Könyvtáros Testvér jótanácsai

Békés Pál – Semmi baj

Nem akarok rosszindulatú lenni, de szerintem Békés Pálnak pénzre volt szüksége. A Semmi baj írásainak jó része a Bélyeggyűjteményből és a Very, very a dobot a rózsaszín elefántból lett összeválogatva, új darabok is vannak, de szerintem nem sok. (A hasamtól nem férek oda a könyvespolchoz, hogy egzakt elemzést készítsek, de ez van.)

Az írások jók, profi anyag, a téma adott: önéletrajzi ihletésű szilánkok a 20. század második felének Budapestjéről. A fentiek miatt viszont mégis hatalmas csalódás volt a kötet. Most komolyan, nem vagyok én a Csekonics báró, hogy 2900 forintot adjak egy könyvért, amit már gyakorlatilag olvastam. Ha valakinek nincs meg az első bekezdésben írt két könyv, bátran szerezze be ezt, ha már megvan, akkor várjon, míg megjelenik az antikváriumokban.

Ha olvastad a Bélyeggyűjteményt:

Ha nem:

Frissítés: Most vettem csak észre, hogy ez a 100. bejegyzésem. Éljek.

Szergej Lukjanyenko, Vlagyimir Vasziljev – Nappali őrség

A nagysikerű folytatása.

Kezdjük rögtön azzal, hogy nekem mindig nagyon gyanús a többszerzős regény. (Ha nem regény, akkor kevésbé – lásd Cserna-Szabó András és Darida Benedek örökbecsűjét.) Nem vagyok író, de nehezen tudom elképzelni az alkotás folyamatát. „Figyejjé Vlagyimir, én megírom a vízbefúlós jelenetet, te szöszögj már el kicsit a tárgyalással, semmi ötletem rá.”

Itt kezdődött. Aztán elkezdtem olvasni. Észosztással kezdődik.

Geistwald barátommal beszéltük épp pár hete, hogy mennyire tragikus, mikor az író mélyfilozófiai álláspontját oldalakon keresztül ismerteti velünk párbeszéd (még elmegy), vagy belső monológ (elviselhetetlen) formájában.

El is ment a kedvem a Nappali őrségtől az első pár tíz oldal után, de mivel a fentiek ellenére sincs rosszul megírva, végigvitt rajta a lendület. Gondolom nyilvánvaló, hogy ebben a regényben a Setét oldal tevékenységébe nyerhetünk bepillantást – persze az előző részben megismert Fénypárti szereplők is gyakran feltűnnek. És nem csak feltűnnek, néha vált a regény, és az ő szempontjukból látjuk az eseményeket. Az Éjszakai Őrség koncepciója jobban tetszett.

A cselekmény: intrikák egy nagy mágus feltámasztására, vagy egy még nagyobb felnevelésére. Úgy éreztem, túl nagy fába vágta a fejszéjét a két író.

Hm. Lehetséges, hogy van egy egynél kisebb ε együttmőködési együttható, mellyel az írók íróállandóját beszorozva megkapjuk a közös munka hatásfokát?

Eleje van a történetnek, valamennyire vége is, de nagyon utálom, mikor ott lebeg a nagy, piros „Folytatjuk” felirat lelki szemeim előtt, ahogy elolvasom az utolsó oldalt – ezért az alacsony osztályzat. A következő két részt nem fogom elolvasni.

Tündérmese. Nem több, de nem is kevesebb – és aki már ismer, tudja, hogy mennyire szeretem a meséket, így ez dicséret. (Nem tudom, miért magyarázkodom görcsösen folyton.)

A történet egyszerű: adott egy kislány, aki félig tündér és Gödöllőn lakik. Anyukája öt éve hazament az övéihez, apukája pedig azóta próbálkozik, hogy visszahozza – hogy bejusson az ólomerdőbe. Lévén mese, és nem posztmodern impresszionista izé, a történet is igen lényeges, ezért nem is mondanék a sztoriról többet, elég annyi, hogy az van gonosz öreg néni, hollóvá varázsolt lány, kőszívű lovag, szóval a magyar népmesék felhozatala.

El is érkeztünk oda, hogy miért tetszett a könyv. Első pont. Mint már biztos mindenki számára nyilvánvaló, a regény teljes egészében a magyar mesékből táplálkozik. 

De.

