik Dahl - Úton egy barát felé

Valószínűleg sokan egyetértenek velem abban, hogy kiskamasznak lenni alapvetően szar, ennél pedig még egy nagyságrenddel szarabb magányos kiskamasznak lenni. No, ebből a hatványozottan ratyi alaphelyzetből indul ki Niels Fredrik Dahl regénye. (Akit Dahlnak hívnak, rossz ember nem lehet, mondják a norvégok.) A főhős, a sérült, kommunikáció-képtelen felnőtt Vilgot visszaemlékszik a tizenegy éves korában történtekre, amikor egyke kissrácként, állandó migrénben szenvedő, idegbeteg anyja és csöndes apja mellett rettenetesen magányosan nőtt fel. Nem érezte vállalhatónak szüleit, otthonukat, legtöbbször egyedül kóborolt az utcákon, üldögélt a tereken, járdákon.

A könyv elejétől nyilvánvaló, hogy valami tragédia történt Vilgottal, azért lett olyan, amilyen. Mind a gyermekkori, mind a felnőttkori idősíkon lassan, komótosan erre halad az elbeszélés, és bár egy idő után nyilvánvaló lesz a végkifejlet, Dahl végig fenn tudja tartani a feszültséget

Vilgot devianciája egy cirkuszi csodabogárhoz teszi hasonlatossá, maga a cirkusz meg is jelenik többször a regényben. Bár a szimbólum teljesen egyértelmű, nincs zavaróan az arcunkba tolva, ami pluszpont.

Iszonyú nyomasztó, sötét hangulata van a könyvnek, amit tovább súlyosbítanak a gyermekkor elvileg vidám, gyakorlatilag kétszeresen nyomasztó mozzanatai: a lakótelepi gyereklegendák, a furcsa (kommunista) tanárok, a művésztelep az erdőn túl...valahogy mindent sikerül Dahlnak leöntenie koromfeketével. Bár a naplószerű önvallomás végig azzal kecsegtet, hogy sikerül feldolgozni a múlt sebeit, nincs fellélegzés, nincs megváltás, nincs még egy apró mosoly sem.

Mestermű, a borotvát zárjuk el, míg olvassuk.

Lezajlott a goldenblog, most sehol nem voltam, de a könyvesblog, aminek én ugye tevékeny, harmadik lett.

Nameg. Kistesóm szorgalmasan csinál egy angolnyelv-oktató-gyakorló-mifeneblogot, szerintem jó, pillantson rá, akinek szüksége van ilyesmire. Crutches.

Rápislogtam valamiért a keresőszó-statisztikára. Aki a

hogyan+szopjunk+le+egy+pasit+leírása

kombinációval jutott el ide, írjon nekem mailt, mindent elmagyarázok.

Lesznek könyvek is valamikor, talán pénteken. Ha akkor nem, akkor nemtom, mert feltett szándékom másnap Offspringen kicsinálni magam.

Ölelek mindenkit.

Neil Gaiman - Sosehol

Ahogy Dr. X (bárki is legyen) igen helyesen észrevette, megjelent a Neverwhere-újrairatom a KönyvesBlogon, mivel az Agavénak hála, megjelent magyarul is. Régi olvasóimnak ismerős lesz a szöveg, kicsit azért átpofoztam. Tehát:

Feltétel nélküli ömlengés következik, vigyázat. A Soseholt már legalább tízszer elolvastam, rajongok érte. Neil Gaimanért is. Az egyik legjobb fantáziájú és humorú jelenleg élő íróról van szó, aki alapvetően fantasy stílusban ír, de szerencsére a fantasztikus elemek használata nála nem cél, hanem eszköz. Ja, meg zseni a fickó. De tényleg. Aki ismeri a Sandman képregénysorozatot, az egyetért velem, aki nem, az szerezze be. Naszóval, a Sosehol:

Richard Mayhew egy teljesen átlagos figura, Londonban él, tökéletesen érdektelen munkát végez és úgy gondolja, szerelmes a barátnőjébe. Míg egy napon.

