Könyvtáros Testvér jótanácsai

Na, elkezdődött a hét, Internet Fiesta a könyvtárban...

Külön mindenkinek ajánlanám a blogos műhelybeszélgetősdit és a Sci-Fi-s, Cyberpunkos előadást:

Irodalom a Weben - A Web az irodalomban
2008. március 26-án, szerdán, délután 14 órakor a könyvtár Kiállítótermében kerül megrendezésre egy műhelybeszélgetés: irodalmi blogok (Olvasónapló a Freeblogon; Olvasónapló a Blog.hu-n; Könyvtáros Testvér jótanácsai; Irodalmi Boncasztal) szerkesztőivel cserélünk eszmét a web és az irodalom jövőjéről, könyves blogokról, digitális médiáról. Ezt Szedlák Ádám előadása követi a Web és a globális hálózatok megjelenéséről az irodalomban. A belépés - természetesen - ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!

Szóval ez lesz, és ha minden igaz jó lesz. Tényleg mindenkit várunk!

Idézőjel bezárva.

Király Ferenc (újjászületett pszichotikus blogja itt) újabb könyvértékeléssel kedveskedik a kedves gyerekeknek kedves. Kezd a blog a tudatmódosítók körül forogni, de ezt is a tavasznak tudom be. És most:

Boris Vian - Venyigeszú és plankton

Az elején elég sokat dugnak, főleg mindenki mindenkivel, de talán még ennél is többet isznak, miközben hugyozik a kutya. Később az idegesítő hivatalban készül idegesítően hosszú és precíz jelentés a történtekről, majd megint dugnak, isznak, viszont akkor már nem hugyozik a kutya, és vége van.

Egyszerűbbik énem nagyjából így mesélné el Boris Vian, Venyigeszú és a plankton című regényét. A kevésbé egyszerű, ámde mégsem túl bonyolult énem viszont zavarban van, toporog itt a szobában, és egyik cigit szívja a másik után.

Abszurd iromány ez mindenképpen, de az összekutyult, tulitarkára festett felszín alatt ott dolgozik a mérnök, hajszálpontosan kiszámolja, mi az, amit még elviselsz, és mi az, ami már túl sok lenne neked. Esélyed sincs elkalandozni, mert ez az ő játszótere. Végigvezet a mászókák közt, a homokozón át a hintáig, majd kiránt a farzsebéből egy borotválkozó tükröt, és megkér, hogy nézz bele. Mindenkinek más jön le ilyenkor, én sokszor felröhögtem, ahogy viszontláttam a hányásba, és ki tudja már kivel hálásba torkollott éjszakáimat. Jókisfiúknak és kislányoknak nem ajánlott olvasmány, legfeljebb abban az esetben, ha szeretnék tudni, hogy miből maradtak ki.

Érdemes figyelembe venni, hogy a Venyigeszú a prűd ötvenes években jelent meg, amikor még nem volt olyan, hogy BB Évi élő egyenes adásban szopja le Renátót, miután egy szaftosat masztizott a vécén. Ma már a polgárpukkasztás a mainstream része, éppen úgy, mint a függetlennek kikiáltott copy-paste zene, de majd' hatvan évvel ezelőtt ez sokaknál kicsapta a biztosítékot. Dől a könyvből a pia és cigiszag, spermafoltos a borító, és üvölt a sorok közül a legvadabb Jazz.

Hasznos információkkal is szolgál a regény. Megtudhatjuk belőle, hogyan távolítsuk el, vagy tegyük teljesen harcképtelenné a vetélytárs hímet egy házibulin, milyen italokat milyen lányokkal érdemes keverni, valamint képet alkothatunk a bürokrácia legmélyebb bugyrainak mindennapjairól is. Alkat kérdése, hogy valaki egy szuszra olvassa el a könyvet, vagy hozzám hasonlóan lerakja tíz oldalanként, vakarja a fejét és mondogatja közben, hogy ííííííí, aztán persze folytatja tovább. Boris Vian nagyon durva szóképekkel és nyelvi fordulatokkal játszik. Minden elismerésem a fordítónak, én egész biztosan befalcoltam volna, nagyjából az ötödik mondatnál.

