Könyvtáros Testvér jótanácsai

Dylan Thomas – A sziget

Minden irodalmárt tisztelek, akit az alkohol vágott haza (vö. Cserna-Szabóék ide vonatkozó márisklasszikusával), Dylan Thomas is ilyen.

Ami „A sziget”-et illeti, R.L. Stevenson könyvének újraírása nagyjából egy forgatókönyvvé – jellegéből adódóan egy elrontott gyomor hozzásegíthet minket ahhoz, hogy két óra alatt végezzünk vele. A sztori egy trópusi szigeten játszódik, ahová megérkezik Wiltshire, a második kereskedő. Konfliktus borítékolva.

De nem is a történet fogott meg igazán, hanem az a lüktetés, ami a könyv rövidsége ellenére jól megkülönböztethető részekre osztja a azt – mint ahogy a részegség fázisai is jól elkülönülnek. Nem, nem lettem monomániás, az alkohol mellett még legalább két dolog érdekel a világon (igen, ismerem a viccet, mikor a tengerészek barkochbáznak), de gondoljatok csak bele kedves gyerekek, mit lehet csinálni egy trópusi szigeten.

Inni.

Pont.

Szóval a stílus szinte oldalról oldalra változik. Az eleje könnyes szemű líra – illik a tájleíráshoz. Majd átmegy spicces sztorizósba. Lehet nem imádni egy könyvet, ha ilyen sorok vannak benne?

Füttyös Jimmy részegen kiesett abból a hajóból egy éjjel, és megfulladt. Szörnyű halál lehet részegen megfulladni. Az ember szeme előtt lepereg az egész élete, és olyan részeg, hogy duplán látja.

Majd jön a szerelmes, a semmit nem értős (tudjátok kedves gyerekek, amikor halljátok, hogy beszél hozzátok valaki, de nem tudjátok, kicsoda, miért, és egyébként is hol vagytok), végül az agresszív szakasz.

Aztán alvás. Sokáig.

Ajánlom.

Király Ferenc – A Csillagok hegyén

Először is leszögezem, hogy elfogult vagyok, mert ez a könyv az első tiszteletpéldányom. (Dedikált, meg minden, gecc!) Ugyan a Zíró érdeke, hogy osztogassa annak, aki ír róla, de akkor is.

Tehát.

A regényt Király Ferenc csak mint „posztmodern baromkodás” emlegeti, ami legalábbis jelzi előre, hogy van benne világvége, valamint hogy amúgy is meglehetősen abszurd lesz az egész. A jelzések helytállóak.

Itt a világvégét nem a vogonok hozzák el, hanem egyszerűen vége lesz a világnak, mert senkit sem érdekel, mi lesz holnap. Ennyi. Szép lassan feloszlatja magát a társadalom.

Beleszarmageddon.

Villámgyorsan megismerkedünk pár szereplővel, akik elindulnak a pusztuló városból fogalom nélkül valamerre északra. Azért északra, mert az író ott képzeli el a tornyot, melyben gyermekkora óta vár rá Cica Kiskirálykisasszony - nyilván ide küldi szereplőit, hogy megmentsék. Komolyan.

Szóval elindulnak a szereplők, de nem haladnak eléggé, ezért az író beleírja magát a történetbe – és itt megyünk át teljesen szürreálisba. Az elképzelt jövő roncsai közül egy népmesébe jutunk beteg királylánnyal, szomorú királlyal, udvari bölccsel- akiket a főszereplők alakítanak – de erről fogalmuk sincs, míg tart a mese. A Csillagok hegyén van természetesen az orvosság, mely a királykisasszonynak kell, elindul hát az író és a főfőhős a veszélyes útra.

Satöbbi.

Jó könyv, kellően felületesen hülye ahhoz, hogy magával ragadjon, ugyanakkor kellően elgondolkodtató is helyenként ahhoz, hogy ne úgy érezzük, hogy holmi lektűrt olvasunk.

Kissé terápiás jellegű a regény – mármint Király Ferenc magának kitalált terápiája. Ami nem lenne gond (gondolom minden író így/ezért ír), csak ez helyenként túlságosan az arcunkba van rakva. Én pedig (mint azt Bradbury mester kapcsán leírtam) nem szeretem látni az állványzatot. Vannak, akik megőrülnek a kikacsintásokért, én nem.