A főhős nem áll le tarsolylemezt verni, vagy hátrafelé nyilazni. (Mikor megvettem a könyvet, ettől azért még kicsit tartottam, bár miután megismerkedtem az íróval, eloszlott minden félelmem, itt nem részletezendő okok miatt.) Szóval szabadmadaras és magyargárdista kedves gyerekek is vegyék nyugodtan kézbe, mindannyian ezeken a meséken nőttünk fel. Ami nem jelenti azt, hogy unalmas lenne a mese: nem egyszerűen fantasy-mázzal bevont Fehérlófiával van dolgunk, arról van szó, hogy jó mélyre lenyúlt Kleinheincz Csilla a magyar mesevilágba, merített egy nagyot, aztán írni kezdett.

Az írásnak megvannak a maga szabályai, ezeket KCS (rettenetesen parázom, hogy elírom a nevét, az nagyon kínos ügy) ismeri, a meséknek pedig meg kell legyen a maguk logikája, ezt sem rúgja föl.

Ja és külön tetszett, hogy a tündérek nem a hagyományos virágonugrálós kis izék, hanem a gyerekrablós, sündisznóvá változtatós, egyáltalán nem jófej valakik. (Ld. még: Terry Pratchettnél.)

Nade. (Ilyen mindig kell legyen, csak.) Hogy negatívumot említsek: az eleje kissé lányos volt nekem, de ha az Új Magyar Lexikon K-Me kötetével csapkodják a tökömet órákig, akkor sem tudom jobban megmagyarázni, hogy ezt voltaképpen hogy is értem.

Ami pedig a sztori végét illeti, azt valahogy tudtam előre, de ez azért nem feltétlenül baj, mert – de szeretem magam ismételni, az olyan megnyugtató – a meséknek logikája van, és azt áthágni nem szabad.

Egy apróság, ami csak az én fixációm: nem tetszett, hogy a gonosz néni nevén nevezi Vasgyúrót. Addigra már mindenki összerakta magában a képet, ez így kissé szájbarágós. De ez tényleg nüansz. Ja és néha az ízlésemnek túl sok volt már a jelzős szerkezet – „Én purista vagyok.” - mondaná a Beteg Srác a Trainspottingból.

Következzék a nagy, komoly szintézis: tetszett. Hogy miért azt fentebb leírtam, az általam hibának gondolt dolgok pedig nem túl súlyosak. Kissé csalódottan tettem le a könyvet, nem tudom eldönteni, miért. Tán túl hamar vége lett, vagy azért, mert tudni lehetett a végét – ördög tudja. Mindenesetre ha ír még valamit Csilla (akkor sem mondom ki többet, hogy Sepsiszentgyörgy), azt szeretném elolvasni.

Gondolom egy írónak nem is kell több.

Rögtön az elején szeretnék nyilvánosan bocsánatot kérni Doktor Úrtól, egyik legrégebbi cimborámtól és állandó jellegű tettestársamtól, aki gyanútlanul kölcsön adta nekem ezt a könyvet kb. négy éve. Tavalyelőtt nyáron még mintha említette volna, hogy visszaadhatnám, de szokás szerint kitérő választ adtam. Két hete viszont átrendeztem a könyveimet és könyvtáram felböffentette kötetét – gondoltam egyszer élünk, tulajdonképpen el is olvashatnám.

Tehát most virtuálisan is megszaggatom ruháimat és hamut szórok a fejemre. Én igen nagy vétkem.

És akkor talán pár szót a könyvről is. Illetve mégsem, messzebbről kezdem. Azt hiszem, hazánkban viszonylag ismeretlen maradt Mordecai Richler, a magam szerény eszközeivel megpróbálok kicsit változtatni ezen. Az Így látta Barney (Barney’s Version) volt az első találkozásom a bácsival (szintén Doktor Úr nyomta a kezembe), arra a könyvre mostani értékelési rendszerem szerint habozás nélkül 6ost adnék, csak. De. Elfogyott iszonyúan és nem is nyomták újra, antikváriumban sem láttam soha életemben, szomorú az én szívem. (Angolul véletlenül megpillantottam pár hete, majd ha magas likviditású eszközökből jól el leszek eresztve, meg is veszem. Majd.) Kezdek teljesen átmenni énblogba. Na. Tehát.