A cselekmény – ha lehet szó ebben a kategóriában ilyesmiről – abban merül ki, hogy hősünk, az Őrnagy, egy házibulin találkozik Óvadóccal, és azon nyomban egymásba is szeretnek. Illetve az Őrnagy fejében átkattan a rózsaszín kapcsoló, de a lánynál ezt nem lehet biztosan tudni, például gyanúsan sokaknak engedi, hogy az ágyékához dörgölőzzenek. Óvadóc hasa már az első csóktól gömbölyödni kezd, ezért az Őrnagy elhatározza, hogy megkéri a kezét Pharocq Alfőmérnöktől, aki egy nagyon komoly állami hivatalban dolgozik.

A hivatal elsődleges feladata az Aktátumok létrehozása, tehát papírszemetet állítanak elő ipari mennyiségben. Az egymásba nyúló értekezletek miatt nem egyszerű időpontot egyeztetni, ezért hősünk nem tehet mást, minthogy munkát vállal az intézményben, és elkészíti a Muri-Aktátiumot, melyben a zártkörű, ivósan táncolósan üzekedős rendezvények szervezésében szerzett tapasztalatait bocsátja az állami tisztségviselők rendelkezésére. Egy félreértés miatt az irat különösen nagy presztízsre tesz szert, még kormánybiztosi szinten is foglalkoznak vele. Ez természetesen emeli a hivatal tekintélyét, az Őrnagy karrierje szédületes magasságba ível, és innen kezdve Pharocq Alfőmérnök sem gördít akadályt a nász elé. A történet egy különösen súlyos eljegyzési bulival záródik, valamint egy olyan mondattal, amit durva tockosként éltem meg, tehát ott a tíz pont.

(Főemlős ezen esetben is akkor jár, ha már én is olvastam. - K.T.)

Köszönjük a kortár sírónak!

...kiderült, hogy Fehér Eszter méhe jóindulatú. Hogy egy rutinműtét után ugyanolyan használhatóvá válik, mint az összes huszonnyolc évves nőé, egyaránt alkalmas lesz szülésre vagy abortuszra, a kapcsolat minőségétől függően.

---

Kicsit más: utánaolvastam kicsit a regény utóéletének, volt belőle színdarab, most pedig film készült belőle. Udvaros Dorottya  - akit nagyon szeretek - játssza az anyát (mint a színdarabban is), a forgatókönyvet pedig a regény alapján Garaczi László írta, akit szintén nagyon szeretek. Alföldi Róbert rendezése nem tudom, mennyit fog hozzátenni, meglátjuk. Akit érdekel, jöjjön velem, mozi után ordítozunk egyet igazi bölcsészmódra.

Mielőtt kinyitnánk a könyvet, muszáj elidőzni a borítón. A hatalmas bötűkkel fölvésett felirat alatt eszelős tekintetű tinédzserek tekintenek vissza. Kicsit olyan a hangulata, mint egy zombis film plakátjának: lehet, hogy kinyírsz néhányat, de az egyik tutira elkap. Bevallom, többek közt ez a borító volt számomra a döntő érv a vásárlás mellett. Amúgy kis finomságokat is találhatunk a könyvben, ilyen a térkép, hogy a cselekményt koordináták alapján követni tudjuk, és a minden oldalon megjelenő apró grafikák (amik közül a legkedvesebb számomra a gyerkőc számláló). Ezektől mind olyan érzésem támadt, mintha egy manga képregényt tartanék a kezemben, aminek az oldalaira túl sok szöveget nyomtattak.

Most pedig vegyük sorra a dó’katitten.