Richard egy Ajtó nevű sebesült lányt talál a járdán, menyasszonya hisztije ellenére gondjaiba veszi, és - előre látható módon – megkezdődnek a Kalandok. Rosszarcúak keresik a lányt Richardnál, ő természetesen nem adja fel védencét, hanem felajánlja segítségét, aztán fülig belepottyan a katyvaszba.

Az említett rosszarcúak egyébként - Mr. Croup és Mr. Vandemar – a világ legzseniálisabb henchman-párosa. Elsőre teljesen archetipikusak, Gaiman valahogy mégis teljesen egyedi és baromi félelmetes figurákat faragott a folyton csevegő, körülményesen fogalmazó, rókaszerű Mr. Croupból és a hatalmas termetű, szűkszavú, mindent szó szerint értő Mr. Vandemarból. Bérgyilkosok, nem is akármilyenek. Nem ilyenné váltak, a gyerekkoruk miatt, nem elsősorban a pénzért csinálják, ők egyek a szakmájukkal. Embereket bántanak. Kínoznak. Ölnek. Városokat égetnek fel, isteneket feszítenek meg. Ezért vannak. Ezek ők. És pont ezért – ők a legjobbak.

Szóval Richard Ajtót követve alámerül a Lenti Londonba, mely egy különös, torz fantáziaképe Londonnak, ahová az elkallódottak, kitaszítottak, deviánsok kerülnek - és persze a természetfölötti lények, melyek a „Fenti London” modern világába nem illenek bele. (Menny és pokol közt harmadik, ugye.) A Lenti London helyszíneinél főleg a londoni földalatti állomásainak neveivel játszik el Gaiman, ez a fordításban kicsit nyögvenyelősen jön ki. Knightsbridge valójában a Night’s Bridge, egy valódi híd, melyen átkelve könnyen elragadhat az éjszaka; a Blackfriars állomáson valóban szerzetesek élnek; Earls’s courton tényleg megtaláljuk a gróf udvartartását, Shepherd’s Bush-nál pedig ott van a Pásztor, akitől mindenki retteg odalent, ésatöbbi ésatöbbi. Él, lüktet, és megvan a maga logikája is, ami minden mese létfontosságú eleme.

Az ötlet persze nem új, ilyesmi Luc Besson-tól a Subway (illetve azóta a magyar khm utánérzés, a Kontroll is), Gaiman fantáziája mégis egyedi, új helyszínt teremt, én pedig amúgy is sokkal jobban szeretem a világunkhoz valamennyire kötődő alternatív valóságokat, mint a teljesen elszállt megoldásokat. Ízlés dolga, szerintem ötös.
Ha már szóbajött a fordítás: Pék Zoltán munkáját a szokásosnál gyengébbnek éreztem, főleg a könyv elején, aztán vagy belejött a fordító, vagy huszonhetedszer is magával ragadott a történet és már nem figyeltem, nem tudom.

Tehát Richard, alámerül, de miután belépett ebbe a világba, egyszerűen megszűnik létezni a miénkben – senki nem emlékszik rá, nem látják, nem hallják – egyszerűen nincs és nem is volt soha, így hát nekiindul Ajtóval és segítőivel (de Carabas márki és a titokzatos Vadász), hogy segítsen neki megérteni és megbosszulni családja lemészárlását, és visszautat találjon a régi életéhez.

A történetről akkor ennyit. Neil Gaiman egyébként egy zseni, ha még nem mondtam volna. Hihetetlen fantázia, életszerű karakterek, fordulatos történet, zseniális helyszín. A végére pár apróság, csak úgy.

Több párhuzamot is felfedezhetünk a Sosehol és a Galaxis Útikalauz között. Először is: az író mindkét esetben angol. Másodszor: a Sosehol egy tévé-sorozatnak indult, ennek forgatókönyvét bővítette ki Gaiman később regénnyé. (Mint bizonyára MINDENKI tudja, az Útikalauz egy BBC rádiójáték-sorozat volt gyermekkorában.)

Harmadszor: Gaiman főhőse is egy igazi kovácsjános, egy jellegtelen, szerencsétlen figura, akivel már a második oldalon lehet azonosulni. Mondjuk Richard Arthur Denttel ellentétben változik, és (relatíve) nagy tetteket visz végbe.