Richler egy kanadai zsidó író, származása legtöbb könyvében hangsúlyos szerepet kap. Rengeteg esszét, társadalom- és egyéb kritikát is írt, amelyekkel sikerült Kanadának gyakorlatilag a teljes lakosságát magára haragítania – különös tekintettel a francia és az angolszász québeciekre, a zsidókra és a keresztényekre. (Ide illik a Woody Allen klasszikus, hogy „X. rabbi sajátos humoráról az a hír járta, hogy több pogrom közvetlen kirobbantója volt.”) Ha Tisza Katában egy szemernyi tehetség is lenne, hasonlókat írt volna az erdélyi magyar zsidó létről talán, de ez nem sikerült szegénynek.

Mind az Így látta Barney, mind a Joshua then and now sok önéletrajzi elemet tartalmaz – a Richlert ért kritikák jó része hányja a szemére azt, hogy nem elég fantáziadús és hogy sokat ismétel. Ami az ismétlést illeti, valamennyire alá tudom támasztani, lehet, hogy a 4. regényét már nagyon fogom unni, de azért nekifutok. Nem olyan zavaró.

A Joshua then and now-t egyenesen „kvázi-önéletrajzi” regényként emlegetik a kanadai kritikusok, én pedig hiszek nekik. A regény főhőse Joshua Shapiro, a sikeres sportújságíró és irodalmár, a könyv elején súlyos balesete után lábadozik, és próbálja rendbe tenni magában azt, hogy elhagyta a felesége és hogy kiderült róla, hogy homoszexuális. Ez indításnak elég erős, de sajnos a feszültséget nem lehet ennyi oldalon keresztül fenntartani. Nem mondom, hogy untam volna egy oldalát is, de azért talán egy picivel lehetett volna rövidebb – „Fasiszta szerkesztőt ide!” – kiáltanék, ha 1980-ban olvasom.

A cselekmény a mindenki számára jól ismert módon több idősíkon játszódik (ezt mindig is le akartam írni egyszer). Joshua lábadozásának ideje az első, ez ad keretet a regénynek, visszaemlékezéseiből pedig kibontakozik a gyermekkor az ex-boxoló, kisbűnöző apával és a sztriptíztáncos anyával. Megismerjük a fiatal Joshua utazásának történetét Angliába és Spanyolországba (innen elmenekül, miután összekülönbözik a CSÚNYA GONOSZ NÉMETTEL, Dr. Dr. Müllerrel). A harmadik síkon pedig a Joshua balesete előtti események zajlanak: feleségének tróger bátyja ismét megjelenik a család életében, hogy zűrzavart okozzon. Pénz, szex, intrika. Felüti a fejét az ocsmány múlt, nem is mesélem tovább, kész skandalum.

Az állandó témák is visszaköszönnek: előszeretettel rúg bele Richler az emberi ostobaságba, a sznobizmusba és a nacionalizmusba. Ez utóbbi miatt kapott horogkeresztes leveleket (a quebeci franciák elég keményvonalasak és érzékenyek), illetve a kanadai zsidó közösség is elhatárolódott tőle, mivel a cionizmust sem hagyja ki, ha már a nacionalistákat szidja. (Igaz, egy zsidónak könnyebb bírálni a cionizmust, de mindenképp kell hozzá bátorság is.)

Szintén állandó témája Richlernek a család: hogy bírják ki az emberek egymás mellett 30 évig, a gyereknevelés problémái, a feleségem problémás családja – ismerős témák mindenkinek. Okos író, nem találok jobb szót. Nem hiszem, hogy kellemes ember lett volna (nagyon szeretett hülye vicceket csinálni mások kárára), de egész biztos nagyon okos volt.

Jól van felépítve a könyv, szép nagy ívben érkezünk a befejezésig, az utolsó 30 oldalon jó pár slusszpoénnal kedveskedik nekünk Richler. Örülök, hogy elolvastam.

És most következzék valami egészen más. A következő posztra valószínűleg nem kell ilyen sokat várniuk a kedves gyerekeknek, egy harmad ilyen vastag fantasy regény a következő áldozat. Történt ugyanis, hogy a KönyvesBlogon olvastam egy magyar írónő könyvéről egy ömlengő kritikát, amit fikázós kommentek is követtek.

Szlobo ámokfutása után persze már nem csodálkozom, a Pirkadatra várva véleményezése óta ugyanis megtudtam, hogy a magyar fantasztikus irodalomban is vannak barikádok, orbánviktorok és gyurcsányferencek – és azt is, hogy én az egyik tábor csahos kutyája vagyok. Ezt nem is bántam annyira, mert egyrészt tartozni valahová jó érzés – még ha nem is tudok róla -, másrészt a szegecselt bőrnyakörvek mindig is felizgattak.