Cselekmény

Mivel a történet alapját egy, az 1984-ben már megismert diktatorikus rendszerhez hasonló japán kormány népnevelési programja szolgáltatja, aminek keretében a középiskolai osztályok közül kiválasztanak párat, és a tinédzsereket egymás szanálására kényszerítik, ezért főleg alapvető túlélési stratégiákkal találkozunk. Ez jelen esetben azt takarja, hogy a gonoszok „Search & Destroy” üzemmódban sorra ölnek mindenkit, a jók pedig menekülve teszik ugyanazt. Természetesen ez a környezet ideális táptalaj a korábbi sérelmek tisztázására, így számos párharcra kerül sor. Nagyon érződik az írón, hogy hetekig agyalt azon, hogyan lehetne összepárosítani az osztálytársakat, és milyen fordulatos módon tudnának egymással megvívni. Egyértelműen pankrációs behatás, – amit egy percig nem titkolt - még a fejezeteket is így indexelte. Ezek amúgy a kedvenc részeim voltak, csak azt sajnálom, hogy a legvadabb harc a középdöntők végén történik, és azt sajna, már nem tudta überelni.

 
Karakterek

A karakterek szerintem nagyon jól sikerültek. Itt ismét az animékből jól ismert kamaszos extremitásokkal találkozunk. Aki hűséges, az nagyon hűséges és önfeláldozó, aki gonosz, az velejéig romlott. A szereplőknek nem csak a jellemük szélsőséges, hanem a képességeik is. Akit az író felruházott valamilyen tulajdonsággal, vagy képességgel, az abban a legjobb, és csakis ezekkel tudnak a másik fölé kerekedni. Természetesen a legkegyetlenebb kamasz az összes ilyen képesség birtokában van, hiszen naponta 9 órát játszik brácsán, 11 órát sportol (mindent egyszerre), 18 órát olvas. A maradék mínusz 14 órát rablással, zsarolással és az időexpandérenek bütykölésével tölti. Nyilván nem lenne annyira izgalmas az egész történet, ha az író az amúgy is gátlástalan fiút megfosztotta volna Superman összes képességétől. Az előtörténetek kiötlésében sem fogta vissza magát Takami szan. Van egy tinilány figura, - aki az egyik legszórakoztatóbb jelenség a könyvben – akit nyolcévesen négy öregember erőszakolt meg, fejenként háromszor. Ezután a mamája rájött, hogy ebből akár pénzt is lehetne csinálni, és ismeretterjesztő filmeket forgatott kislánya főszereplésével a pedofíliáról. Ha ez még nem lenne elég, a fiatal leányzó lekéselte anyut, és a barátnőivel közösen kezdtek kurválkodni. No, ennél a résznél azt hiszem fel is ordítottam a csepeli HÉV-en, hogy „ELÉG LESZ MÁR, ÉRTI MINDENKI!”.

 
Párbeszédek

No, a párbeszédek egészen érdekesek. Ha valaki látott már animét, és nem értett belőle egy árva kukkot sem (de ettől függetlenül élvezte), akkor tudja, mire számíthat. Csöppet bennragadunk egy tinédzser fejében, mindent úgy észlelünk, ahogy ő. Eddig még nem is lenne gond, de nem tudom, hogy egy 20 évesnél idősebb ember mennyire tud azonosulni a kamaszkori problémákkal. Például a golyózápor kellős közepén szükséges-e azt megbeszélni, hogy kinek jöttünk be az osztályból? A dialógusok színvonala amúgy egy kései ’80-as évekbeli Van Damme mozi szintjét üti, ami nem is baj, mert ezekért én is rajongtam akkoriban.

A franc, ez fix nem normális. Szétver egy lányt, ráadásul egy élettelen tárggyal. Ennek semmi sem tabu. Úgy tűnik, még élvezi is.

Arra azért kíváncsi lettem volna, hogyan alakul a történet, ha mondjuk egy élő nyuszival próbálja meg agyoncsapni azt a bizonyos lányt. Személy szerint én megtaláltam a magam kis szórakozását az idétlenebbnél idétlenebb dialógusokban, de tizennégy évesen egyenesen rajongtam volna értük. Fuck off.