Megismétlem, a könyv jó. Ugyanazért, ami a bajom is volt vele. A terápia része volt ugyanis az is, hogy Király Ferenc tisztázza magában: hogy viszonyul ő a mesékhez, hogy is néz ki az ő saját, különbejáratú mitológiája. Én pedig nagyon szeretem a meséket.(Talán érdemes megemlíteni, hogy Neil Gaiman Sandman-történetei is bevallottan így születtek. Zseniálisak.)

Négyes. Tehát jó.

Kicsit más: ami az írót illeti, elég elvetemült ember lehet. Egyrészt ír egy nem egyszerű blogot – boruljunknagyot.blog.hu. (A blog címe is a Csillagok hegyén-ből ered: „Ha már borulunk, boruljunk nagyot!”)

Másrészt tavaly fogta magát és kiköltözött három hónapra egy rétre, hogy egy sátorban, teljes magányban írhassa meg következő regényét. Ami viccnek durva, tehát komolyan gondolta. Az ott-tartózkodásról is naplót vezetett, amit begépelt, és blog-formában az is olvasható itten.
 

Szóval érdekes ember. Elképzelhető, hogy jól megértenénk egymást 12 sör után.

Lloyd C. Douglas – „…és köntösömre sorsot vetettek”
 

Ej de nehéz dolog vallási témájú könyvről írni! – mondhatnám egy Laár András parafrázissal,  Douglas könyve pedig egyértelműen missziós jelleggel íródott. A dolgot nehezíti az is, hogy szép lánytól kaptam a könyvet, és a szerzetes is férfi, ugye. Valamennyire. Szóval a könyv.

Elég, ha annyit mondok, hogy a főhős egy fiatal római polgár, akit – katonai tribunusként – Galileába vezényelnek. Ebből és a címből valószínűleg mindenki összerakta már a történet gerincét: Marcellus annak a katonai egységnek parancsnoka, melynek legionáriusai keresztre feszítik Jézus Krisztust. Köntösére sorsot vetnek, Marcellus nyer, a ruhadarab pedig különös hatással van rá. Elkezdi kutatni, ki is volt ez a Jézus, miért volt ekkora hatással az emberekre. Találkozik Simonnal, a Zebedeusokkal, összeakad Saullal, aki még nem Pál, satöbbi. Tovább nem részletezem, szerintem mindenki számára nyilvánvaló a sztori menete és végkifejlet is.

Egyáltalán nem rossz a könyv, szép didaktikusan ismerteti a folyamatot, ahogy a fiatal római katona egyre inkább kénytelen elhinni, hogy Jézus volt a Krisztus, hogy valóban Isten fia volt. Pár zavaró dolog viszont szúrta a szememet.

Az első a szóhasználat. Kis kukacoskodás, hogy ugyan már a könyv kinyitásakor szemembe ötlött, hogy a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya adta ki a kötetet, én azért katolikus vagyok, így a „keresztyén” helyett jobban szeretem a „keresztény” szót, de ez tényleg lényegtelen. A bajom igazából a fordítással van, hemzseg a könyv a magyartalan fordulatoktól. Bántja a szemet.

A másik zavaró dolog: kicsit erőltetettnek éreztem, hogy a gazdag római patríciusok még Rómában is azon keseregnek, hogy nincs egyenlőség, és hogy a Római Birodalmat csak a légiók acélja tartja össze. Douglas  könyve huszadik századi fogalmakkal (is) operál, melyeknek Krisztus idejében még vajmi kevés értelmük volt. Volt egy film nem is olyan régen, talán Mennyei Királyság volt a címe, talán nem, abban ugyanilyen zavaró volt, ahogy a keresztes lovagok a demokráciáért lovagolnak a Közel-Keletre megvívni a gonosz terrorista Szaladinnal.

Zárszó? Kellemes olvasmánynak találtam, de kissé erőtlennek. Négyes. Alá.

Elöljáróban gyorsan annyit, hogy megint előjött a K-terekkel kapcsolatos furcsaság, miszerint minden könyv mindegyik másikkal összefügg a Könyvtár-térben. Egyrészt alighogy elkezdtem ezt a könyvet, és épp kerestem, hogy hol tartottam, megakadt a szemem ezen a mondaton:

„Antoniót eléggé felidegesítette Isabel sírása ahhoz, hogy kölcsönkérjen egy pisztolyt a kapuőrtől és célbavegyen egy gyíkot a betlehemben, Bianca szökőkútja mögött.”