Majd szintén a KönyvesBlogon Kleinheincz Csillával egy interjú is készült, ehhez volt fotó is, és mivel perverz állat vagyok, elhatároztam, hogy ravasz módon összeismerkedem vele. Sikerült, élőben is rendkívül helyes csaj, csak sajnos van egy hatalmas gyűrűje is. Engem meg köt a szerzetesi esküm mondjuk. Na mindegy. Szóval dedikálta nekem a kötetét, aztán meglátjuk. 

Nincs jobb, mint vasárnap sokáig ágyban maradni.

Esetleg közben mesét olvasni.

Lázár Ervin zseni volt. Tudta, hogy kell mesét írni. A jó mese ugyanis olyan, hogy életkortól függően mindenki talál benne valami szépet. (ld. Csillagpor nálam és a Geistwaldon)

Ez a mese is ilyen. Egyszerűen arról szól, hogy a változatosság kedvéért lehetnénk kedvesek is egymáshoz. Persze lázárervinesen.

A szegénylegény és a királylány elindulnak a Hétfejű Tündérhez, hogy az megszabadítsa őket az átoktól, melyet a Százarcú Boszorka tett rájuk. Találkoznak Ipiapaccsal, a hírhedett rablóvezérrel, akinek remek gömbérzéke van, Rézbányai Győzővel, aki folyton megsértődik, és a három testvérrel, akik érzik egymás búját-baját.

Zseniális mese. Pont.

A Szegény Dzsoni és Árnika volt az első kedvenc mesém – csak a hanglemez-változatot hallgatva mindig ki kellett mennem a szobából, ha megszólalt a Százarcú Boszorka. Már kisgyereknek sem voltam bátor.

Kedves gyerekek, akkor is, ha felnőttek vagytok! Olvassatok sok Lázár Ervint! Hasznotokra válik majd.

Vladimir Páral – A száz százalékos nő

Páralt kissé leszóltam, mikor először találkoztam vele – ez a könyve viszont sokkal jobban tetszett. Azért ez sem száz százalékos, hogy egy kis tréfával oldjam a bejegyzés komorságát. Kedves gyerekek! Olvassátok továbbra is Könyvtáros Testvár Jótanácsait, tréfákban, élcekben nem lesz hiány továbbra sem. És most: a könyvről.

A száz százalékos nő egy csehszlovák Pygmalion, enyhe stílusparódiája az erős nőket középpontba állító szocialista propagandaműveknek. A főszereplőt Soňának hívják, meseszép árva, aki rokonai vidéki szállójában mindeneskedik – gyakorlatilag rabszolgaként. Naiv, tájékozatlan, álmodozó kislány, akinek a munkakedvét, nőiességét a gonosz mostohák kíméletlenül kihasználják. Meg kell a szívnek szakadni. De semmi vész. Természetesen eljön Soňához a szerelem (nem egyszer, nem kétszer, khm), titokzatos jótevője tanácsára tanulni, dolgozni kezd, egyre följebb küzdi magát.

Találkozunk a korszakra jellemző összes káejrópai klisével – nem szájbarágós, de ott van minden a lusta portástól a lakásért öregasszonnyal együtt élő pszichopatán keresztül a rejtett munkanélküli osztályvezetőig és az igazság bajnoka főmérnökig mindenki.

Továbbra is idegesít, hogy Páral hirtelen váltogatja a szereplőket – gyakran egyik bekezdésről a másikra már más narrál. Nem vagyok szellemi fogyatékos, a harmadik szónál rájövök, hogy ki beszél, de akkor is, na. Legyen már pofája. Úgy látszik, ez szériahiba nála. Vagy én vagyok maradi.

Kellemes, könnyed olvasmány, egyáltalán nem ábrázolja nyomasztónak a valójában igen durva igazságtalanságokat - mintha már kicsit fáradt lett volna Páral igazán kemény társadalomkritikát írni. Éppen ezért / ennek ellenére ajánlom.

A cím valószínűleg igaz. A szomszéd családja mindig zöldebb, de bármikor mondtam egy cimborámnak, hogy „tök jó fejek a szüleid”, mindig egy felhős pillantás és egy „szerintem meg elmebetegek” volt a válasz. Lehet, hogy egyszerűen nem arra vagyunk kalibrálva, hogy összezárva éljünk, nem tudom. Majd megkérdezem az orvosomat.