Anime

A szerző le sem tagadhatná, hogy japán, aki mangákon és animéken nőtt fel. Ahogy már korábban említettem, a karakterek, a cselekmény mind tükrözik ezek sajátosságait. Még a stílusán is érződik, hogy szinte filmes vágásokban gondolkodik, úgy irányítja a tekintetünket, mintha operatőr lenne. A könyv ritmusa is hasonló, szép hosszan tudja elnyújtani a leíró részeket, – mangákra jellemző, hogy oldalakon keresztül csak állóképeket látunk, semmi cselekmény, semmi dialógus, ezek amúgy általában 300+ oldalas kiadványok – aztán pedig hirtelen bedob minket a purgatóriumba bulizni, és vica versa.

Ha már említettem a filmet, kötelességemnek érzem figyelmeztetni mindenkit a könyv moziváltozatának kerülésére. Veszélyes. Májsorvadást okoz. Kicsit hasonlított egy Uwe Boll műre, ahol a stáb összes tagja (értsd: mindenki, akinek a legkevesebb köze volt a film elkészítéséhez) tróger.

Vélemény

A Battle Royale nagyon jó, mindenkinek ajánlom. Nem lesz senkinek élete legjobb könyvélménye, de mindenképp üdítőleg hat majd. Ide a négy majmot, kösszönteeem!

(Főemlős b+, főemlős! - KT)

A történet kezdetén a Tau, a Földtől távoli kolonizált bolygó idillje szertefoszlik, mikor több évtizedes utat kövezően megérkeznek a háború sújtotta Földről a milliókat szállító, krio-bölcsőkkel teli űrhajók. Az események sodrában – melyet egy másik kolónia, a Pavonis és egy rejtélyes vírus befolyása is bonyolít – a két főszereplő, Eliott és Nicole elszakad egymástól, hogy jóval később már-már morbidnak nevezhető módon találkozzanak ismét.

Jávor Ottó – A matematikatanár elhallgatása

Igazi 80-as évekbeli depresszív, szürkületi zóna. Egyáltalán nem rossz, de valahogy mostanában nincs hangulatom az érfelvágós dolgokhoz. (Joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor miért néztem meg vasárnap a Dogville-t. Nemtom.)

Realista, pesszimista írások, legyen szó egy öreg néni visszaemlékezéseiről, egy osztályvezető tragédiájáról, vagy egy kivégzésen készült életképről. A fülszöveg természetesen kitér rá, hogy csak LÁTSZÓLAG pesszimista a hangvétel, de mégis mennyire pozitív a végkicsengés, mennyire előremutató dolgokat sugall az író...a pácolt lószart. 82-ben egyszerűen nem volt szabad rosszkedvűnek lenni, itt a fülszöveg volt a vörös farok.

Bármi is a téma, Jávor Ottó stílusa ugyanolyan szigorú marad.

Megrázó.

Talán egyetlen kivétel a görög mitológiát aktualizáló novella-kvartett – A Nagy Ajax halála, Hektór futása, Szinón, A győztes – a kivétel, itt plusz egy szellemi lépést meg kell tennünk, hogy IGAZÁN lehangolódjunk, de ez sem nehéz.

Jó írások. De nem ütöttek akkorát.

Szalay Sándor – Királynők istállója

Egy újabb író keresett meg, hogy elolvasnám-e a könyvét, és írnék-e róla. Természetesen azonnal igent mondtam, egyrészt a májam hízlalása okán, másrészt az ingyen könyv olyan nekem, mint Kóka Jánosnak egy vizitdíjautomata-tender. Ezt gyorsan az elején, nehogy elfogultsággal, pedig majd ti úgyis, de mindegy. Szóval itt van ez a könyv, az író úr éppen vadul terjesztőt keres, ha jól értettem, ha valaki ezzel foglalkozik a kedves gyerekek közül, ne fogja vissza magát.

Az első észrevételem a könyvről erősen elgondolkodtatott. Kinyitom a kötetet. Tartalomjegyzék. Fel akarnám lapozni a címadó novellát, 66. oldal. Lapozok, nincs oldalszámozás. Megviccelt a nyomda. Vagy az írónak van sajátos humorérzéke, alkalomadtán megkérdezem majd tőle.