Ha fülszövegíró lennék, valami olyasmit sem szégyellnék leírni, hogy „...és a földalatti már sosem lesz a régi!”. De szerencsére nem vagyok az.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Tényleg mindenkinek. Útravalónak pedig annyit tanácsolnék a kedves gyerekeknek, hogy ha a metróban egy angyallal találkoznak – az legalábbis legyen gyanús.

Nekem akkor is:

 

 

Geoff Ryman – Levegő

Az első könyv, amit a Képzelet Mesterei sorozatból olvastam, most simán el tudok képzelni, hogy az utolsó is. Sőt, végig sem tudtam olvasni. Nem gyakori dolog nálam. Udvariatlan dolog, hiszen ajándékba kaptam a Delta Visiontől, de hát izé.

A műfaj scifi / kiberpunk, a sztori pedig nagyon röviden annyi, hogy Valamisztánban egy kis hegyi faluban él egy asszony (Mae), aki divattanácsadással foglalkozik egy olyan faluban, ahol még tévé sincs. Aztán a kormány bejelenti, hogy jön Levegő, ami tulajdonképpen az internet, csak a zemberek a zagyukkal csatlakoznak rá. Jó az interfész, ennél egyszerűbb nem is kell.

De sajnos a tesztüzem balul sül el, sokan meghalnak, valaki meg megőrül. A főhősnek csak egy halott öregasszony marad a zagyában, de épp elég kellemetlen az is. Aztán hirtelen rájön, hogy nem jó neki a zélete, szeretője lesz, aztán mégsem, bejárogat a városba, és próbálja elmagyarázni a többi parasztnak, hogy jön a zinternet és bizony fel kell rá készülni, mert különben.

Roppant zavaró eszköz, hogy a tanulatlan asszony szemszögéből igyekszik mindent megmutatni Ryman, rém idegesítő és unalmas olyanokat olvasni 2008-ban, hogy „megpróbálta kitalálni, mi az az on-lány.” A zavaró inkonzisztenciától eltekintve (pl. valakinek feszes hasa csillog a holdfényben, egy hét múlva meg pici pocakja édesen omlik alá az övére) annyira szenvelgős, vontatott, lelkizős és női a könyv, hogy egyenesen kiállhatatlan. A sorozatszerkesztőnek, Kleinheinz Csillának kiöntöttem a lelkemet, szerinte teljesen jó a könyv, de megnyugtatott, hogy az értékeléssel nem fogtam nagyon mellé, mert Geoff Ryman kő buzi, amivel önmagában semmi baj nincs, csak indokolja a nőiességet.

Mások szerint jó, szerintem nem.

Két kötet egy bejegyzésben, a hülyének is megéri.

(nemrég írt róla Dün kollegina is, itten olvasható)
A Nyugalom után olvasni a sétát kicsit olyan volt, mint egy döntő után nézni a bemelegítést: látszik, hogy mennyi erő van a versenyzőkben, csak még nem mutatják meg. Ez Bartis Attila első regénye, és – bár már látszik, hogy mekkora tehetség – még nem tökéletes. A cselekményről nem mondanék sokat, túl rövid a könyv ahhoz, hogy spoilerezni lehessen. Inkább amolyan benyomások. Na.

A regény főhőse egy kisgyerek, aki korán árvaságra jutva hányódik az országban, míg révbe nem ér egy fürdőhelyen, melyben a Gyilkos tóra ismerhetünk (illetve az országban Romániára, vagy bármely kelet-európai országra, bár ez nincs kimondva).
Erősen indul a könyv, a főhős gyerekkorát, magányát és lelkivilágát ismerjük meg. Ez utóbbit igen erős képekből: csirkeboncolás, macskák rádobása a forgó köszörűre. Bartis nagyon erősen indít, kicsit látszik a regény gerendázata, érződik, hogy szándékosan akar minket sokkolni.
Az enyhén morbid gyerekkortól pedig egy groteszk felnőttkorig vezet az út, ahol a főhős baráti körét olyan öregemberek alkotják, akiknek az élete az eutanázia (illetve ennek taglalása) körül forog. Ahogy a Nyugalom esetében, itt is a nyelvezet, a zseniális, rövid mondatok, a kegyetlenségig egyenes leírások fogtak meg leginkább, bár itt még Bartis inkább hajlamos volt cukorszirupot önteni a szarra – de ez csak az én benyomásom, lehet tiltakozni.
Kerek, szép egész a regény, tökéletesen felépített félig elképzelt, félig valós helyszínnel – épp csak a néha kilógó lóláb miatt nem kap 6ost.