Coupland X Generációja fogalmazta meg először a gyökértelen nemzedék életérzését – a generációét, akikre leginkább csak az a szó illik, hogy „fogyasztók”, akik fölött átlép a történelem, akiknek nem jut nagy háború, gazdasági válság. A történelem mostohagyermekei.

Egy nemzedéknek pedig saját mitológia is dukál. Nekünk itt van az AIDS, a Titokzatos Üzletemberek (amerikaiak, illetve Amerikában európaiak), az Internet és Diana hercegnő.

A könyv főszerepében a Drummond család – Sarah, a félkezű asztronauta családja. Talán külön-külön nem lennének nagyon feltűnőek, de együtt rosszabbak Terry Jones rémálmainál is. Ahogy Sarah gondolja a könyv vége felé: az összes genetikai tanulmánya is kevés ahhoz, hogy rájöjjön, miként származhat ettől a bagázstól.

Anyja AIDS-ben szenved, válása óta rákattant az Internetre, itt chatel ázsiai tiniként, illetve itt néz utána az illegális gyógyszerek beszerzésének is, melyeket AIDS okozta betegségeire szed. Bátyja, Wade, a család fekete báránya korán elhagyta a családi fészket, csempészésből élt, illetve kitartatta magát – most azonban összejött egy bigott lánnyal és megtérőfélben van. A könyv elején ugyan épp börtönben van, de az Úrnak kedvesebb egy megtért bűnös ugye.

A másik fivér, Bryan egy igazi teszetosza, depressziós tökfilkó, aki épp egy Shw nevű, akaratos nővel jár, aki nem akarja megtartani közös gyereküket – de ez nem ok arra, hogy harmadszor is öngyilkosságot kíséreljen meg. Az apa, Ted, az alkoholisták vidám életét éli egy fényűző otthonban, igazi kirakatfeleséggel – de szörnyen le van égve.

Ez a vidám kis társulat sereglik össze Sarah űrhajójának kilövésére, a szereplők szinte ordítanak egy jókora kalamajka után – ezt meg is kapjuk. Mindenki összeveszik mindenkivel, megcsalás, éttermi rablás, lövöldözés, csempésztalálkozó Disney Worldben – van itt minden. A cselekményre nem is vesztegetnék több szót, A köpönyegben sem az a lényeg.

Coupland új könyve (jó, tudom, 2001-es) a 21. század groteszk tükre – lásd a mitológiáról szóló bekezdést, de ami igazán megfogott benne, az az emberek csodavárásának ábrázolása. Már nem a tündért, Mátyáskirályt várjuk – de az eltelt évszázadok alatt vajmi keveset változott az emberi lélek. Ugyan nem királyt, hanem milliomost, és nem tündért, hanem illegális gyógyszert / csodapszichológust várunk, de a séma ugyanaz maradt.

Nem tudom, jártak-e már a kedves gyerekek onkológián. Nem túl szívderítő dolog. Engem viszont nem a szenvedő, beteg, haldokló emberek látványa sokkolt igazán, hanem a betegeknek az a fanatikus hite, hogy mindjárt történik valami csoda – ez a hit pedig kitermelte a megfelelő pletykákat, meséket is. „Már tesztelik az új gyógyszert 400 emberen, 3 hét múlva Magyarországra is jön.” „Van egy új, japán besugárzójuk, ez a leghatékonyabb a világon, már csak engedélyeztetni kell.” És a többi.

Felnőtt az X generáció is. Ez lett belőlük.

Ajándékba kaptam ezt a könyvet véleményezésre. Ez nehéz ügy – főleg, hogy beleolvastam és nagyon nem tetszett. Opportunista kis senkiháziként ezért megmondóemberemhez fordultam. Nem más ő, mint Angelface barátom, a Geistwald Ghast játékügyi blog tulajdonosa – itt már jómagam is vendégeskedtem kétszer. Nem dicsekszem, csak büszke vagyok.

Szóval barátom megkapta a kötetet, nem sokkal ezután vissza is adta – véleményét pedig alább olvashatják a kedves gyerekek.