Ezen túltettem magam, és igen hamar ki is végeztem a  négy rövid és egy közepesen hosszú írást tartalmazó könyvet. Vegyes. Ez jutott először eszembe. Lássuk sorra. a Ha elmondom, el sem hiszed egy félrecsúszott esküvő kis fantasztikus elemmel megbolondított története. Kis aranyos ötlet, nem rossz. A következő, a Vonatozásaim egész jól felépített darab, ahol a főszereplő hobbiját, a vonatozást követhetjük, ahogy munkába utazik. A munka természete csak a novella legvégére derül ki, de nem okozott akkora meglepetést, mint amennyire erre ki volt hegyezve az írás.

A Maddox Aston balladája szintén egy fantasztikus elemmel fűszerezett gengszter-románc, a vége ennek is elég nyilvánvaló, A Rómeó vérzik jutott róla eszembe, meg is nézem valamikor.

A címadó Királynők Istállója egy szépségversenyek megnyeréséből élő indián nő életét meséli el. Igazi road-story, amerikai antiálom, szex és erőszak - nem volt rossz, csak a végén éreztem, hogy nincsenek igazán megalapozva a történések, nem érzem logikusnak azokat. Igényeltem volna egy kicsit nagyobb ívet, nem a váratlansággal van bajom. Az utolsó, a Fenekeddel játszom című írás egy kis egyoldalas életérzés, és kész is vagyunk.

Az írásokban van ötlet, ami nem baj. Ugyanakkor az író nem kezeli eléggé készségszinten a nyelvet, ami viszont baj. Gondolok itt elsősorban az idegen nevek és toldalékaik használatára, tudom, hogy nem ez a legfontosabb dolog, de engem határtalanul idegesített. Aston-t, Pat-nek, meg cowboy-ok – ez azért gáz nyomtatásban. Egy jó szerkesztő minden bizonnyal kigyomlálta volna ezeket a könyvből, illetve a felépítését is megváltoztatta volna valamennyire az írásoknak – gondolom én, bár nem vagyok szerkesztő.

Szóval elégedetlenül tettem le a könyvet. Nem a tehetséggel van a baj, amennyire rálátásom van a dologra, az az írásnak a kisebb része. Még egy kis munkával nagyságrendet lehetett volna javítani az élményen.

Érdekel az író további munkássága, de ezt a kötetet jelenlegi formájában nem ajánlom.

Szigorúan nem tartozik a blog profiljába, de néha színházba is ellátogatok a szakács testvérrel, tegnap pedig olyan darabot láttam, amelyről muszáj írnom – bár lehet, hogy csak a szokásos kusza habogás lesz belőle, még nem tudom.

Werner Schwab: Elnöknők c. darabját néztük meg a Kamrában, ezt már nagyon sok éve játsszák, én mégsem tudtam róla semmit, bármiféle prekoncepció nélkül ültem le elé.

Jól indul a darab, a későbbi tragikomédiából még csak a komédiát látjuk. Úgy tűnik, hogy egy kellemes kis gúnyolódás az egész, amit három zseniális színésznő – Szirtes Ági, Csákányi Eszter, Pogány Judit – jutalomjátékának szántak. Mind a hárman apró mozdulatokkal, gesztusokkal, modorosságokkal építik fel a karaktereket, nagyon rég nem láttam ilyen jó alakításokat.

Három takarítónő ül egy szegényes konyhában és Erna (P.J.) új színes tévéjét ünnepelik. A beszélgetés az élet nagy igazságai körül forog – Parti Nagy Lajos keze munkája az egyszerű emberek anyanyelv-gyilkossága -, az élet értelme, a jóság, a vallás kerülnek folyton szóba. Ugyanakkor a három nő saját nyomorúságát is folyton felemlegeti. Erna részeges, őt egyáltalán nem tisztelő fiáról panaszkodik, Grete (Sz.Á.) nem hajlandó beletörődni, hogy bizony megöregedett, Mariedl (Cs.E.) pedig arról szónokol, hogy őt mennyire megbecsüli mindenki munkája miatt – csupasz kézzel hárítja el a dugulást gazdag emberek vécéjében a szerencsétlen. Nyilván nagyon megbecsülik.