Másrészt, mivel nem ismertem ezelőtt az írónő nevét, kicsit utána olvastam, és kiderült, hogy lazán ugyan, de ő is kapcsolódott a gonzó „mozgalomhoz” annak születésekor. Fántásztikus.

Szóval. Az Imádságoskönyv. ’77-ben íródott, egyes szám első személyben meséli el a történetet Grace Strasser-Mendana asszony, aki eredetileg amerikai, új hazája a dél-amerikai Boca Grande lett (ne keressétek a térképen, kedves gyerekek), ahol beházasodott a politikai elitbe. A valódi főhős viszont Charlotte Douglas, aki mintha a Luxusvilágból lépett volna elő. Tudatlan, szétesett, folyton fáradt. Lánya csatlakozik egy marxista csoporthoz, eltűnik, ő pedig céltalanul járni kezdi a világot, ide-oda csapódva két volt férje, illetve a Mendana család férfitagjai között, sodródik az árral, nem ért semmit, ami körülötte történik.

Nem érti meg, hogy a lánya mit művel, hogy miért járnak nála az FBI-osok, mit akarnak tőle az emberek, mi folyik Boca Grandében (forradalom).

Ahogy ezt gépeltem, igazából rájöttem, hogy rosszul fogalmaztam. Nem igaz, hogy nem tudja. A duplagondolt alkalmazta. Megoldja, hogy semmi ne fájjon. Nem vesz tudomást semmiről.

A regény is hasonló eszközökkel operál. Nem patetikus, magasztos, vagy hatalmas erővel magával ragadó a szöveg, lassan csordogálnak a szavak, mégis érezni olvasás közben, hogy haladunk az elkerülhetetlen felé. (Ugyan leírja Joan Didion az első pár oldalon, hogy mi fog történni, de mint oly sok más esetben, itt sem a cél, hanem az odavezető út a fontos.) Finoman rajzolódik ki előttünk a tipikusnak beállított, tudatlan amerikai nő személyisége, a banánköztársaságok tipikus visszásságai, problémái, majd ezekből bontakozik ki lágyan, szinte észrevétlenül a személyes és a politikai katasztrófa.

Ahogy a Színész mondja a Rosencrantz és Guildenstern halott-ban: (szabad fordításom, elnézést érte)

Színész: A cselekménynek el kell jutnia az esztétikai, morális és logikai konklúzióhoz.

Guildenstern: És ebben az esetben mi az?

Színész: Az sosem változik – a cél az a pont, ahol mindenki, akit kijelöltek a halálra – meghalt már.

Guildenstern: Kijelöltek?

Színész: A „csak desszert” és a „tragikus irónia” közt elég nagy tér van saját tehetségünknek. Általában véve akkor jutottunk el olyan messze, amilyen messze csak lehet, mikor a dolgok már nem fordulhatnak rosszabbra.

Guildenstern: Ezt ki dönti el?

Színész: Eldönteni? Meg van írva!

 
Ötös. (Gondolkodom egy értékelési rendszeren, mint a Geistwald, de majd valamikor talán esetleg.)

Hunter S. Thompson – Félelem és Reszketés Las Vegasban

Veszélyes klasszikusokról írni, mert majd jól lehurrognak – gondoltam magamban, míg a Félelem és Reszketést olvastam, mert folyton az járt az eszemben, hogy tök jó, amit olvasok, de valahogy nem irodalom. Aztán eljutottam az utószóig és rettenetesen megkönnyebbültem, mert Hunter S. Thompson szerint sem az. Gonzo-újságírásnak azért nem szeretem nevezni, mert az a dolgot önmagával magyarázás tipikus esete.

Egy igazán őrült pár nap története ez a drog szemüvegén keresztül, igazi road-trip, és requiem a ’60-as évek Amerikájának, ahol még megtehette egy elvetemült újságíró, hogy szanaszét szakítva randalírozzon a maffia által kormányzott városban, ahol épp rendőrök tartottak konferenciát a drogokról – fogalom nélkül.

Egy igazán bő lére eresztett útibeszámolót nem lehet Dosztojevszkijhez hasonlítani, de aki blogokat olvas, az valószínűleg nem gondolja, hogy csak a méjnsztrím az egyedül üdvözítő.

Kedves gyerekek, csak ismételni tudom magam: a drogok rosszak, érteeem?

Hunter S. Thompson pedig klasszikus, csak nem tudom, minek a klasszikusa.