A modell egyre inkább érvényes a könyvekre is. Nem szoktam önszántamból végigolvasni olyasmit, ami roncsolja az idegeimet. Régebben minden könyvet kivégeztem, ami a kezembe került, manapság viszont jobban megbecsülöm saját magamat. Legelőször John Steinbeck Arthur királyának riasztóan gyenge magyar fordítása kényszerített kapitulációra, azóta pedig tucatszor feladtam már a küzdelmet. Nem igazán érdekel, hogy az író a középiskolai tananyag ellen vívja szélmalomharcát, vagy csak megdöbbentően tehetségtelen — a sokadik nyelvtani vagy stilisztikai rablógyilkosság után egyszerűen otthagyom az egészet.

Sajnos a fenti metodika lehetetlenné teszi, hogy véleményt alkossak a Pirkadatra várva című könyvcsemegéről, amely fantasy / misztikus / horror novellákat tartalmaz fiatal magyar írók tollából. Azon a szellemi drótakadályon, amit az előszó jelentett, még valahogy átevickéltem, de azután elfogyott a kraft. A nyolc szerző tizenöt misztikus történetéből már csak egy felet bírtam elolvasni (Michael Mansfield: Szimbiózis), a többibe alig lapoztam bele. Ez nemcsak mintavételnek elégtelen, de az is lehet, hogy túl hamar adtam fel, és ezzel lemaradtam néhány remek novelláról.

Egy biztos, rengeteg embernek van teljesen más elképzelése az irodalomról, mint nekem. Ami számomra képzetlenséget vagy elviselhetetlen modorosságot sugároz, arra mások szerint inkább a megjelenítő erő és a finom humor jellemző (karcolat.hu), vagy éppen magukkal ragadó, izgalmas alkotásokról van szó, amelyek közül némelyik az elismert írókat is lepipálja (napvilag.net). Olyan könyvet a Jóisten sem írt még, amiért mindenki egyformán lelkesedne (konkrét példát tudok erre), így csak azoknak adhatok kéretlen tanácsot, akiknek az ízlése teljesen megegyezik az enyémmel: óvatosan közeledjenek a kötethez. A felkészülésben segítségükre lehet a 3:20-as blues, és idemásolok egy jellemző mondatot is:

Remegő, erőszakos mozdulattal, mint egy kaméleon, a fegyver után kapott.

- Geistwald Ghasts

Nekem még nem volt ennyire drága az időm, mikor megkaptam a könyvet (hogy most miért drága, arról lásd az előző bejegyzést), ezért barátom kapitulációja után nekiláttam, hogy végigrágjam magam rajta. Röviden akkor a novellákról – illetve a szerzőkről.

Hematith – A vége előtt

(Az írónak joga van álnevet választani. Bármilyet. A választás pedig elvileg sokat elmond róla – ennek ellenére Hematith mégsem 15 éves. Fura.

Egy rövid, kétoldalas, enyhén impresszionista izé a halálról. Nem rossz.

Az esküvő

Logikátlan emberáldozós. Poént sosem lövök le. Alapelv. De ha lenne olyan poén, amit lelövök, akkor ezt nem lelőném, hanem ráparkolnék egy Leopard 2-vel, miután lenapalmoztam. Továbbá rendkívül idegesít, mikor egy fantasy világban csinálnak egy MAJDNEM olyan egyházat, mint a keresztény. Tipikusan félművelt dolog. (Iskolapélda: William Glendown alias Beregi Tamás regényei. Nem kereszt van, hanem háromszög. HÁROMSZÖG! De áldoznak és esznek ostyát. Ezek szerint a Megváltót Beregi világában nem keresztre feszítették, hanem elvérzett a trigonometria vizsgán. Gratulálok bazmeg.) Szóval itt is egy ilyen vallás esküvői szertartására érkezünk, majd baj lesz.

Nem tetszett.

A hajnal árnyéka

Zombis fantasy egyentörténet – az előző folytatása. Egynek jó.

Honfy Ágnes Ilona - Elsőszülöttek

Az író „…önmaga állandó továbbképzésére törekszik: bölcsészeti és matematikai tanulmányai után jelenleg teológiát hallgat.” Az ördögnek nem tudtam rájönni, hogy hány éves, wiw ide, vagy oda. Tehát.

     A)    10 évvel idősebb annál, mint amit a fényképei mutatnak – ebben az esetben nagyon sajnálom, hogy van pasija, mert ugye az érett nők és én.
B)     Kirúgták / abbahagyta / elege volt mindenből.