Bartis Attila - Kéklő pára

A Kéklő párát röviden elintézem: novelláskötet, részben a Séta kis mini-mitológiáját szövi tovább, részben az erdélyi magyar életről mesél gyerekkorán keresztül. Ez utóbbiak szép, ugyanakkor hiteles és tanulságos, egyáltalán nem sírvatrianonfelettvigadós beütésű írások.

Írtam egy szar könyvről a KönyvesBlogra, jött is rá eddig 87 komment. Legközelebb ha Konrád Györgyről írok, akkor is azzal kezdem, hogy: "Jobb, mint a davincsikód!"

Gyász. És most:

Valószínűtlen, hogy szombat este, vagy vasárnap tudjak posztolni, így íme:






Ünnepelje mindenki vérmérséklete szerint, de talán legjobb régi barátok társaságában elmenni egy kocsmába, ott sört és sós mogyorót tolni, aztán stoppolni nyakunkban egy törölközővel, hátha sikerül elpotyázni egy jobb bolygóra.

Béke.

A KönyvesBlogon vezetett tudományos könyvekről szóló rovatom következő darabja. Olvassátok szeretettel.

Paul Torday - Lazacfogás Jemenben

Nito o ou mono wa itto o mo ezu. Aki két nyulat kerget egyszerre, egyiket sem tudja elejteni. Kivéve persze, ha zseni az illető, Paul Torday pedig úgy tűnik nem az. Egyszerre szórakoztatni és igazán mély dolgokat mondani nehéz ügy. Egyébként is, valaki 59 éves koráig üzletemberként tengeti napjait, majd hirtelen írni kezd - hááát, hallottunk már megvilágosodott vezérigazgatóról, de nekem sokkal inkább az a benyomásom, hogy Torday valamiért elhitte, hogy ő mindenhez ért. Például az íráshoz. Pedig nem. Előrebocsátom, hogy az emberek többségének egyáltalán nem ez a véleménye, Torday kapott  Wodehouse-díjat is!

Egy gyors közbevetés a külalakról (mivel nekem annyi ízlésem van a grafika terén, mint egy cserép muskátlinak): Kovács Bálint, a KönyvesBlog Borítómustra sorozatának főmuftija hamarjában értékel:

 
És most következzék valami egészen más.

Az alapsztori próbál abszurd lenni: egy milliárdos, jemeni sejk skóciai lazacokat akar telepíteni Jemenbe, hogy ott majd együtt horgászik úr és szolga, a társadalmi különbségek pedig legalább a folyóparton eltűnnek.

Ez egyáltalán nem olyan abszurd, mint amilyennek Torday szánta, lásd a mellékelt elvetemültséget. A történet főszereplői Dr. Alfred Jones lazacológus, Muhammad ibn Zaidi bani Tihama, a sejk, Harriet Chetwode-Talbot ingatlanokkal foglalkozó kisasszony és Peter Maxwell, a brit miniszterelnök kommunikációs igazgatója. Leveleken, naplókon, emaileken keresztül három narrátor kísér minket végig a regényen, a sejk nem. Ő nem narrál, ő a Titokzatos Bölcs Próféta.

Pár oldal után már látszik a könyv legnagyobb gyengesége. Szájbarágós. Dr. Jones leírja a házasságát naplójába. Megtudjuk, hogy felesége egy igazi törtető, frigid picsa. Harriet levelet ír vőlegényének, akit Irakba vezényeltek. Megtudjuk, hogy szereti és aggódik érte. Sejtjük, mi lesz a sorsa a katona bácsinak. Hihetetlenül idegesítően bontja ki Torday a magától értetődő dolgokat, néha kedvem lett volna felhívni, és ordítani vele, hogy értettem már 10 oldallal ezelőtt is.