Szilágyi Cs. Tibor – Harakiri

Bevett sok szert, aztán megőrült. Ezt később le is írta. Így tudnám összefoglalni. A fülszöveg az Ulpius-ház nemes hagyományaihoz  illőn megtévesztő.

„...napjaink Budapestjének médiájával, művészetével, ismert figuráival és helyeivel.”

Egy nagy, önéletrajzi massza a könyv, csapongó, túlságosan hatásvadász képekkel operáló pillanatfelvétel-gyűjtemény. A kisebb részeket dalszöveg-részletek választják szét, van itt Tool, RHCP, Stones, Dog Eat Dog, Monster Magnet – ezek jók, találóak és az adott pár sor hangulatát is megadják.

Beszél a paráiról, a kezeléseiről, a családjáról, a szerelmeiről – de annyira szétesve, hogy nem igazán tud lekötni. Nem állnak össze a darabkák egyetlen egésszé, nem akar közölni semmit (ami még nem feltétlenül lenne baj), nem támaszt gondolatokat, nem jutunk el A pontból B pontba a könyvet olvasva. Igazán fárasztó, ahogy folyvást arról ír, hogy éppen ír, valamint az is, hogy a rossz emberek mindig nácik. A tizenkettedik után még enyhén idegesítő is. A viccesnek szánt részek (top10 listák) nem azok. Enyhén szellemesek legjobb esetben.

Nem fogom elolvasni a másik megjelent kötetét, mert általában a fiatal írók első, önéletrajzi ihletésű könyve mindig jobban sikerül, mint az azt követő (ld. Gerlóczy Márton), és nekem ez sem tetszett.

Az Ulpius-házról tehát ennyit.

Neil Gaiman –Fragile Things

Nagy kínban vagyok. Évek óta bizonygatom mindenkinek, mekkora zseni Gaiman, de a Fragile Things után nem tudok zászlólengetve felvonulni.

A könyv a Tükör és Füst mintájára egy jókora, magyarázós bevezetőből (ismét külön novella már a bevezetőben), novellákból és versekből áll össze, melyek természetesen nem rosszak, de izé. Nem is tudom. Nagy bajban lennék, ha meg kéne neveznem a kedvencemet az előző novelláskötetben. Zseniálisak, humorosak, mélyek, meghatóak.  Első olvasás után nyilvánvaló lett viszont számomra, hogy van olyan novella, amit nem fogok többször elolvasni. Valahogy nem ütnek annyira.

Az említett elemek azért megvannak: Az October in the Chair történet a történetben, nagyon megrázó, szörnyű mesét kapunk. (A novellát egyébként Ray Bradburynek ajánlotta Gaiman – nem véletlenül.)

Hasonlóan borzongató a Closing Time és a The Flint of Memory Lane is. A Study in Emerald H.P. Lovecraft világát ötvözi a Sherlock Holmes történetekkel, nagyon jó kis horror.

Az igen szókimondó erotika visszatérő eszköz/elem Gaimannél, a Keepsakes and Treasures és a How Do You Think It Feels hozza az arcpirulós fílinget – nagyon eltalált írások. Sorolhatnám, minek.

Nade. Van pár olyan novella, amelyek teljesen lineárisak – értem most ezalatt, hogy vagy a legelejétől, vagy maximum a közepétől teljesen nyilvánvaló, mi lesz a végkifejlet – ami persze nem lenne baj, csak érezhetően az írás célja éppen a meglepetés okozta katarzis lenne – így ez elmarad. (Other People, Sunbird, Harlequin Valentine – na jó, ez utóbbi azért nagyon tetszett, kitalálhatóság ide, vagy oda.)

Kis színes még a Goliath, ami a Mártixhoz íródott – még a film megjelenése előtt a forgatókönyvből ihletet merítve. Jó.

Ami a verseket illeti, Zalán Tiboros bejegyzésemben említettem, hogy nem vagyok nagy barátjuk. Angol nyelven pláne nem. Egy kivétel van a kötetben, az Instructions c. szösszenet, ami útmutatásokat tartalmaz arra az esetre, ha valahogy hirtelen egy tündérmesében találnánk magunkat. Bár szabad vers, amitől még inkább kiver a víz, a téma és a szavak miatt belopta magát a szívembe.

(- Találmánynak nem rossz - epéskedett Nagy Zoárd -, csak versnek.)