Az Édenkertben játszódó sztori stílusa talán a legjobb a kötetben – bár önmagában ez még nem nagy dícséret, tehát inkább úgy mondom, hogy kifejezetten jó. A történet viszont nem nyűgözött le – valahogy mindig éreztem, hogy mi következik, hová tart az egész. De ha lehet majd a Szellemlovasban kapni antikvár példányt a regényéből, szerintem meglesem.

Kovács Péter – Árnyék az őrtoronyban

Lovecraft-utánérzés tűrhetően kifaragva. (Én a „Shoggoth különleges” óta röhögőgörcsöt kapok Lovecrafttól, de előtte szerettem. (Igazából most is szeretem, csak röhögök rajta, na.) Zárójel bezárva.)

Kovács Péter – Szőts László – Sötét Lángokban

Tipikus példája a fantasztikus irodalom félreértelmezésének. Nem igaz, hogy bármi megtörténhet, mindig kell lennie valami logikának a történetben – nézzünk csak meg egy népmesét. Bármely néptől.

Ha valaki bármikor lángoló óriássá képes változni, miért vesződik szüzekkel meg pentagrammákkal? Persze mindent meg lehet magyarázni, csak valamit nem érdemes.

Szlobodnik Gábor – A sírbolt mélyén

A novella Lovecraft emlékének van ajánlva, ami élből nem lenne baj. (Ott van a Harc a bestiával is, ami nem utánozza, hanem újraértelmezi a Capeki érzést – mégha szerintem nem is csillagos ötös a megoldás.) Szóval a novella első fele (rémtörténet a rémtörténetben) szemérmetlen lopás. Ezt illő lenne tényekkel alátámasztani, de én meg nem mondom már, hogy melyik magyar fantasy-antológiában olvastam az eredetit. A sírboltban bolyongás pedig olyan nehézkes, hogy egyáltalán nem tudja hozni a nagy előd írásainak hangulatát.

Elveszett lelkek

Nem rossz ötlet évszázadok múltán újjáéledő gonosszal, a stílus, a megvalósítás csapnivaló.

Az idő börtönében

Ismét egy Lovecraft-utánzat. Rettentő körülményeskedő, dagályos stílussal, vér gáz lezárással. Ismét csak ugyanazt tudom mondani: a stílus utánzása és a szolgai másolat között óriási különbség van.

 

Megint idézek, nem bírom ki.

 

Vidám színű, családias hangulatú házak maradtak el mellettünk, mialatt az egyik magazinban látott, dekoratív külsejű nőről beszélgettünk…

 

Egy anekdotával érzékeltetném, milyen a stílusa. Kamaszkoromban cimboráimmal egy jelenet miatt imádtunk egy – amúgy gyenge - kosztümös pornófilmet. A huszár épp tolja a hadnagy feleségét, mikor bejön a hadnagy és közli:

-         Asszonyom, szopjon le!

John Cure - A vámpír anatómiája

Nem rossz egyes szám első személyben írt kis szösszenet, de a világon semmi új ötlet nincs benne.

Az utolsó szál

Egész jó ábrázolása a fű okozta paranoiának és az LSD által előidézett hallucinációknak. Helyenként kifejezetten feszélyezett olvasás közben – és ezt most pozitívumként értem. Akinek volt már kisebb-nagyobb pszichikai balesete bármilyen vegyülettől, az szerintem értékelni tudja majd a művet.

Eltemetve

Kriminek induló állattemetős. Ennyi. Ja és megint egy kis gyöngyszem.

 

Johnban sajnos a magabiztosság legapróbb szikrája sem volt meg, és hiába volt sikeres az üzleti életben, nem tudott annak látszani.

 

Nincs olyan sikeres üzletember, aki ne ezt sugározná magáról, mert enélkül nem is lehetne az, ami. Pont. Egy-egy apróság annyira el tudja rontani az egész összképet.

Sidi Schwimmer – Hajtűkanyar

Lehet, hogy egyszer majd elolvasom, de inkább nem. Azon épp túltettem magam, hogy a szigorú, zsidó mama széder este megmondja lányának, hogy férjhez adja, és az esküvőig apácazárdába küldi, de ott muszáj volt abbahagynom, hogy:

 

Hajába simogatta a megalázó és értelmetlen pusztítást, aztán a tehetetlenségtől bénultan csókolta, szorosan a hideg vashoz szorítva testét.

 

Michael Mansfield – Szimbiózis

Én sem boldogultam vele. Olvashatatlan.

Hát ennyi.