A szar amúgy is sokszor szóba kerül, de ezt nem éreztem izzadtságszagúnak. A vatikáni tévéközvetítés és a kula egyidejű emlegetése egy kézenfekvő módja a szent és a profán szembeállításának, ami rendkívül béna is lehetne (emlékezzünk Hermann Nitsch provokációjára pl.), de a darabban mégsem az.

Az első felvonás nagyjából eseménytelenül zajlik le, alaposan megismerjük a prűd Ernát, a vérmes Gretát és a félkegyelmű Mariedl-t [a szkatofil, a zelóta és a ribanc tragédiája – motyogtam magam elé előadás után], látjuk, hogy szinte lehetetlen a párbeszéd közöttük, mindig saját magukhoz kanyarodnak vissza, ugyanazokat a köröket futják, ugyanazok a – vallásos – közhelyek viszik tovább a szinte információcsere nélküli beszélgetést. Gondolom mindenkinek van olyan ismerőse, aki ha rá kerül a sor a beszélgetésben, mindig úgy kezdi mondandóját, hogy „Igen? Én meg...” Szörnyű. A nagy kedvenc Harcosok Klubjában talán a kedvenc jelenetem, mikor Marla és a narrátor beszélgetnek, hogy miért járnak terápiás körökbe.

- Tényleg figyelnek rám. Nem csak...

- Nem csak arra várnak, hogy ők következzenek a beszédben.

Elnöknők

Itt a három bepiált öreglány egy mulatságba képzeli magát, egymás szavába vágva mesélik jelen idő E/3-ban a velük történteket – azaz vágyaikat. Erna Votilával, a lengyel bevándorló hentessel folytatott szűzies románcát meséli el (Pogány Judit egyik monológja után nyíltszíni taps, teljesen indokoltan), Greta a zenekar tubásával alakuló, sokkal sikamlósabb kapcsolatáról mesél, csak Mariedl marad folyton a szarnál, ő egyszerűen nem képes magát máshogy látni, mint ahogy gumikesztyű nélkül vájkál a szarban, ez ad értelmet életének. A másik kettő nem is nagyon hagyja szóhoz jutni – illetve egyre kevésbé –, míg Mariedl teljesen bepöccen, és saját meséjében brutálisan porrá zúzza a másik kettő meséjét. Nem kell nagyon szabadon eresztenie a fantáziáját – nem is tudná szerencsétlen – épp csak az igazságot vágja a másik kettő arcába. Erna részeges fiát írja le, ahogy a románcot tönkreteszi, Gretét pedig szembesíti azzal, hogy csak egy vén ribanc, akit a lánya elhagyott és egy képeslapot sem küld neki soha.

 

Amíg tart Mariedl nagyjelenete, a másik kettő higgadtan ruhákat, késeket vesz elő – majd brutálisan meggyilkolják, leszúrják, levágják a fejét. Mert bármit el lehet viselni bárkitől, csak azt nem, ha az álmainkba rúgnak bele.

Nem tudom, mit is gondolok valójában a darabról, még azt sem, hogy mi is az üzenete (az előző, kissé patetikus mondaton kívül).

Közkeletű tévedés, hogy minél egyszerűbb valaki, annál jobb lelke van?

Valójában senki sem jó, csak tovább tudja elnyomni a haragot és a keserűséget?

Nemtom. Azt nem mondanám, hogy tetszett, de elgondolkodtatott jó pár dologról. Gondolom ez volt a célja.