Az utolsó novella egyébként egy American Gods folytatás-szerű izé, nekem annyira nem jött be. 

Fáj az istent roncsokban látni – mondhatnám Juhász Ferenc után, mert Gaiman író-isten volt számomra. (Ez a sor csak azért jutott eszembe, mert mikor leírtam a nevét pár bekezdéssel följebb, eszembe jutott, hogy ezt mondta Zalán Tibor két hete egy cimborámnak az esküvő másnapján. Nagyon másnapján.) Ember lett a szememben - de azért zseniális ember.

Amit viszont változatlanul imádok és dicsőítek Gaiman írásaiban, az a nyelvhasználat. Annyira szépen, választékosan fogalmaz, hogy néha pusztán ezért olvasok el egy-egy mondatot többször. Ocsmonda egy közhely, hogy a nyelv az író szerszáma, de tényleg az, és Gaiman mesterien forgatja. A legszebbek a mesék. Összetéveszthetetlen az az enyhén – de nem hatásvadász módon – archaizáló stílus. Könnyeden pókhálóz be a szavakkal, a mondatokkal. Szeretem.

Egy pár szó külcsínről. A könyv elején egy lepke, egy hópehely, egy törött tojás – de kissé homályosan a borító selyempapírja miatt. Nevezzetek fellengzősnek, nyálasnak – ez nagyon szép szimbólEum. A világ tele van apró csodákkal, és néha csak egy vékony fátylat kell felhajtani, hogy meglássuk őket.

Mint amilyenek Neil Gaiman könyvei.

Rober Charles Wilson – Pörgés

Egy gyors kínzó kérdés az elejére (á la subba): Csak olyan scifi jelenik meg Magyarországon, amely nyert Hugo és/vagy Nebula díjat? És ha igen, akkor ilyen igényesek a sorozatszerkesztők, vagy ennyire ratyi a díj? Bonyolult kérdés. 2002-ben pl. Neil Gaiman nyerte az Amerikai Istenekkel, amit teljes mellszélességgel (mintegy 110 cm) támogatok, előtte viszont egy Harry Potter regény. Ami kissé ellentmondásossá teszi számomra az egészet. Szerintem Harry Potter tényleg jó arra, hogy a gyerekek megszeressék az olvasást, de 14 év fölött olvashatatlan. Azt hiszem, ebből most elég. Még egy felest, Pál!

Tehát a Pörgés. Egy éjjel teljesen elfeketedik az éjszakai égbolt, eltűnik a Hold, eltűnnek a csillagok. A Földet egy fekete valami veszi körbe, melyről hamar kiderül, hogy egyfajta időburokba zárja bolygónkat – amit mi egy napnak érzékelünk, a világegyetem számára millió éveket jelent. A történet a Pörgés utáni évtizedeket meséli el (ezalatt a világegyetem többi részében százmillió évek telnek el.) Egyes szám első személyben mesél két síkon – az egyik egy pár hetet ölel fel a messzi jövőben, a másik pedig az odáig vezető utat írja le, a főhős életét, kapcsolatát egy ikerpárral (a fiú a legjobb barátja, a lány pedig reménytelen szerelme).

A könyv szerkezete kissé idegesített. Ez az oda-vissza ugrálás még nagyon hatásos volt pl. a Hegylakóban 20 éve, de azóta kicsit elnyűtt lett a módszer.

A jó tudományos-fantasztikus könyvek mindig az ember és a technika kapcsolatáról, a fejlődés lehetséges következményeiről (is) szólnak, hiányoltam az erre vonatkozó eszmefuttatásokat. Nem tudunk meg túl sok mindent az emberiség sorsának alakulásáról, egy-egy félmondatot vet oda csupán a bácsi.

A történet eléggé lineáris, azt nem mondom, hogy mindig tudtam, mi következik, ha lapozok, de azért nagy meglepetések nem értek. (Vagy túl okos vagyok, MUHAHA.)

A fordítás pedig meglehetősen csapnivaló. Lehet, hogy foglalkozási ártalom, de rettenetesen fel tud húzni  egy-egy félrefordítás, vagy magyartalanság.

De.

Mégsem állítom, kedves gyerekek, hogy rossz könyv. Számos hibája van, de olvashattok űrről, Marsról, felgyorsult evolúcióról, világvége-szektákról, van benne fantázia.

Közepes. A magyar felhozatalhoz képest kiváló.