A regény közepe sem sokkal jobb. Alakul a lazacprojekt, tökéletesen megjósolható pályán futnak a szereplők, és időnként elolvashatjuk, hogy a sejk mekkora humanista és látnok és próféta és mittomén, és egyébként is szeretnünk kell egymást és roppant érdekes dolog más kultúrákkal találkozni. Ja, és a politikusokat semmi nem érdekli, csak a saját népszerűségük. Aszta.

Kínkeservesen eljutunk a könyv végére, ami annyira nincs elszúrva, mint várnánk. Annyira nem, hogy felhúzza az értékelést kettesre.

Először is, megtudtam, hogy létezik egy nőklapjacafé nevű oldal, ottan van könyves fórumtéma, amit lelkes valakik bloggá alakítottak, és nem is rossz. Könyvmolyok.

Aztán. Írtam a Geistwaldra egy amerikai futball-ismertetőt Vérfoci-játékosoknak. Itten olvasható.

Meg volt idén is május elseje, ezt a szokásos igénytelenséggel megünnepeltük, részletek a KörútiKocsmákon.

Jó szórakozást!

Az Agave kiadó szerintem nagyon jól csinálja, amit csinál. Nem tudom, van-e bármi értelme megkülönböztetni (így) a szórakoztató irodalmat a szépirodalomtól, de úgy látszik még várni kell, míg Ray Bradbury, Neil Gaiman, vagy Philip K. Dick átkerül egyik polcról a másikra. Na de hagyjuk is ezt, és örüljünk együtt az Agave kiadóval. Aki jár metróval, már biztos látta a könyv reklámját. Igen, a hír igaz, öt év alatt 99 könyvet jelentettek meg, a 100. pedig egy válogatás a kiadónál már megjelent szerzők novelláiból.
A könyv árképzése felhasználóbarát. 1500 forint. De tényleg, ennyiért hol kapunk könyvet? Ezúton is javasolnám a kiadónak, hogy próbálja meg lejjebb nyomni az árait, nem vagyok ugyan közgazdász, de 3000-ért vennék két Agave könyvet, 5000-ért nem biztos. Fogyjon az a készlet!

Egy kis apróság: minden novella előtt olvashatunk egy fél oldalnyi összefoglalót az író életéről, munkásságáról, illetve pár esetben egy üzenetet is, amelyet kifejezetten erre az ünnepi alkalomra írt. Például személyes kedvencem, Lawrence Block is, akiről számomra most derült ki, hogy dédapja magyar volt. Erről eszembe jutott egy sztori Schreiber László Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady c, kötetéből, melynek lényege, hogy miután a főhőst Brazíliában ízes vasi tájszólással leszólítja egy néger, hogy "Hát ti is  magyarok vagytok?", ő megállapítja, hogy mindenki magyar, Aki meg nem, az majd szól. (Az esetleges pontatlanságért elnézést kérek Schreiber Lászlótól, épp nem találom a kötetet.)

A novellákban a világon semmi közös nincs, Dennis Lehane és Jim Thompson kőkemény, megrázó krimijei mellett jól megfér Bradbury meséje, Gaiman stílusparódiája, Novik butuska fantasyja és P. K. Dick szokásos, elborult sci-fije. Mindenki talál benne magának valót.

Abszolút szubjektív toplistám élén a már említett Dennis Lehane iszonyú lehangoló, kőkemény krimije áll. Börtön, lövöldözés, egy zsarnok, bűnöző apa és egy szerelem. Biztos recept, Lehane pedig jól főzi meg. A második helyet megosztva Ray Bradburynek és Phlilip K. Dicknek adom, tőlük azt kapjuk, amit várunk: előbbitől furcsa mesét, utóbbitól téridőgörbítős, időmegbolondítós skizofrén sztorit. Neil Gaiman novelláját már (sajnos) ismertem, egy újabb a Cthulhu-alázó írások közül, zseniális, még a szokásosnál jóval gyengébb fordítás sem tudta kinyírni.

Van azért pár mélypont is, Naomi Novik egységsugarú sárkányos fantasyja nem tudta megemelni a vérnyomásomat, és hát ott van az értékelhetetlen Iain M. Banks írás is, melyben scifi-könyveinek helyszínét, a Kultúrát mutatja be részletesen. Elolvastam ugyan, mert a trolin mi mást lehet csinálni, de ettől nem jönne meg a kedvem a könyveihez. De elég a duzzogásból, csalódott és sikertelen költők véleményével ellentétben mi nem vagyunk fikablog, Isten éltesse az Agave kiadót! (Számlaszámom a szerkesztőségben.)