Nagy örömmel jelentem be újabb vendégemet, Király Ferencet, akinek könyvéről egyébként itt olvashatnak a kedves gyerekek. Következzék az író úr értékelése

Szathmáry Sándor: Kazohinia

című könyvéről:

Nem véletlen, hogy a nagy negatív utópiák a negyvenes években születtek. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy az emberiség valami rejtélyes okból vonzódik a tébolyodottakhoz. Országnyi falkák képesek követni egy sületlenségeket makogó kerti törpét, és a megfelelő technológia birtokában szakszerű népirtásba kezdeni, mer' az jött a hangszóróból, hogy ők a rosszak, mi meg a jók, természetesen. Nem akarok én most átmenni harcos antifasiszta-antikommunistába, csak fontosnak tartom, hogy ez a regény akkor született, amikor egyszerre nagyon sokan felfogták, hogy az emberi társadalmak úgy fejlődnek, mintha a végcél a pokol felszínre emelése volna.

Huxley genetikailag kreált kasztrendszert vizionált, ahol a súrlódásokat egy központilag adagolt kábítószer csökkenti, Orwell pedig egy olyan államot képzelt el, ahol a háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő. Nálam a Gyűrűk Ura is egyfajta időben kifordított utópia, ahol Tolkien a kezdetet és a véget egy kalap alá veszi, s talán igaza is van, hiszen orkokkal mostanság is tele van a világ, és Szauron sem maradt szellemi örökösök nélkül.

Szathmáry Sándor nagyon érdekes munkamódszert választott: Fellapozta Jonathan Swift, kétszáz évvel korábbi regényét, és Gullivert egy új utazásra küldte. Természetesen hajótörést is szenvedett hamar, mégpedig egy ismeretlen sziget, Kazohinia partjainál. Itt élnek a hinek, egy látszólag tökéletes társadalomban. Nem ismerik a pénzt, nincsenek írott törvények, mégis mindenki épp annyit vesz el a közösből, amennyire szüksége van. A technológia igen fejlett, sőt olyan színvonalat képvisel, amiről még Demszky Gábor sem hallott, fél évszázaddal a kötet megjelenése után:

Megpróbáltam jelekkel megkérdezni, hogy miért készítették az utat ilyen fényűző módon, de úgy látszik, félreértett, mert azt válaszolta, azért, hogy ne rázzon.

A hinek életét a Kazo irányítja. Ez egyfajta vezérlőelv, látszatra ésszerű és bárki számára elfogadtató: Ami létezik, az van. Ami nem létezik, az nincs. Igen ám, de az olyan fogalmak, mint a hit, a szerelem, vagy a barátság, nem kézzel fogható dolgok, ezért a hinek szerint a nem létező kategóriába tartoznak. Lelkük sincs nekik, amit Gulliver már képtelen elviselni, és áthelyezését kéri a társadalomtól elzártan élő behinek telepére. Ők egyfajta gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, tudatuk ugyanis nem érzékeli a Kazót, ebből hősünk azt a következtetést vonja le, hogy normális, érző emberek lehetnek, akiket a lélektelen hin társadalom kivetett magából. Nem lövöm le a poént, ha azt mondom, nagyot tévedett!

A behinek annyira unalmasnak tartják az egzakt valóságot, hogy – látszólag – nem is foglalkoznak vele. Szívós munkával kifejlesztettek egy komplett rögeszmerendszert, ami meghatározhatatlan értelmű szavakon nyugszik, ezért ép elme számára felfoghatatlan. Gulliver legalábbis nem érti, mitől ketni valaki, hogyan lehet részesülni a bötóból, és miért hisz a behinek fele a négyzet hatalmában, míg a többiek a kört dicsőítik.

   – […] Vigyázz, mert annak is kiteheted magad, hogy megütnek, ha nem vagy ketni.

            – Ha nem mondom, hogy pricc-prucc?

            – Persze! Mit csodálkozol ezen?

            – És ha azt mondom, hogy pricc-prucc?

            – Akkor mosolyognak, és megvakarják a farodat, mire te visszavakarod az övékét. Ez jelzi, hogy nem enoláltok egymás miatt, és mindketten ketni vagytok.