 
Bill Bryson – Life and times of the Thunderbolt Kid

Bill Bryson nagyon fura ember. Egyszer csak fogja magát, egy évig nyelvészettel foglalkozik és megírja a „Mother Toungue” c. könyvet, aminél jobbat a kategóriában még nem olvastam. Vagy három évig különböző természettudományokkal foglalkozik, mert – bevallottan – tök hülye ezekhez. Geológusokkal, csillagászokkal, fizikusokkal, biológusokkal és még ki tudja hány tudóssal beszélget hosszan, ebből pedig megszületik a „Majdnem minden rövid története”, amit laikus és atomfizikus egyaránt élvezettel olvashat.

Bryson egyszer elindult vakációzni Angliába, itt tragikus hirtelenséggel megnősült, gyermekeket nemzett, majd sok év után hazatért Amerikába, így született meg a „Jegyzetek egy kis szigetről”, illetve a „Jegyzetek egy nagy országból”. Imádom a stílusát és az értékrendjét is. Egy kicsit konzervatív, kicsit hajlamos a nosztalgiára, iszonyú jól és élesen kritizál mindent, ami szerinte arra érdemes, választékosan fogalmaz, de a szlengtől sem riad vissza.

Nos. Kiömlengtem magam.

Ez a könyve gyermekkoráról mesél, illetve az 50-es évek Amerikájáról, a tőle megszokott könnyed stílusban. A hangulatot már a fejezetek nyitóoldala is hozza: egy-egy korabeli, mai szemmel teljesen abszurd, rövid újságcikket olvashatunk itt.

Korosztályom valószínűleg jól tudja, milyen volt az élet a keleti blokkban akkortájt, jó átnézni a barikád túloldalára is. Ez az egyik dolog, ami miatt érdemes elolvasni. A másik: kevesen emlékeznek arra, milyen volt gyereknek lenni. De úgy tényleg. (Aki a kisherceggel jön, levélbombát kap.) Bryson emlékszik mindenre. Az iskolára, édesapja baseball- tudósításaira, az undorító nagybácsira, a különböző (!) boltokra, éttermekre, pubertáskori sokkokra, satöbbisatöbbi.

Egy-egy fejezetben kicsit elkalandozik Bill bácsi – atomkísérletek, kubai rakétaválság, ilyesmi – de ügyesen, szervesen illeszti bele a könyvbe.

Nagyon érdekes és kicsit elszomorító olvasni egy világról, ami sosem tér már vissza. (Hasonló érzés fogott el a Csikágó olvasása közben is.) Mikor még jártak emberek Amerika utcáin, lehetett választani különböző vendéglátóipar egységek között és minden város teljesen más volt, mint szomszédai. Sic transit. Ajánlom a könyvet mindenkinek.

(Oook) Ja, még valami. Rossz szokásom, hogy az utcán, menet közben olvasok. Tegnap a Thunderbolt Kid éppen a Dob utcát takarta ki előlem, mikor felpillantottam és egy öreg nénit láttam szabályos kétpontos állásban (aki nem tudja, mi az, megnézheti itt balra), ahogy enyhén alulról a könyvemre mered. Komolyan egy pillanatra azt gondoltam, hogy egy nyugdíjas street-linebackerrel hozott össze a rosszsors, és mivel a VII. ker. utcáin az olvasás tilos, móresre akar tanítani. De csak a könyv címére volt kíváncsi. Furcsa hely ez.

Pivó Ágnes – WC Requiem

Inni többek között azért sem érdemes, mert váratlanul ott találom magam egy szórakozóhely mellékhelyiségében, ahogy épp a vécésnénivel dedikáltatom a könyvét, melyet 1500 forintért vettem.

Ági mama fantasztikus ember lehet könyve alapján, tolmácsol, ügyvezet, vécét varázsol kulturálttá. Saját gyermekei mellett örökbe fogadott három intézeti gyereket is, mivel ő is intézetben nőtt fel és tudja, hogy az szar. Attól viszont még egy könyv nem feltétlenül lesz jó, hogy jó ember írta.