Zsenik és jómunkásemberek egy olcsó könyvben, mi kell még?

Kérem kapcsolja ki.

A Titokzatos folyó nagyon jó. Túl nagy elvárásokkal vettem tehát kézbe Lehane új regényét, aztán koppantam. Nem tudtam, hogy ez egyáltalán nem új, éppen ellenkezőleg, a legelső munkája az írónak. Háttöö. Kicsit olyan.

A könyv egyébként a Patrick Kenzie magánnyomozó-széria első darabja, és kicsit túlságosan is Lawrence Block Scudder-sorozatára hajaz. Darkos-cinikus-Bostonos oldschool krimi. Megbízás, amiugyenemisolyanegyszerűmintamilyennekelsőretűnik, üldözések, lövöldözés, majd a néger bandák egymásnak esnek, lesz nagy háború. Mármint banda. És okoskodnak sokat, hogy ez a faji kérdés kéremszépen, az mennyire nem egyszerű kéremszépen. Mert a fehéreket felmentik, viszont ha négert vernek, abból médiabotrány van. Az utóbbi évek hisztérikus hangulata után cseppet sem volt hangulatom effajta eszmefuttatásokat olvasni.

Nem rossz, nem rossz, biztos van jobb is. Egynek jó volt.

Már annyian kerestek meg a veszítselegykönyvet kezdeményezéssel, hogy szánnék neki egy bejegyzést.

Tömören: nem.
Nem fogok elveszíteni egy könyvet.

Szar könyveket sem hagynék el szívesen, mert 100 forint az antikváriumból számít nekem. Gyász, ez van.

Hogy jó könyvet veszítsek el, arról pedig szó sem lehet.

Nem. Nem. Soha. Enyém.

Hörcsögtermészet vagyok, gyűjtöm a könyveket. Szeretem pár havonta átrendezni őket, mint egy befordult, magányos, középkorú, titkon homokos köztisztviselő. Örömmel tölt el, hogy az enyémek.

Nem adom a könyveimet. Kölcsön sem. (Ritkán, jómellűeknek.)

A kezdeményezésről akkor ennyit.

Tudom, hogy hihetetlenül ritkán posztolok, de iszonytató a zűrzavar a zéletemben. A KönyvesBlogon mondjuk megjelent egy két hónapja írott, erősen középszerű anyagom - itten van e! Felhívom a figyelmet a Scala nevű kommentelő sírnivalóan értelmetlen hozzászólásaira. Ja, meg van egy ilyen is.

De nem is ez a lényeg. Hanem. Lotterfeld Boholy, stratégiai együttműködő partnerem, valamint elsőkönyves, bukott író valamiért fejébe vette, hogy író-olvasó tallkozót szervez, mert már volt egyszer egy ilyenen, és az elviselhetetlenül, kínosan, arcpirító módon szarul sikerült. Most ez meg olyan lesz, hogy elmegyünk egy helyre, házibuli jelleggel mindenki hoz valami etilest, aztán meglátjuk. Mert büfé nincs. Úgyhogy tényleg hozzatok valamit, ha inni akartok. Toposzt is kerítünk majd az estének, meg lesz kamerás, meg minden, de ez csak a sallang.

Ja, meg lesz sztárvendég is: Wostry Ferenc, a geekz blog főszerkesztője, filmproducer, meg ilyesmi. Nem régóta ismerem, de remek embernek tűnik, inni pedig jobban tud nálam.

Helyszín: a Reaktor-Dinamó műterem, Budapest, IX. Tűzoltó u. 22. Nagy vasajtó a Trafó épülete mellett, egy darab "Reaktor" feliratú kapucsengővel. Csöngessetek, hátha. Vagy telefonáljatok. Már aki tudja a számom. És ha szívesen látom persze.

Idő: április 25., este nyolc órai kezdettel.

Várunk mindenkit szeretettel a kb. 40 embert befogadni képes teremben.

Új expedícióm történetét olvassátok szeretettel új blogomon.