Bámulatos, ahogy Szathmáry kifigurázza a vallási fanatizmust, az emberi érintkezés bonyolult szabályait. Lépésről lépésre bebizonyítja, hogy behinek vagyunk mi is, csak éppen a négyzet helyett a keresztet imádjuk, keressük a megváltást, pedig lövésünk sincs róla, mi lehet az, és képesek vagyunk meghalni olyan dolgokért, amik nem léteznek, egyszerűen kitaláltuk őket.

A Kazohinia gördülékenyen és szellemesen megírt regény, bár néha fárasztó az az írói trükk, amikor a narrátor-főhős szándékosan értetlenebb, mint az olvasó. Néha legszívesebben adtam volna egy tockost Gullivernek, hogy térjen már észhez, nem olyan felfoghatatlan ez a világ, mint amilyennek beállítja. A hin-behin tükörkép miatt túlságosan kilóg a mérnökien tervezett lóláb, de ettől függetlenül nálam ötös.

Amikor letettem a könyvet, eszembe jutott még valami. Bizonyára létezik a regényeknél is remake, hát pont ez az a történet, amit érdemes lenne újraértelmezni a modern sci-fi keretei közt. Gulliver kapitány kalandjai a Kazohinia-naprendszerben, hmm? Remélem, akad rá jelentkező, különben én leszek kénytelen nekiállni.

Mikor olvastam az ajánlót a KönyvesBlogon, rögtön megtetszett a könyv, és mikor kinyitottam, éreztem, hogy kis gyönyszemre leltem.

"Az is lehet, gondolta egyik reggel a könyvtáros, hogy felgyújtom az egész kócerájt."

Lehet egy könyvet nem imádni, ami így kezdődik? Feltéve persze, hogy az ember harminc felé is lélekben tízlyukas Gettában közlekedik (a lábamnak vajon van külön lelke?), és rettenetesen rühelli a munkáját és az embereket. Én persze nem rühellem a munkámat (a rendfőnök testvér is olvassa a Jótanácsokat), sem az embereket. Általában. Szelektív humanista vagyok, ahogy egy barátom apukája szokta mondani.

De elég is ebből, foglalkozzunk inkább a könyvvel. (Ahogy Johnny Bravo mondta: but don’t talk about me. Talk about you. What do you think of me?) Namostmárténylegelég.

A regény egy nihilista, láncdohányos, otromba könyvtáros pár napját kíséri végig, aki tényleg mindent megtesz, hogy belülről bomlassza a rendszert. Legtöbbször magára zárja az ajtót (ha mégsem, igyekszik elriasztani a betérőket), nem veszi fel a telefont (ha mégis, akkor összevissza hazudozik), egyáltalán nem hajlandó dolgozni. Az emberekkel való interakciójáról gyakran jutott eszembe Mordecai Richler Barney-ja. Jó nagy bunkó – de saját elhatározásából az.

A könyvben kevés a cselekmény, ami van, az Tinner (a könyvtáros) otrombaságait, vagy a kávéslánnyal való smúzolását mutatja be, általában nem történik semmi, belső monológok, értelmetlen tevékenységek, ivás és dohányzás váltják egymást. Godot-ra várva punk életérzéssel.

Igazi nyolcvanas évekbeli könyv, reménytelenség, csalódottság, nincs kiút a mókuskerékből. Sőt, a könyv végén Godot is megjön, még a végtelenség illúziója sem marad meg. Pusztul a világ. Igen jó darab.

 

Két apróság. Egyrészt Herman Brusselmans ugyanolyan csúnya, mint Joyce Carol Oates, ami nem rossz. Másrészt a regény a Jelenkor kiadó Útravaló sorozatában jelent meg, ami röviden annyit tesz, hogy kicsi. Ami hatalmas előny. Jó kezdeményezés, sok ilyet. Az Agave például jó kiadó, de a könyveik csak annak a kabátomnak a zsebébe férnek bele, amiben úgy nézek ki, mint akinek csak véletlenül nőtt meg a haja, egyébként ötszáz forintot kér és jószórakozástkíván.