A WC Requiem bruttó 100 oldal, nagyjából két vécélátogatás alatt ki lehet végezni. Megtudjuk, Ági mama hogy lett vécésnéni, milyen innovatív eszközöket vezetett be a vécékultúra növelésére, hogy nevelte meg a diszkót látogató kis köcsögöket és hogy barátkozott össze gyakorlatilag mindenkivel, aki belépett a retyóra. Listaszerű felsorolások váltják egymást a legtudatlanabb, legostobább, legocsmányabban viselkedő, legaranyosabb, legkulturáltabb vendégekről. Elolvashatjuk részletesen, mit tesz Ági mama a vécével, hogy szép legyen és öröm legyen ott rókázni. Ilyesmi.

Szóvallllööööö...tényleg nem tudom, mit írjak. Ne vegyétek meg. Vagy de, ha pénzt akartok adni Ági mamának, aki valószínűleg jobban megérdemli, mint más. De elolvasni nem muszáj.

Kőszeghy Miklós – Salamon avagy a történet vége

Eljött végre a pillanat! Sokat emlegetett (itt itt és itt) oktatóm saját könyvét vehettem kezembe. Kőszeghy Miklós történész, egyetemi docens, zenész, szerkesztője egy ókortörténeti sorozatnak, melybe – mint most megtudtam - ír is. Nem is rosszul.

A könyv baromi meglepő módon Salamon királyról szól. Arról, amit a régészeti leletek és a Biblia alapján tudni lehet Salamon államáról, illetve magáról Salamonról, arról, ahogy a Júda és Izrael közti perszonálunió semmivé lett és a zsidó állam egy jó időre lekerült a történelem színpadáról.

Annyit eddig is tudtam, hogy Kőszeghy tanár úrnak nagyon jó stílusa van, most láttam, hogy ezt írásban is tudja hozni. Komolyan, kedvem lett a történészi szakmához (már elmúlt), amíg olvastam. Nagyon izgalmas dolog lehet Sherlock Holmest játszani az emberiség nagy rejtélyeivel. Létezett Dávid és Salamon? Mekkora és milyen gazdag volt az államuk? Mit lehet megtudni külpolitikájukról? Salamon híres temploma hogy nézhetett ki, mekkora volt?

Ezek mind-mind olyan kérdések, melyekre általában sokkal később született dokumentumokból lehet következtetni de természetesen nem lennének tudósok a tudósok, ha bármivel kapcsolatban egységes lenne az álláspontjuk. Kőszeghy Miklós ezt az oldalát sem hagyja ki a történelemtudománynak: számos oldalról bemutat egy-egy problémát, ismerteti a különböző régészek véleményét – természetesen mindig kiderül, ő melyik oldalon áll.

A könyv tényleg szakmai, de ez a nem-történészeket ne riassza el, nem túl száraz olvasmány, de nem is szájbarágós gyerekkönyv – pont ideális az egyensúly. (Azért arra számítsunk, hogy lassabban fogunk haladni az olvasással, mint mondjuk a 300 képregényt lapozgatva.)

Annak ellenére, hogy nagyon élveztem az olvasást, több problémám is van a könyvvel. A tartalommal kapcsolatban csak annyi, hogy helyenként keveselltem az alternatív elméletek gyártóinak érveit, persze nyilván léteznek terjedelmi szempontok is.

Ott van az ábrák kérdése: ezek nagyon rossz felbontású, homályos képek. A külcsín is számít. Újrarajzoltatni, vagy átküldeni egy simítószűrőt az ábrán igazán nem akkora fáradtság, amennyit ne érne meg, hogy ne nézzen ki igénytelenül egy-egy oldal. (Meg a parasztnak kép kell. Színezzétek ki a csak apjuk nevével jelzett helytartók által irányított adókerületeket, kedves gyerekek! Mindegyik 2 pont.)

Én s szavak egymás mögé pakolászásából tartom fenn magam, ezért tudom, hogy minden szövegbe becsúszik egy-egy értelmetlen mondat, vagy éppen ott marad egy már nemkívánatos rag. Munka közben bizony előfordul. Ezért kell átnézni, illetve erre van az olvasószerkesztő (vagy ahogy az adott kiadónál éppen hívják.) Pár esetben fordul csak elő hibás mondat a könyvben, de erre mindenképpen nagyon kéne ügyelni.

Kinek ajánlom? Nehéz kérdés. Nyilván mindenképp csak olyanoknak, akiket mélyebben érdekel a történelem és nem riadnak vissza attól, hogy az udvarba szállított búza mennyiségéből levont következtetéseket olvassák. Akiket érdekel az ókor. Akiket érdekel: mi áll az Ószövetség írásai mögött.

Kiváló, de nem könnyű olvasmány.